== Nádasdy Ádám = A nyelv a szűnek csapja === Magyar Narancs, 2008/01/10 Nem győzöm eleget döngölni befele, hogy a „nyelv” szónak kétféle értelme van: az egyik a nyelv mint nyelvhasználat (hogy pl. kedvesen vagy durván szólunk-e, művelten vagy közönségesen, modern vagy régies alakokkal élünk-e, üresen locsogunk vagy tömör igazságokat fejtünk ki stb.), a másik értelme a nyelv mint nyelvszerkezet (pl. hogyan képezzük a kérdő mondatot; mely toldalékok előtt van kötőhang; melléknév-e a //török// vagy főnév; miért nem lehet rákérdezni az igére, ha tárgy is van: *//Mit csinált Béla a szendvicset//; stb.). Azt is igyekszem sulykolni, hogy a nyelvtudomány elsősorban az utóbbival, tehát a nyelv nyelvszerkezeti oldalával foglalkozik, hiszen ettől más a magyar, mint a német vagy a szlovák, ettől más a mai magyar, mint az ómagyar, ettől más a budapesti köznyelv //(arcom, sarkam),// mint a székelyföldi //(arcom, sarkom).// Arra nem is szoktunk gondolni, hogy a „nyelvnek” van egy harmadik (történelmileg persze első) jelentése: a testrész. Pázmány Péter egyik beszédében éppen ezzel játszik, a tőle megszokott pompás színvonalon (1636-ban, tehát majdnem 400 éve!). Figyeljük meg Pázmányt, ahogy szándékosan összeszövi a „testrész” és „nyelvhasználat” értelmet: „Krisztus a mai szent evangeliomban (Máté 5, 22) azt mondja, nem elég a pokol kínjának elkerülésére, hogy embert nem ölünk és haragot nem tartunk: hanem a csúfolódó szókat és rágalmazó szitkokat is el kell távoztatnunk, ha a pokol tüzében nem akarunk égni. [Neki a //csúfolódás// erős szó: valakiről csúful beszélni, valakit csúffá tenni — ma úgy mondanánk: besározni, ellehetetleníteni.] Azért mivel ártalmas vétkek mennek át az ember nyelvén, megmagyarázom: mennyi sok és veszedelmes vétkekbe keveri embert a kis darab húsocska, ha zabolán nem viseltetik. Tagadhatatlan [folytatja Pázmány], hogy a nyelv nemcsak szükséges, de felette hasznos emberben: (1) Először: mert ezáltal jelentjük egymásnak gondolatunkat, tanácsunkat, igyekezetünket, szándékunkat. Mivel szűből [= szívből] származik a szó: a nyelv a szűnek csapja. Azért amivel szívünk bévelkedik [= //bővelkedik,// tele van], az foly nyelvünkre; és miképpen a nyelv szárazságán és égésén [= forróságán] a szűnek forróságát ismérik [= a lázat megállapítják] az orvosok; úgy a nyelv szólásából tudhatjuk, mi vagyon az emberben: mert amit szívünk akar, nyelvünk azt emlegeti. Nyelv nélkül tehát sem egymás között való nyájasságunk [= kulturált érintkezésünk], sem egymástúl való tanulásunk nem lehet. (2) Másodszor: életre és eledel nyelésére szükséges a nyelv: mivel ez aki forgatja és fogunk alá taszigálja az étket, melyet mikor a fogak elégségesen megőrlöttek, egybehempelygeti [!] és a gyomorba taszítja. (3) Harmadszor: a nyelv érzi és megválasztja az ízeket: megisméri a hasznos és kedves vagy unalmas és ártalmas eledelt. (4) Negyedszer; mindezeknél böcsületesb [= becsülendőbb], hogy a nyelv isteni tiszteletnek temjénezője: mert avégre adatott a nyelv, hogy ezzel dicsírjük Istenünket. Azt írja Salamon: ha kik hidegek [= passzívak, közömbösek] az isteni szolgálatra: a szép szó és istenes intés, mint a tűz, felgerjeszti őket. Ha kik tunyák és késedelmesek a jóra: az értelmes szók esztenek [= //ösztönök,// azaz ösztönzők], melyekkel felébred puhaságok. Ha ki szomorú, és búsulási [= bánatai] közt megepedett [=depressziós lett és lefogyott], a helyesen és módjával ejtett mézes szók megédesítik a lelket, megvastagítják a csontokat. A nyelv, ha oktat: tudatlanságtúl szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha dorgál, jobbít; ha biztat, szűvesít [= //szívesít,// azaz lelkesít]; ha bátorít, vígasztal; ha fenyeget, tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan [= primitív] módon élő emberek várasok társaságába szállottak [= városi közösségeket hoztak létre] és emberi életet tanultak. Végezetre, a nyelvnek köszönhetjük, hogy sok országok romlástúl, sok igyefogyott emberek kétségbeeséstűl megmenekedtek. Azért [= úgyhogy] bár minden érzékenységek [= érzékszervek], minden egyéb tagok egybecimboráljanak [= testrészek szövetkezzenek], sem cselekedhetnek annyi jót az ember lelkében, mennyit egyedül a nyelv. Tehát a testi tagok között jobb nincs emberben a nyelvnél.” Hát ezt szépen mondta az érsek úr. (No, aztán rá is tér arra, hogy „mennyi veszedelmek örvényivé tette az emberi gonoszság ezt az Istentűl adott böcsületes tagot”!) De lám: a nyelvészetileg érdekes nyelvvel, vagyis a nyelvszerkezettel nem foglalkozik. Miért is foglalkozna? Őt, a prédikáló papot, a messzelátó politikust az erkölcsi, politikai, országépítési kérdések érdeklik, nem a nyelv szerkezete. Milyen kisszerűek ebben a perspektívában azok, akik „nyelvromlásról” meg „nyelvhelyességről” beszélnek! Számukra Pázmány nyilván nem tud magyarul, hiszen elvéti az ikes igét //(foly),// a //-ból/-ből// rag helyett azt mondja: //-búl/-bűl,// meg ilyenek. Képzelem, hogy báncccsssa a fülüket! Vagy épp fordítva? Azt zengik, hogy Pázmány még szépen tudott magyarul, de mára a nyelv megromlott? No de bocsánat: akkor mégis helyesebb a //foly,// mint a //folyik//? a //-búl,// mint a //-ból//? Na ne csináljunk már szamarat egymásból és Pázmányból. Igen, a gazdag és lendületes nyelvhasználatot érdemes eltanulni a régi és mai nagyoktól, okos tanároktól, jó könyvekből — a nyelvet, azt magunkkal hozzuk úgyis, minden kor a magáét. De ami sokkal érdekesebb: mikor használja Pázmány — nyilván anélkül, hogy tudna róla — a „szív” (das Herz) szóra a //-v-// végű //szív/szűv// és mikor a //-v-// nélküli //szű// alakváltozatot? Ez a nyelvésznek való kérdés, nem a „gazdagság” szép, de definiálhatatlan fogalma, és főleg nem a sok (gyakran egymásnak ellentmondó) illemszabály, hogy ki szerint mi a „helyes” és mi a „romlás”. Akit érdekel a nyelv, az nézze meg a szövegben ezt a //szív/szűv// kontra //szű// dolgot, rövid vizsgálódással kiderül.