== Nádasdy Ádám
= A nyelv beadja a derekát
=== Magyar Narancs, 2005/01/06

Karácsony van, erről sokaknak a szeretet jut eszükbe, nekem viszont a szóeleji mássalhangzócsoportok feloldódása. A //karácsony// szó a középkorban került a magyarba valamelyik szláv nyelvből, mint az új vallás és egyáltalán az új kultúra, naptár, időszámítás szava. A szláv eredeti //kracsun// volt; az akkori magyar (az ómagyar) azonban nem tűrte az olyan szavakat, melyek két mássalhangzóval kezdődtek, ilyenek addig nem is voltak a magyarban, ezért a magyar besztélők a //kr-// szókezdetet egy magánhangzó beszúrásával feloldották, tehát nem //krácsun//-nak, hanem //karácsun//-nak mondták (ebből lett aztán a mai //karácsony//).

Gyakran látjuk, hogy egy nyelv nem tűr valamely hangot vagy hangcsoportot, és az idegenből átvett szavakat ennek megfelelően átalakítja. Az angol például nem ismeri az //ű// hangot, mely viszont a franciában gyakori; ezt a hangot az angol //jú//-val helyettesíti. A francia //cube// 'kocka' szó ejtése a franciában [kűb], de az angolban [kjúb]. A német nem tűri a szókezdő //sz// hangot, és minden ilyet vagy //s//-sel vagy //z//-vel helyettesít: az olasz //solo// német ejtése [zóló], az angol //strike// (= sztrájk) német ejtése [strájk]. Az oroszban nincs megengedve a //-ni-// hangkapcsolat, csak a //-nyi-,// ezért a //nikkel// oroszul //nyikel,// a madártan pedig //ornyitológija.//

Nem ritka azonban, hogy ha tartós a kapcsolat két beszédközösség, két nyelv között, és nagy számban jönnek az idegen szavak, akkor az átvevő nyelv enged a nyomásnak és beadja a derekát. A magyarban például már 1458-ban megjelenik a //kristály// szó mint a német //Kristall// átvétele, s az irodalmi nyelvben nem lesz belőle *//kiristály// (bár az egyszerű emberek beszédében ez a forma sokáig bújkálhatott, még 1863-ban is feljegyeztek a népdalgyűjtők //kiristáj// ejtést). A mohácsi vész után, a középmagyar korban azután földcsuszamlás-szerűen jelennek meg a két vagy több mássalhangzóval kezdődő szavak: 1577-ben már magyar szó a //kréta// (latin //creta//), 1708-ban a //kripta// (latin //crypta//), és mára már a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítja a magyar nyelv a szókezdő //kr-//- csoporttal szemben: //króm, krumpli, krapek, kredenc, kritika,// sőt //skrupulus.//

Az angol nyelv legrégebbi korszakában, az óangolban nem volt megengedve a szókezdő //v-// hang, ezért a latin //vers(us)// szót (jelentése 'sor, vers') ekkor még //fers// formában vették át. A normann hódítással a 12. századtól azonban elkezdődött a francia hatás, és tömérdek //v-// kezdetű francia és latin szó bombázta az angol beszélőket, akik végül beadták a derekukat, s így a mai angolban bőven van //v-// kezdetű szó: //very, visit, vain// 'hiú', //vine// 'szőlő', stb. Az óangol //fers// alakot is lecserélték a franciásabb-latinosabb //verse//-re (angol ejtése [vörsz]).

A magyar sokáig nem tűrte az olyan szavakat, melyek „vegyes hangrendűek” voltak, azaz magas és mély magánhangzók álltak ugyanabban a szóban. Ezért lett a régi //ünnap// ('szent nap') szóból //ünnep,// a //jóember//-ből //jámbor.// Mára ezt a kikötést a nyelv feladta, s számos olyan szó van a magyar szókincsben, mint //Európa, sofőr, rezsó, attitűd,// melyekben keverednek a magas és mély magánhangzók: //e + u, o, a; o + ő; e + ó; a + i, ű.//

Sokszor látjuk tehát, ahogyan a nyelv beadja a derekát, és befogadja azt, ami eredetileg ellenkezett a természetével. Vannak azonban szép számmal esetek, amikor egy nyelv kitart, és — legalábbis cikkünk írásának időpontjáig — még nem adta be a derekát. Az angol például mindmáig nem tűri a [psz-] szókezdetet, ezért a //psychology// szót változatlanul és büszkén [szájkolodzsi]-nak mondják, holott minden művelt angol tudja, hogy a görög eredeti //psz//-szel kezdődik. A spanyol nem tűri szó elején a [w-] hangot (ez gyors [u]-ra emlékeztető hang), ezért az angol //whisky// szót [guiszki]-nek mondják. A magyar ugyancsak nem tűri ezt a [w] hangot, de más helyettesítéshez folyamodik: [v] hangot ejt helyette, tehát [viszki]. Számos ilyen tilalom ma is keményen fennáll a magyar hangtanban. Így például a magyar ma is szigorúan tiltja, hogy a szó végén rövid //o// álljon, ezért az olasz //solo// (melynek olasz ejtése [szólo]) a magyarban //szóló// lesz, a francia //Godot// név (francia ejtése [godo]) pedig magyarul //godó.//

Ravaszabbak az olyan példák, amikor a nyelv tágabb szerkezete, a nyelvtan tiltja valamely kiejtés használatát. Vizsgáljuk meg például az angol [éj] hang sorsát a magyarban. Ezt a hangot az angolban olyan szavakban találjuk, mint //laser// ejtsd [léjzör], //baby// ejtsd [béjbi], vagy //Cage// zeneszerző neve, ejtsd [kéjdzs]. A magyarban ezeket //lézer, bébi, kédzs// formában ejtjük, azaz az [éj] hangot //é//-vel helyettesítjük. De vajon miért? Hiszen a magyarban is létezik [éj] hangkapcsolat, például //karéj, kéj, mély, veszély.// Igen ám, csakhogy ezek mind a szó végén vannak, azaz a magyar beszélő tud ugyan [éj] kapcsolatot ejteni, de csakis a szó végén. Az olyan angol szavakat, ahol az [éj] hang a végén áll, elvileg tehát lehetne a magyarban is így ejteni: van is, aki így mondja: //display// = diszpléj, //Earl Grey// = örlgréj, //spray// = szpréj. Az //é//-vel való helyettesítést azonban sokan ide is kiterjesztik, mondván, hogy az angol [éj]-nek általában a magyar //é// feleljen meg: //diszplé, örlgré, szpré,// sőt a szókezdetet a magyaros-németes hagyomány szerint alakítva: //spré.//

Az [éj] helyzete azonban a nylevtanra is érzékeny. Van ugyanis számos magyar szó, melynek nem a végén, hanem a belsejében van az [éj] hangkapcsolat: //karéjhoz, kéjt, mélység, veszélyben.// Csakhogy ezek mind valamilyen toldalékot (ragot, képzőt) tartalmaznak, így az [éj] nyelvtanilag itt is a szó — pontosabban a szótő — végén van, s a beszélő ezt intuitíve tudja. Az angol //Kate// szót ezért ejti a magyar makacsul [két]-nek: tudna ő [kéjt] hangsort is produkálni (hiszen a magyar //Micsoda kéjt éreztem// mondatban pontosan ez van!), ám agya automatikusan elemzi a szavakat, megállapítja, hogy az angol //Kate// végén a //-t// nem rag, hanem a tő része, ezért ott — a magyar nyelv szabályai szerint — nem állhat [éj]. Ezért mondjuk a „Kiss me, Kate” musical címét magyarul //kisz mi két//-nek. Távol vagyunk még attól, hogy beadjuk a derekunkat.