== Nádasdy Ádám
= A metonimikus szemétláda
=== Magyar Narancs, 2003/09/18

A nyelv nem tudna működni, ha nem volna pontatlan. Még a legártatlanabb, legunalmasabb szót is annyi mindenre használjuk, hogy azt semmilyen logikus, emberalkotta jelrendszerben nem lehetne megengedni. (Persze a nyelv sem nem logikus, sem nem emberalkotta.) A szavakat folyton csúszkáltatjuk egyik dologról a másikra. Azt mondjuk: //Két forinttal drágult a dízel.// Itt valami csalafintaság történik, hiszen a //dízel (= Diesel)// szót most egy fajta üzemanyagra használtuk, pedig eredetileg nem üzemanyagot jelöl, hanem egy motort, sőt nem is motort, hanem egy embert, Rudolf Diesel német mérnököt. Az általa feltalált motort //Diesel-motornak// nevezték az emberek, majd ebből elhagyták a //motor// elemet, mert magától értetődőnek (redundánsnak) érezték, hiszen a //Diesel// szó másra nem volt használatos. (Ezért írhatjuk akár //dízel//-nek is.) //Ebbe a taktorba dízelt építettek.// Ez egyszerű rövidítés: amikor a kifejezés egyik fele kellően informatív, mással össze nem téveszthető, a másik felét elhagyhatjuk. Ezáltal a megmaradó fél jelentése máris bővül, mert mintegy rátapad a mellőle elhagyott szó jelentése. //Szegény Bettinek méhenkívülije van// (= terhessége); //Hánykor kezdődik a szülői?// (= értekezlet). Vegyük észre, hogy ugyanezt már nem csinálhatjuk a //benzinmotor// kifejezéssel, azt nem lehet csak így //benzin//-re egyszerűsíteni, hiszen a //benzin// szónak van más, saját használata (vegyület, üzemanyag). //Ebbe a traktorba benzint építettek// — ilyet nem mondunk. A //dízel// azonban nemcsak //motor-//t tudja magára tapasztani, hanem a hozzá való üzemanyag nevéből, a //dízelolaj-// ból az //olaj-// at is (ha tudjuk, hogy üzemanyagról van szó): //Két forinttal drágult a dízel.// Ezek a tapadásos rövidítések olyasféle takarékossági fogások, mint az email-rendszerben az, ha beírom a címzett vezetéknevét, a gép meg automatikusan hozzárakja a keresztnevet (feltéve, hogy csak egy olyan vezetéknevű van). Ilyen a jól konstruált jelrendszerekben is létezik.

Az igazán érdekesek az úgynevezett szóképek (görög szóval „trópusok”, azaz fordulatok), mert azok az emberi nyelv sajátos működését mutatják. A szóképek egyik alfaja a metafora (ez görögül tulajdonképpen annyit jelent: „átvitel”). A metafora mindig valamilyen hasonlóságon alapul: //Mátrai nagyon pedálozik.// Az ilyesmit a logika, a természettudomány, a jog tévedésnek (sőt hazugságnak!) kénytelen nevezeni, hiszen Mátrai tényszerűen nem pedálozik, nem hajt lábával erőkart, ám én a viselkedését ahhoz hasonlónak találom, s így a //pedálozik// szót átviszem (metaforikusan kiterjesztem) az ő erőlködésére. Amikor 1900 körül valaki először mondta az automobilra, hogy //kocsi,// ugyanígy járt el: a lovasjárművet jelölő szót — hasonlósági alapon — átvitte a géperejűre.

A metaforáról azt hihetnénk, hogy az valami irodalmi vagy poétikai dolog, holott a nyelv működésének lényegéhez tartozik. A szavakat folytonosan muszáj átvinni más dolgokra, vagyis ugyanazt a szót többféle dologra használni. Lássuk be, ha nem így lenne, nem is tudna működni a nyelv, hiszen akkor annyi szóra volna szükség, ahány dolog van a világban, ami képtelenség. (Arról most nem is beszélve, hogy el kellene dönteni, hogy két dolog ugyanaz-e vagy más. A múltkor az étteremben azt mondta egy úr a pincérnőnek: „A borjúbécsi meg a sertésbécsi nem ugyanaz a dolog, kislány!”. Mire az így felelt: „De ugyanaz, csak másból van.”) A metafora tehát hasonlóságon alapuló névátvitel: //hegy lába, fazék füle, éles elme, poros színdarab, lóg az eső, dagad a botrány// és így tovább.

Van azonban a szóképeknek egy másik, nem kevésbé fontos fajtája: a metonímia (görögül „névváltás, névcsere, átnevezés”). A metonímiához nem hasonlóság kell, hanem valamilyen kapcsolat: //A maradék spenótot a csapba öntötte.// A //csap// szó itt a mosogatómedencét jelöli, mely egyáltalán nem hasonlít a vízkieresztő csapra (hivatalos nevén kifolyószelepre), de azzal tipikusan együtt jelentkezik. Egyébként régen az úgynevezett „falikút” egyetlen vasöntvénybe foglalta a vízcsapot és a lefolyómedencét. Aki a medencét //csap// nak nevezi, az nem azért teszi ezt, mert a kettőt hasonlónak gondolja (azaz nem metafora!), hanem mert a kettő a szemében összeforrt. A metonímia tehát érintkezésen alapuló névátvitel: //hármas asztal fizet// (asztal — akik körülötte ülnek); //jó tollú író// (toll — amit ír vele); //a vödröt a fejemre öntötte// (vödör — ami benne van); //sokan megfordultak az ágyában// (nem magyarázom).

A kétféle szókép, a metafora és a metonímia néha karöltve jelentkezik (ez is jó kis metafora, mi?). Szép példája ennek a //kuka// „szemétvödör”. A //kuka// szó a köznyelvben az ötvenes évek végén tűnt föl, amikor megkezdődött a zártrendszerű szemétszállítás (addig ugyanis csak fölöntötték a szemeteskocsi tetejére a következő vödör szemetet). A ma is használatos szemétszállítási technikát egy német gépgyár fejlesztette ki, a „Keller und Knappich Augsburg”, rövidítve KUKA. Így mondtuk: //A mi utcánkban már KUKA jár.// Ezekhez a kocsikhoz — az addigi sima szemétvödrök helyett — speciális edényeket kellett beszerezni: rövidesen ezeket kezdtük //kuká//-nak nevezni: //Hozd be a kukákat.// Ez ugyebár metonímia, hiszen a szeméttartály nem hasonlít az autóra, viszont érintkezik vele.

Sokáig csakis ezt a nagy (akkor még hengeres, alumíniumból készült) szeméttartályt neveztük //kuká//-nak. Egy-két évtizeddel később azonban már azt tapasztaltuk, hogy a fiatalabbak mindenfajta szemétvödröt, beleértve a konyhai, osztálytermi stb. szemétládát is, //kuká//-nak kezdtek nevezni: //A fürdőszobai kukából szedtem ki a fülbevalómat.// Ez már ugyebár metafora, hiszen a különböző szemétgyűjtó edények — funkciójukat tekintve — hasonlítanak egymásra.

Az teljes véletlen, hogy ez a //kuka// szó azonosan hangzik a régebbi //kuka// szóval (gondoljunk Kuka törpére). Lehet, hogy sokan úgy érzik: a szemétláda szótlanul, csendes bambaságban áll a sarokban, ezért hívjuk így?