== Nádasdy Ádám
= A lexikalizáció
=== Magyar Narancs, 2004/03/11

No igen. A tisztelt olvasót jobban érdeklik a nyelvhasználat (az úgynevezett „nyelvhelyesség”) kérdései, mint a különféle izmusok és ációk, amiket itten tölcsérrel próbálok a fejébe tölteni. Múltkori cikkem (a médiákról) igen élénk visszhangot keltett. Belátom, élvezetesebb azon vitatkozni, hogy ki a nagyobb hülye, aki médiumokat mond, vagy aki médiákat, és mi a műveletlen prosztóság, a poszthumusz vagy a posztumusz. Pedig a nyelvésznek nem ez az érdekes, hanem a szuppletivizmus meg a lexikalizáció. Én is szoktam a barátaimmal azon vitatkozni, hogy lehet-e szeplős embert szeretni, de azon például soha, hogy lehet-e 0-s vércsoportú embert szeretni, pedig biológiailag az sokkal érdekesebb, mint a szeplő.

Itt van például a lexikalizáció. A lexikalizáció a nyelvészetben azt jelenti, hogy valamely nyelvben mire van szó, mi van eltárolva mint egység a beszélők fejében lévő „lexikonban”, azaz szótárban. Az emberek imádnak lexikalizációs kérdéseken elmélkedni és vitatkozni, mert azt hiszik, hogy a nyelvek elsősorban (sőt lényegileg!) a szókincsükben különböznek, tehát hogy a nyelvek közti különbség döntően lexikalizációs különbség. Ez nem így van. Az angol szókincs például sokkal jobban hasonlít a franciára, mint a németre, az angol nyelv mégis inkább a németre hasonlít, mint a franciára (közelebbi rokona is a németnek). Nyelven ugyanis a nyelvtant értjük, a szórendet, a ragokat, a hangcsoportokat, nem a szókincset. A szókincs a nyelv arcbőre: lehet szeplős, de a vércsoport sokkal lényegesebb vonás. (Azt nem is kell mondanom, hogy a szerethetőséghez egyiknek sincs mérhető, igazolható köze.)

Berlinben élő magyar ismerősöm nemrég büszkén mondta, hogy a magyarban két külön szó van arra, hogy //szerelem// és //szeretet,// míg a nyugateurópai nyelvekben (így mondta, ilyen lendületes általánosítással) csak egy, például német //Liebe,// angol //love,// olasz //amore.//

Több baj van ezzel. Az egyik finoman szólva az adatfelvétel esetlegessége, durvábban szólva, hogy ez nem igaz. Az angolban a szerelemet //love//-nak, a szeretetet //affection//-nek mondják, a latinban — az is nyugat-európai nyelv — ugyanez //amor// és //caritas.// Az oroszban — nem nyugat-európai nyelv, úgyhogy csak megjegyzem — szintén van //ljubov// és //miloszty.// A görögben — érdekes kérdés, hogy az nyugat-európai nyelv-e — ugyancsak különbözik //erósz// és //agapé.//

No jó, fogadjuk el, hogy vitapartnerem csak a mai, „nagy” nyugat-európai nyelvekre: a németre, angolra, franciára gondolt. Ám akkor is sántít a dolog. Nem vette ugyanis észre, hogy a magyarban e fogalompárnak csak a főnévi lexikalizációja bináris — azaz főnévből valóban kettő van: //szerelem/szeretet,// de igéből már nem, abból csak a //szeret// van. Itt bizony az angol mossa le a magyart, ott ugyanis van //love// „szerelemmel szeret” és //like// „szeretettel szeret”. Egy-egy. Mármost lehet, hogy egy ilyen bingótáblán végül néhány ponttal vezetne a magyar vagy a portugál vagy az angol, el lehet ezzel játszani, mint ahogy kedves agytorna az is, hogy ki tud hamarabb mondani olyan szót, melyben az öt magánhangzó-betű az alfabetikus sorrendjében szerepel. (//Alperiódus. Galeriskodunk?//)

Ennél sokkal komolyabb baj, hogy sokan ezt nem agytornának tekintik, hanem úgy érzik: ezzel valamit megragadtak egy-egy nyelv lényegéből. Mintha a szeplősség alapján tényleg elkezdenénk az embereket osztályozni. (Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó.) Szóval hogy a magyar gazdagabb volna, mert a német //Liebe//-nek megfelelő jelentésmező főnévi lexikalizációja bináris, azaz két szó van rá. Udvariasságból nem kérdeztem meg ismerősömet, hogy szerinte, de tényleg, a német nyelv, Luther, Goethe és Heidegger nyelve nem képes ezt a két dolgot kifejezni? Ne már.

Erre azt mondta volna: ki tudja fejezni, persze, csak nem egy szóval, hanem körülírással. Itt kezdi a nyelvész hegyezni a fülét, mert végre valami megragadható úszik be a képbe: a szó és a körülírás közti különbséget kellene definiálni! Vegyünk egy egyszerű példát: két gyümölcsre a német nyelv (mert ilyen prózai dolgokat azért meg tud különböztetni) a //Pfirsich// ’őszibarack’ ill. //Aprikose// ’sárgabarack’ szót használja. A magyarban mindkettő //barack.// „Egyél még egy barackot” — kínáljuk vendégünket, akár Pfirsichek, akár Aprikosék mosolyognak a tálban. A kérdés az, hogy lexikalizálva van-e az //őszibarack// ill. //sárgabarack// a magyarban, vagy ezek csak körülírások? Hogyan lehetne ezt eldönteni? Ha ugyanis úgy érvelek, hogy igen, ezek lexikalizált magyar elemek, mert rendszeresen együtt használjuk őket egyetlen dolog kifejezésére, akkor a //méhenkívüli terhesség,// valamint a //természetvédelmi terület// alakulatokat is szónak kell neveznem, hiszen rendszeresen együtt használjuk őket egyetlen dolog kifejezésére. No de akkor nincs megállás, mert az //engedély nélküli építkezés// és a //jegybanki alapkamat// is szótári egység, azaz szó lesz. Oké, de akkor ezzel kimondtuk, hogy a magyarban van arra szó, hogy „jegybanki alapkamat”, méghozzá így hangzik: //jegybanki alapkamat.// (Vigyázat: az nem érv, hogy mi van egybeírva, hiszen azt az MTA szakemberei döntik el, s bármilyen bölcsen döntenek, tudatos emberi döntések nem tartoznak a nyelvészet vizsgálati területébe.)

A laikus azt hiszi, hogy a nyelvek abban különböznek, hogy melyiken mit lehet kifejezni. Ez tévedés, gondoljunk csak a Biblia-fordításokra: elképzelhető-e, hogy Isten úgy alkotott meg egy nyelvet, hogy azon az ő mondanivalója ne volna kifejezhető? Hadd idézzem, amit Wilhelm von Humboldt német nyelvész és filozófus mondott erről. „A nyelvek — mondta — nem abban különböznek, hogy melyiken mit lehet kifejezni, mert minden nyelven mindent ki lehet fejezni. A nyelvek abban különböznek, hogy melyiken mit //nem// lehet //nem// kifejezni.” Tényleg: németül nem tudok úgy barackról beszélni, hogy ne mondanám meg, őszi-e vagy sárga. És magyarul — ez igaz, még ha nyelvészetileg nem is mutat semmi mélyebbet — nem lehet azt mondani, hogy „Liebe”, anélkül, hogy meg ne mondanám, milyen típusú: //szeretet// vagy //szerelem.//