== Nádasdy Ádám
= A burjánzó vonatkozó
=== Magyar Narancs, 2001/07/12

Igazgató barátom meséli, hogy a gazdaságis hölgy belejavít a leveleibe: előszeretettel cseréli az //ami//-ket //amely//-re. Rádiós ismerősöm viszont könyörög a kollégáinak, hogy ne használjanak //ami// helyett //amely//-t, mert nincs szörnyűbb, mint a hibás irodalmiaskodás.

Kezdjük a legsemlegesebbel: //Kiújult a betegség, ami tavaly kínozta.// Az //ami tavaly kínozta// voltaképpen a //betegség// jelzője („az őt-tavaly-kínozó betegség”), ezért a neve: jelzői (vagy vonatkozói) mellékmondat, az //ami// pedig vonatkozó névmás, mely a //betegség//-re (mint „előzményfőnévre”) vonatkozik. Csakhogy a fenti példát két másik névmással is lehet mondani: //Kiújult a betegség, amely// = //ami// = //amelyik tavaly kínozta.// Az //amely// az irodalmi-konzervatív, az //ami// a semleges, az //amelyik// a fesztelen stílusértékű. Mármost akinek emilyen a lelkülete, az az irodalmit fogja semlegesnek érezni, akinek meg amolyan, az a fesztelent. Mint ahogy lehet hangversenyre jönni frakkban vagy farmer-pulóverben. A karmester a frakkot tekinti semlegesnek, a karzatra bekéredzkedő diák meg a farmert. Nem volna helyes, ha fordítva öltöznének fel — de azt nem lehet en bloc kimondani, hogy a zeneakadémián a helyes öltözet a frakk vagy a farmer volna. Az ember ne kergessen absztrakt „helyességi” délibábokat: nézze meg, milyen a szöveg hangulata, kinek szól, írott-e vagy beszélt, irodalmi vagy értekező, formális vagy fesztelen, s annak fényében válassza ki a névmást, amely (ami? amelyik?) ott és akkor megfelel.

A fenti hármasság csak akkor áll rendelkezésre, ha az előzményfőnév nem személy. Ha személy, akkor csak két lehetőség van: //Visszajött a nővér, aki// = //amelyik gyesen volt.// Az //aki// tehát lefedi az //ami/ amely// stílusértékeit. Ezért nincs vita az //aki// esetében az irodalmi—semleges határvonalat illetően.

Két különböző változás zajlik a szemünk előtt. Az egyik, hogy a nem-fesztelen stílusban az //ami// küzd az //amely//-lyel, pontosabban az //ami// terjedni látszik az //amely// rovására. Magamon is tapasztalom: bármilyen finnyás stiliszta vagyok is, az //amely//-t beszédben sosem, írásban csak módjával használom. Érdemes idézni, hogyan ír erről az 1961-es akadémiai nyelvtan (//A mai magyar nyelv rendszere//), e mértékadó, konzervatív munka: „Választékos szövegezésben leginkább az //amely// használatos; esetleg az //ami// [!]. Az utóbbi a beszélt nyelvben igen gyakori: //Ez az a könyv, amit kerestél//? Az //ami// klasszikus költőinknél egészen természetesen járta, az újabb [!] értekező prózában a gondos fogalmazók mégis eléggé [!] kerülik.” Hoppá. Az Akadémia szerint tehát (1961-ben) éppen az //amely// szorítgatta kifelé az //ami//-t, a gondos fogalmazók értekezéseiben. Szóval az //amely//: újkeletű pedantéria. Nem mintha számítana a nyelvben, hogy mi milyen régi; ezt csak azoknak dörgölöm oda, akik szerint a mai nyelv odáig süllyedt, hogy //ami//-t használnak //amely// helyett. Mint klasszikus költőink.

E változás mozgatója nyilván az, hogy a //mely// kérdőszó végleg elavult, már csak írásban, formális stílusban lehet használni: //Mely kiadványainkat óhajtja megrendelni//? Ám a vonatkozó névmások mind //a// + kérdőszó alakúak (//a// + //ki, a// + //mi, a// + //melyik//). Az //amely// alól a //mely// eltűnése kihúzza a talajt. A nyelv őrizni próbálja a rendszert, miszerint „vonatkozó = //a// + kérdő”, s ebben az //amely//-nek nincs létalapja. Az //ami// terjedése ún. terapeutikus változás: a rendszeren esett sérülést így foltozza be a nyelv.

A másik változás nagyobb horderejű, mert a rendszer átalakulásához vezethet: ez az //amelyik// terjedése, ugyanis e névmás érzéketlen a személy/​nemszemély különbségre. (//A betegség, amelyik//…; //A nővér, amelyik//…) Az //ami/ amely// pozícióharc ezt nem érinti, hiszen az a nemszemély kategórián belül zajlik. Az //amelyik// viszont a hagyományos kétkategóriás rendszer helyett — mely pl. a franciával (//qui/que//) vagy az angollal (//who/which//) analóg — olyan egykategóriás rendszer felé mutat, mint az olasz (//che//), a német (//der/​die/​das//), vagy az orosz (//kotóryj//). Az 1961-es akadémiai nyelvtan ezt már morcosabban nézi: „Az //amelyik// a kevésbé választékos beszélt nyelvben újabban rendkívül elburjánzott.” (No de professzor urak, hol itt a vizsgált jelenség objektív szemlélete?)

Van azonban egy olyan eset, amikor a konzervatív-irodalmias stílusban is az //ami// szükséges, nem pedig az //amely// (és pláne nem az //amelyik//): jelesül amikor nem előzményfőnév van, hanem előzménymondat. //Elolvasta a levelet, ami felháborított// — ha nem a levél háborított fel, hanem a tény, hogy ő elolvasta. Itt az //ami// nem vonatkozó névmás, hanem kötőszó: nem a levélre vonatkozik, hanem az egész előző állításra. Ha a levél volna felháborító, az pedánsan úgy hangzana: //Elolvasta a levelet, amely felháborított// (jelzői mellékmondat, „az engem-felháborító levelet”). A nem-pedáns stílusban mindkettő //ami felháborított// volna: ez egybemossa a kettőt, s az ilyesmi mindig zavarja a kényes stilisztát, de hát a nyelv sokszor és sok mindent egybemos, és a legtöbb esetben a szövegösszefüggés jól eligazít. Én írásban betartom ezt a különbséget, beszédben nem.

A pedánsak nyaggatása úgy csapódik le az átlagemberben, hogy mindig az //amely// a „helyesebb” — mintha egyszerűen az //aki/​ami/​amelyik// választékosabb megfelelője volna. Ebből származik a hiperkorrekt //amely//-ezés, ami a pedánsakat még jobban idegesíti, pedig ők taszítják bele az embereket. //A főépületben éltek a szerzetesek, amelyeknek száma csekély volt// (itt //akiknek// kellene, hiszen rendes vonatkozó névmás). //Leégett a művelődési ház, amely kulturális életünk fő akadálya// (itt //ami// kellene, hiszen nem vonatkozó névmás, a művház nem előzményfőnév, nem ő a fő akadály, hanem a tény, hogy leégett).

=== Válasz egy olvasói levélre, 2001/09/13

A szept. 6.-i számban Maleczki József olvasónk kemény kritikával illette „A burjánzó vonatkozó” c. írásomat, és kifejtette a nyelvre meg a nyelvészetre vonatkozó (az enyémtől eltérő) nézeteit. Értékrendjével nem kívánok vitázni, de tárgyi tévedéseire föl kell hívnom a figyelmet.

1. Az //ami// és //amely// használata között nincs éles határ, gyakran ugyanazt jelentik, s ilyenkor felcserélésük nem lehet logikai tévedés. Lásd pl. az akadémiai //Mondattan//-ban (1992, szerk. Kiefer Ferenc): „A lexikális fejes vonatkoztatásban mind az //ami,// mind az //amely// előfordulhat: //Az a könyv, amit/ amelyet olvasol, érdekes//” (579).

2. Az utalószós-fejű //ami// nem alanyt vagy tárgyat kifejező mellékmondatot vezet be, hanem ugyanúgy jelzőit, mint az //amely//: //Töprengtem azon, ami őt bosszantja, amit ő gondol, amiről ő ír.//

3. Az alárendelő összekapcsolás (//Elolvasta a levelet, ami// [= amely cselekedete] //felháborított//) nem tekinthető kevésbé logikusnak, kevésbé „nyelvtaninak”, mint a mellérendelő (//Elolvasta a levelet, és ez felháborított//). A kettő egyenértékű, pl. //János meggyógyult, ami még az orvosát is meglepte// = //János meggyógyult, s ez még az orvosát//… (i.m. 687.).

4. A nyelv nem „arra a feladatra jött létre, hogy minél pontosabban tudjunk gondolkozni”. Ha ez igaz volna, a nyelvek sokkal jobban hasonlítanának: mindenütt volna hímnem-nőnem, névelő, többféle múlt idő, stb. A „gondolatok cseréje” már valóban a nyelv feladata, ennek viszont nem akadálya a nyelvtanok különbözősége, így a vonatkozó névmások ilyen vagy olyan használata sem (lásd a fenti 1. és 3. pontban az egyenértékű közlésmódokat). A nyelv: kód, s mint ilyen, nem kell, hogy homológ legyen a továbbított üzenettel.

5. A levélíró szerint „a nyelv változásait a tömegkommunikáció (tehát lényegében az európai kereszténység) létrejötte óta nem annyira a nyelvhasználók […] konszenzusa hozza létre és hagyja jóvá, hanem […] a tömegkommunikáció szereplőinek nyelvi „kompetenciája” és kreativitása”. Ez tévedés. A kereszténység létrejöttével nem „tömegkommunikáció” jön létre, hanem éppenséggel összeomlik az addigi (római) kommunikációs rendszer, és jó ezer évig (keresztény középkor) a közösségek szabályozatlan helyi konszenzusa az úr. Ezért bomlik föl a latin és alakul belőle a francia, olasz, román; leépül a főnévragozás, kivész a semleges nem, eltűnik a szintetikus passzívum, stb. A (tömeg-?)kommunikáció szereplői csak az utóbbi kétszáz évben lehettek valamelyes hatással a nyelvhasználatra.

//Nádasdy Ádám//