== Nádasdy Ádám
= A zöldséges gusztusos tökje
=== Magyar Narancs, 2002/09/12

A nyelvek egyik legfurcsább tulajdonsága a váltakozás. Nem azért furcsa, mintha ritka volna, hanem mert nem tudjuk, miért van. A váltakozás (alternáció) a nyelvben azt jelenti, hogy ugyanaz a dolog hol így jelenik meg, hol úgy. Itt van például a magyarban a magánhangzó-harmónia, például //nyúl-vány,// de //kér-vény.// Miért jó az a nyelvnek, hogy ugyanaz a képző egyszer //-vány,// máskor //-vény// alakban jelenik meg? Miért váltakozik? Miért nem lehet mindig ugyanaz: //nyúl-vány,// *//kér-vány,// vagy akár fordítva: //kér-vény,// *//nyúl-vény//?

A laikus arra gondol, hogy talán így könnyebb kimondani, ha a toldalék magánhangzója illeszkedik a tőéhez: //kérvény, nyúlvány.// De a megfigyelés ezt nem támasztja alá, hiszen senkinek nem okoz nehézséget a //húsvét, túllép// szavak kimondása: akkor miért volna nehéz a *//nyúlvény//? Ha gond nélkül ki tudjuk mondani: //méláz, képtár,// miért volna nehéz a *//kérvány//? Ráadásul van olyan toldalék, amely nem váltakozik, például az //-ért//: //hús-ért// (és sohasem *//hús-árt//). Ne kerteljünk: ez a váltakozás (//-vány/-vény//) hangtani tartalmú ugyan, de létét a hangtannal nem lehet megindokolni, hiszen fordítva is kimondható volna. Ez általában így van a nyelvi váltakozással: azt jó esetben meg tudjuk mondani (sok pepecselés után), hogy pontosan mikor történik — azaz meg tudjuk fogalmazni a szabályt, mely szerint a beszélők eljárnak –, de hogy miért történik, azt aligha. Annyi mondhatunk csupán, hogy szemmel láthatólag a nyelv lényegéhez tartozik bizonyos mennyiségű váltakozás, de nem világos, miért van erre szükség. Sőt: a nyelvek szabályainak jelentős része éppen ilyen váltakozási szabály, a maga feltételeivel és korlátaival. A németben például a névelő alakjai (//der/die/das//) váltakoznak: ennek még hangtani oka sincs, egyszerűen az egyik főnév így kívánja (//der Tisch// 'az asztal'), a másik úgy (//die Tür// 'az ajtó'), és ezt semmi sem indokolja. Magyarán: a német főneveket a szótárban (a beszélő fejében lévő „lexikonban”) meg kell jelölni aszerint, hogy melyik névelőt kívánják (hagyományos terminussal: hogy milyen „neműek”). A //der/die/das// váltakozás szótárilag vezérelt.

A magyar váltakozások egyik jól ismert, a szakirodalomban is sokat vizsgált esete a 3. személyű birtokrag: //láb-a, kép-e, csáp-ja, gömb-je.// A négy alakot voltaképpen kétféle váltakozás hozza létre: az egyik a magánhangzó-illeszkedés, mely eldönti, hogy //-a// vagy //-e// lesz a magánhangzó. Ez a szokásos harmónia-szabály, mellyel fent is példálództam, az ide csak „begyűrűzik”, nem mutat semmi sajátosat. Ezért az //-a// és //-e// hangokat közösen nagy //-A//-val jelölhetjük, s így már csak két raggal állunk szemben: //-A// (//láb-a, kép-e//), illetve //-jA// (//csáp-ja, gömb-je//). Az igazi kérdés a másik váltakozás: //-A// kontra //-jA.// Magyarán: mikor van ott a //-j-//?

Az már a példákból is látszik, hogy a dolognak nem lehet valami általános hangtani oka, hiszen //-p// és //-b// végű szavak egyaránt vannak az //-A// és a //-jA// csoportban. De vannak hangtani korlátai. A magánhangzó-végű szavakhoz mindig //-jA// kell: //hordó-ja, kapu-ja, bili-je, fürdő-je.// A lágy mássalhangzóra (//j, ty, gy, ny//) végződőkhöz viszont sose járul //-jA//: //baj-a// (nem *//baj-ja//), //tégely-e// (nem *//tégely-je//), //korty-a, mirigy-e, közlöny-e.// (Aki arra gondol, hogy ez a kettős lágy mássalhangzó elkerülését célozza, téved, hiszen a magyar jól bírja a kettős lágyat, lásd //fáj-jon, tégely-lyel, hány-ja,// stb.) Még egy fontos megszorítás van: ha a szó vége „sziszegő” hang (//sz, z, s, zs, c, dz, cs, dzs//), mindig //-A// lesz a rag: //rész-e, szerviz-e, adjutáns-a, rúzs-a, gerinc-e, bölcs-e, imidzs-e.//

Van tehát egy hangtani tartomány, ahol mindig kell a //-j-// (//hordó-ja//), és kettő, ahol sohasem (//baj-a, rész-e//). Ezek a váltakozás hangtanilag vezérelt esetei. De mi van a többi szónál? Az egyetemnek három //kar-a// van, az embernek két //kar-ja.// A folyónak //ár-ja// van, a kenyérnek //ár-a.// Nagyon úgy néz ki, hogy a szavak egyszerűen maguk döntik el, kívánnak-e //-j-// t vagy sem: a //kar-1// 'testület, kórus' nem kívánja, a //kar-2// 'testrész' igen; az //ár-1// 'dagadó víz' igen, az //ár-2// 'csereérték' nem. Itt még mintha működne valami rend-igény, hogy a kétféle jelentést a kétféle raggal elválasszuk. (De miért így, és miért nem fordítva?) De már a //fok-1// 'mérték' és //fok-2// 'él, csúcs' egyforma: //hőfok-a, hegy fok-a.// És persze ezer más szó van, amelynek nincs ilyen azonos alakú párja, aztán mégis vagy az //-A,// vagy a //-jA// csoportba tartozik: //bűn-e// de //kín-ja, fok-a// de //homok-ja, vadság-a// de //újság-ja.// Akik még mindig azt hiszik, a nyelvben bármi is azért van, mert úgy könnyebb kimondani, szálljanak magukba a //barack-ja, karszt-ja, gömb-je// típusúak láttán: a //-j-// itt inkább nehezít, mint könnyít, mégis ott van. A több mássalhangzóra végződő szavak szinte mindig //-j-// vel mennek: //hold-ja, hekk-je// (de //térd-e, cikk-e//).

Sok megfigyelőnek feltűnt már, hogy (erősen leegyszerűsítve) ha egy szónak a tárgyesete //-at// ragot kap, annak többnyire //-j// nélküli lesz a birtokragja: //lábat — lába// (de //hab-ot — hab-ja//); //fark-at — fark-a// (de //park-ot — park-ja//). Ez tendenciaszerűen igaz, de túl sok az ellenpélda (//vad-at — vad-ja, luk-at — luk-ja//), ezért szabályba sajnos nem foglalható. Meg nem is nagyon értelmezhető, nem segít hozzá semmilyen általánosításhoz.

Széttárjuk a karunkat? Ez is tisztes tudományos eredmény: megtaláltuk a hangtanilag vezérelt eseteket, a többire meg megállapítottuk, hogy nincs szabály, tehát az //-A// és //-jA// közti váltakozás éppen olyan szótári jelöltség alapján történik, mint a németben a //der/die/das.// A németben önkényes nemük van a szavaknak, a magyarban önkényes birtokos //-j-// jük. A nyelvek valahol egyformák.

Van viszont egy dolog, amit nem lehet nem észrevenni: a //-j-// nélküli változat mintha visszaszorulóban volna, elvesztette a termékenységét („produktivitását”). Az újabb jövevényszavak már //-j//-vel vannak (//talp-a// de //skalp-ja, élet-e// de //jet-je, kórtan-a// de //apartman-ja//), vagy legalábbis van nekik //-j-// s változatuk (//printere/printerje//). Sőt, a //-j-// terjedése lassan befurakszik a sziszegő-végű szavakba is: már van olyan, hogy //Volt neki a tévében egy kvízje; Neki nics tintája, csak tusja; A tőzsde legutóbbi besszje.// Az volna talán a legegyszerűbb, ha kimondanánk: a magyarban a 3. személyű birtokrag //-jA,// és azokat a szavakat jelölnénk meg a szótárban (így is nagyon sokat!), melyeknél a //-j-// elmarad. Ezeket bizony egyenként meg kell tanulni, mint a //der/die/das//-t.