== Nádasdy Ádám
= A töltött Erzsébet
=== Magyar Narancs, 2006/12/21

Karácsony közeledtével mi jut a nyelvész eszébe? A fagyott föld és a töltött káposzta. Mennyire más a kettő! Pedig mind a kettőben //-tt// végű alak van: ennek közismert neve „múlt idejű melléknévi igenév”. Azért igenév és nem ige, mert nem magát a cselekvést fejezi ki (hiszen az úgy volna, hogy //tegnap a föld fagyott//), hanem egy állapotot, a föld fagyott voltát. Másfelől azért melléknévi, mert jelzőként viselkedik, tehát úgy, mint a melléknév //(fagyott föld = kemény föld, töltött káposzta = ízletes káposzta).// A magyarban ez az igenév a //-tt// végződés miatt általában ugyanúgy néz ki, mint a rendes múlt idejű igealak, a //fagyott föld//-ben a //fagy// ugyanúgy //-tt// végű, mint a //tegnap fagyott//-ban, és a //töltött káposzta// ugyanazt a //-tt// végű alakot tartalmazza, mint a //Tibi töltött a poharamba.// Mellesleg a //-tt// végződés néha //-t// formára egyszerűsödik (pl. //párolt káposzta//), de ennek hangtani okai vannak, érvelésünk szempontjából mellékes.

A //fagyott föld, töltött káposzta// tehát múlt idejű melléknévi igenevet tartalmaz. A „múlt idejű” elnevezés nem túl szerencsés, mert a föld lehet akár a jelen pillanatban is fagyott, sőt a jövőben is //(El ne csússz majd télen a fagyott földön!)// és a káposzta a maga töltöttségében, jelen idejűen gőzölög a tálban. A szakmában egyébként nem múlt idejűnek, hanem „előidejű” vagy „befejezett” igenévnek nevezzük, mondván, hogy ilyenkor a //-tt// végződés nem a múlt időt jelzi, hanem azt, hogy a változás/cselekvés már megtörtént, befejeződött, s most az eredménye látszik: a föld meg van fagyva, a káposzta meg van töltve.

Hohó, csakhogy itt valami csalás van: a fagyásnak más a viszonya a földhöz, mint a töltésnek a káposztához! Nézzük meg közelebbről, ki mit csinál kivel, azaz elemezzük a résztvevők mondattani szerepét is, ne csak a szóalakokat. A //fagyott föld// abból van átalakítva, hogy //a föld (meg)fagy//; de a //töltött káposzta// nem abból jön, hogy //a káposzta (meg)tölt,// hanem abból, hogy //valaki (meg)tölti a káposztát.// Vagyis a //fagy//-nak az alanya a //föld,// míg a //tölt//-nek a //káposzta// egyáltalán nem az alanya, hanem a tárgya. Más-más mondatszerkezet van tehát belesűrítve a //fagyott föld//-be (ahol a jelzett szó, a //föld// alanyi szerepű, ő fagy), és egészen más a //töltött káposztá//-ba (ahol a jelzett szó, a //káposzta// tárgyi szerepű, őt töltik).

Számos nyelvben, így a klasszikus magyarban is, kettősség mutatkozik az ilyen igenevek használatában. Ha az ige tárgyatlan //(fagy, él, érkezik),// akkor a jelzett szó szükségképpen a cselekvés végzője, alanya (hiszen tárgy nincs): tehát a //fagyott föld// mögött az van, hogy a föld fagy; az //itt élt emberek// mögött az, hogy az emberek élnek; a //frissen érkezett áru// azt jelenti, hogy az áru érkezik. Idáig semmi különös. Ha azonban az ige tárgyas //(tölt, megöl, támogat),// akkor az egész átcsap az ellenkezőjébe: az igenév a tárgyra és nem az alanyra vonatkozik, vagyis passzív értelmű lesz, tehát a //töltött káposzta// mögött az van, hogy töltik vagy töltötték a káposztát, a //megölt kémek// azt jelenti, hogy megölik/megölték a kémeket, a //támogatott művész// esetében valakik támogatják őt, nem ő támogat. Ez érdekes, mert nem következik semmiből, valójában rendszertani rendhagyóság, logikai bakugrás. Foglaljuk össze: a klasszikus magyarban a múlt idejű (= befejezett) melléknévi igenév tárgyatlan igével aktív értelmű, az alanyra utal //(fagyott föld, élt emberek, érkezett áru),// de tárgyas igével passzív, mert a tárgyra utal //(töltött káposzta, megölt kémek, támogatott művész).//

Van azért kivétel a klasszikus magyarban, de nagyon kevés. Ilyen az //olvasott ember// (pedig az ember olvas, nem az embert olvassák, vö. a szabályos //gyakran olvasott könyv// kifejezéssel), //tapasztalt szakmunkás.// Ezek — legalábbis látszólag — tárgyas igék, melyek igenévként mégis az alannyal állnak. Lehet azonban, hogy az //olvas, tapasztal// itt nem értődik tárgyasnak, azaz nem valamit olvas, hanem csak úgy össze-vissza, nem valamit tapasztal, hanem úgy általában tapasztalgat. Ezen a címen érthető lesz a //sokat látott öregember, világot járt vadász.//

Az utóbbi évtizedben azonban ez a rendszer kezd megváltozni: a //-tt// végű igenév kezd valóban múlt idejű lenni. Először egyszerűbb példákat idézek, melyeket a sajtóból, rádióból gyűjtöttem — inkább innen, mint az élőbeszédből, mert ez a fajta szerkesztés kissé nehézkes, az oldottabb beszédben nem használnánk amúgy se: //az eddig kormányzott koalíció; a később Berlinben működött tudós; a Budapestről indult sebesvonat; négy, korábban Japánhoz tartozott sziget.// A klasszikus nyelvtan szerint itt inkább //-ó/-ő// végű igenév kellene: //kormányzó, működő, induló, tartozó// — ám már úgy érezzük, ezek túlzottan jelen idejűek, a leírt esemény viszont a múltban történt, s ezt a //-tt// jobban kifejezi.

Még különösebb — s a klasszikus nyelvtan szabályaival ütközik —, hogy a //-tt// igenevet használjuk tárgyas igével, tárgy jelenlétében; azaz ma már aktív értelme is tud lenni, csak múlt idejű legyen. Egy friss példa: //megfertőződtek a Litvinyenkót megölt polónium-210 izotóppal//; ugyebár az akadémiai szabályok szerint ez azt jelentené, hogy megölték a polóniumot, hiszen a tárgyas //megöl// ige igeneve arra szóra vonatkozna, aki/ami elszenvedi a dolgot. De úgy érzi a mai beszélő, hogy mivel oda van téve a tényleges tárgy is //(Litvinyenkót),// félreértés nem lehetséges. Ilyen még //a tortát evett gyerekek// (pedig nem a gyerekek váltak a megevés áldozataivá); //a vele nyolc esztendeje szerződést kötött ügyfél// (pedig nem az ügyfelet kötötték); //egy sokakat támogatott mecénás// (pedig nem őt támogatták); //megduplázták a nyolc évet kapott bűnöző fejére kitüzött vérdíjat// (vö. ajándékba kapott bűnöző).

Évekkel ezelőtt volt Erzsébet angol anyakirálynő, a jelenlegi Erzsébet anyjának 103. születésnapja, s röviddel utána az idős matróna meghalt. Így fogalmaztak a híradásban: //a születésnapját nemrég még kicsattanó egészségben töltött Erzsébet// — a beszélő úgy érezte, halottról már nem mondhatja, hogy „születésnapját töltő”, hiszen aki elment, az már nem tölt semmit. Természetesen nem passzív volt a szándék (mintha őt töltenék), hanem a magyar igenévrendszer állt át aktív/passzív alapúról jelen/múlt alapúra, tudományosan fogalmazva akcionálisról temporálisra. Vagyis a „múlt idejű melléknévi igenév” tényleg múlt idejűvé kezd válni!