== Nádasdy Ádám
= A rágondolás tárgya
=== Magyar Narancs, 2002/04/18

Egy barátom drámákat fordít (orosz klasszikusokat), életszerű, mai magyar nyelvre. Egy ismerőse fölrótta neki, hogy folyton ilyet mondanak a szereplői: //Nem is gondoltam rá, hogy ez neki fájdalmat okoz.// Az ismerős szerint ez helyesen úgy volna: //Nem is gondoltam arra, hogy…// Úgy érvelt, hogy a rá szót csak a megnevezendő dolog helyettesítésére szabadna használni, vagyis ha a mondat itt véget ér és nem mondjuk ki, hogy a rágondolás mire vonatkozott: //Nem is gondoltam rá.// Pont. No de, védekezett a fordító, a //rá// lehet bárminek a helyettesítője: //nem is gondoltam rá,// értsd „Mátraira”, vagy „a levélre”, vagy „hogy ez neki fájdalmat okoz”. Ez igaz, mondta az ismerős, de a kifogásolt mondatban ott van — mellékmondat formájában — a rágondolás tárgya (//hogy ez neki fájdalmat okoz//), ezért itt nem a helyettesítő //rá,// hanem az előre mutató //arra// szükséges.

A beleszóló ismerős azt hiszi, hogy egy felnőtt anyanyelvi beszélő konzekvensen nyelvtani hibákat követhet el (ráadásul írásban, ahol ideje volt átnézni a szöveget). Ilyen nincs: akkor a „nyelvtant” kell hozzáigazítani a valósághoz. Továbbá nem veszi tudomásul, hogy a //rá//-s változat élő és természetes, és egy színdarabban ez a lényeg. De a legérdekesebb, hogy a két változat más-más szerkezetet képvisel. Nézzünk hasonló példákat (a „/” jel azt jelzi, hogy így is, úgy is létezik): //Tartok tőle/attól, hogy megsértődik. Allergiás rá/arra, ha koszos az abrosz. Ne csodálkozz rajta/azon, ha bedühödök. Bíznak benne/abban, hogy megnyerik. Elegem van belőle/abból, hogy kihasználtok. Nem számolsz vele/azzal, hogy kirúghatnak.// Az első variáns mindig az „ő” valamilyen esete (//tőle, rá, rajta, benne, belőle, vele//): nevezzük ezt „ő”-családnak. A második a mutató névmás („az”) megfelelő esete (//attól, arra, azon, abban, abból, azzal//): nevezzük ezt „az”-családnak. Itt most mellékes, hogy az „ő”-család alakjai rendhagyóak a magyarban, tehát nem *//őtől,// *//őre,// *//őben,// *//őből,// *//ővel// (a csillag nemlétező formát jelöl) — ez alaktani probléma, mi viszont egy mondattani jelenséget nézünk, számunkra a //tőle// az *//őtől//-t testesíti meg.

A kérdéses probléma tehát az „ő” és az „az” közötti választás. Nézzünk egyszerűbb eseteket: //Keress egy malmot, és vedd meg. Vidd el az apádat, majd megvéd.// Látjuk, hogy semleges utalás esetén nem használunk névmást, (nincs se „ő”, se „az”), míg a hangsúlyosabb rámutatásnál az „az” névmás (esetleg személyeknél „ő”) áll: //Keress egy malmot, és vedd meg azt. Vidd el az apádat, majd az/ő megvéd.// A magyarban tehát a semleges utaló névmás zérus. Írjuk le újra az előző két („az” nélküli) mondatot, és jelezzük ezt: //Keress egy malmot, és vedd meg ∅. Vidd el az apádat, majd ∅ megvéd.// Ez magyar sajátság, hiszen például az angolban kötelező volna semleges esetben is a visszautaló névmás: //…and buy it; …he will defend…//

Rendben, de ha ez így van, akkor ilyen mondatokat várnánk: *//Gizus tudja, hogy fütyülök re.// *//A sátor ott volt, de senki se törődött vel.// Csakhogy ilyenek nincsenek. Itt konfliktusba kerül két szabály: a zérus-névmás szabálya, illetve az, hogy bizonyos szavaknak úgynevezett vonzatuk van (//fütyül X-re, törődik X-vel//). A vonzatrag ugyanis szigorúan kötelező, a visszautaláskor sem lehet elhagyni: az nem jó, hogy *//Gizus tudja, hogy fütyülök.// illetve *//A sátor ott volt, de senki sem törődött.// Így most ezekben gazdátlanul cselleng a rag, ez viszont egy még alapvetőbb szabályt sért, nevezetesen azt, hogy nem maradhat csellengő rag a mondatban. Ilyenkor a nyelv előveszi semleges utalószóként az „ő”-t, hogy legyen mihez tapasztani a ragot: *//Gizus tudja, hogy fütyülök [ő]-re.// *A sátor ott volt, de senki se törődött [ő]-vel. Ez már mondattanilag kifogástalan, csak persze az alaktant kell kiigazítani: //…fütyülök rá; …törődött vele.// Érdemes úgy fölfogni az egészet, hogy semleges utaláskor mindig az „ő” névmást használjuk, csak éppen alany- és tárgyesetben ezt kötelező törölni: //…vedd meg ∅//; //…majd ∅ megvéd//; míg egyéb esetekben meg kell tartani, hogy a rag ne csellengjen.

Mi a helyzet akkor — mert ugye ez a főcsapás iránya — ha az utalás tárgya mellékmondat? Alany- és tárgyesetben ugyanaz, mint fent, tehát zérus van: //Idegesít ∅, ha kapkodsz. Elfelejted ∅, hogy én hoztalak ide.// No és ha vonzatos a szerkezet? Az alapséma logikailag ilyen: *Fütyülök [hogy Mátrai mit tervez]-re. *//Nem törődött [hogy lesz-e pénz]-vel.// Ez így nem maradhat, a mellékmondatot a mondat végére kell kitolni, s csak üres helye marad ott utána: *//Fütyülök [ ]-re, hogy Mátrai mit tervez.// *//Nem törődött [ ]-vel, hogy lesz-e pénz.// Innen már világos a megoldás: a nyelv az üresen maradt helyet — mi mással? — a semleges „ő” névmással tölti be: //Fütyülök [ő]-re, hogy Mátrai mit tervez. Nem törődött [ő]-vel, hogy lesz-e pénz.// Alaktanilag kiigazítva: //Fütyülök rá, hogy…//; //Nem törődött vele, hogy…// A semleges utalás tehát mellékmondatra is az „ő”-családdal történik, bár ez néha csak zérus formában van ott, máskor meg //rá, vele,// stb. köntösben bújkál.

Az „az”-családnál ilyen bújkálás nincs: ez mindig rendesen megjelenik a mondatban (//…vedd meg azt//; //…majd az megvéd//; //Idegesít az, hogy…//; //Elfelejted azt, hogy…//; //Fütyülök arra, hogy…//; //Nem törődött azzal, hogy…//). Nem meglepő, hogy bizonyos helyeken csak a hangsúlyos „az”-család állhat, a semleges „ő”-család nem. Így például a mondat elején: //Attól tartok, hogy…// (és nem *//Tőle tartok, hogy…//); //Abban bízom, hogy…// (és nem *//Benne bízom, hogy…//); vagy //ami/aki// kezdetű mellékmondat előtt: //Megcsömörlött attól, amit látott// (és nem *//…tőle, amit…//); //Számítok arra, aki dolgozni akar// (és nem *//…rá, aki…//). (Vagy ezek léteznek semlegesen, //tőle, rá//-val is??)

Nézzék meg a következő példákat. A ferde vonal két oldalán álló alakok teljesen párhuzamosak: az első mindig a semleges utalás (az „ő”-család), a második a hangsúlyos rámutatás (az „az”-család): //Idegesít ∅/az, ha…//; //Elfelejted ∅/azt, hogy…//; //Nem gondoltam rá/arra, hogy…//; //Tartok tőle/attól, hogy…//; //Bízom benne/abban, hogy…//; stb. Hogy adott esetben a semleges vagy a hangsúlyos verzió-e a jobb, azt a beszédhelyzet dönti el. A beleszóló ismerős — Isten tudja, miért — mindig a hangsúlyosat szeretné hallani. Pedig néha a kevesebb a több.