== Nádasdy Ádám
= Antihomoním konspiráció?
=== Magyar Narancs, 2006/06/22

A természetesen növekvő-alakuló rendszerek elég sok rendetlenséget tartalmaznak. A rendetlenség egyik esete az egyalakúság. Például különböző emberek vannak, akik teljesen egyformán néznek ki. (Ez az ikreknél a leggyakoribb, de a véletlen másutt is produkál ilyesmit. Olvastam egy német pacákról, aki teljesen úgy nézett ki, mint Helmut Kohl, és pénzért vállalta, hogy esküvőkön, rendezvényeken megjelenik.)

A nyelvben sok ilyen van, jóval több, mint gondolnánk. A legfeltűnőbb az, amikor két különböző dologra ugyanazt a hangsort-betűsort használjuk: például //nyír1// ’hajat vág’, //nyír2// ’fehér törzsű fa’. Ezt homonímiának, „azonos-alakúságnak” hívjuk: két szó, melyek véletlenül egyformák.. Latin //anus1// ’öregasszony, néni’ és //anus2// ’végbélnyílás’. Angol //weeds1// ’gyomok’ és //weeds2// ’gyászruha’. Francia //radier1// ’kitöröl’ és //radier2// ’sugárzik’. Úgy tűnik, hogy ebből egy bizonyos mennyiség minden nyelvben van, s ez a megértést nem (vagy csak igen ritkán, kiélezett helyzetekben) csorbítja.

Mondhatjuk-e, hogy a nyelvben bizonyos dolgok azért történnek vagy léteznek, hogy elkerüljük a homonímiát? Mondhatjuk-e, hogy a nyelv mintegy „igyekszik” kiküszöbölni, vagy legalábbis minimalizálni a homonímiát? A válasz inkább nem, mint igen. Például tegyük föl a kérdést: lehetne-e a //kéreg// szó végén a //g// helyett //k,// tehát elképzelhető volna-e, hogy a ’fa burka’ jelentésű magyar szó hangalakja //kérek// legyen? Erre a legtöbb ember azt válaszolná: nem, mert akkor ez a szó egybeesne a //kérek// ’igényelek’ igével. Ez a válasz azonban minden alapot nélkülöz, hiszen eszerint a //verem// ’gödör’ szó hibás volna, mert azonos alakú a //verem// ’ütöm’ igével. Ha a homonímia elkerülése igazán fontos nyelvalakító erő volna, akkor a //tor// ’lakoma’ többes száma nem lehetne //torok// (hiszen egybeesik a //torok// ’gége’ szóval). Vagyis a ’fa burka’ igenis vígan lehetne //kérek.//

A laikusnak úgy tűnhet, hogy — ha ilyen véletlen egybeesések adódnak is — a nyelvi rendszer elemei mintegy összefognak annak érdekében, hogy a rendszerben homonímia ne nagyon forduljon elő. Szép volna, ha ilyen konspiráció létezne, de túl sok az ellenpélda. A nyelvek története során nem ritka, hogy bizonyos hangok egy másik hanggal egybeesnek, magukkal rántva sokszáz szót. Például a régi magyar //ly// a XVIII. században egybeesett a //j//-vel, és azóta a kettőt nem lehet megkülönböztetni. (Az írás úgy-ahogy őrzi a régi eloszlást.) E hangváltozás során a beszélőket a legkevésbé sem zavarta, hogy egybeesések jönnek létre: //folyt = fojt, lakájos = lakályos, szabja = szablya// stb. stb. Ugyanígy az angolban a XVIII. században egybeesett az [é] hang (írva //ea//) az [í] hanggal (írva //ee//), s azóta //meat// ’hús’ = //meet// ’találkozni’, //read// ’olvasni’ = //reed// ’nád’ stb.

A nyelvi változások tehát gátlástalanul hozzák létre az egyalakúságokat, és nem látjuk, hogy volna olyan összehangolt mechanizmus a nyelvben, amely ezt kivédené. Ha megtörtént az egybeesés, és nagyon nagyot tarolt, azaz sok szó különbségét gyalulta le, akkor kialakulhat valamilyen „reparálási” mód: például az angolban az igeragok lekoptak, s ezért ma már muszáj az ige előtt személy-jelölő szócskákat használni (//I work// = dolgozom stb.).

De még a reparálást se sietik el a nyelvek, mert a megértést sok minden más fönntartja. A magyarban a -NAK igerag azonos a -NAK főnévraggal, és ez nap mint nap termeli a homonímákat: például //ők nőnek, lépnek, szarnak, fognak// (itt igék többes szám harmadik személye) kontra //üzentem a nőnek; számos funkciója van a lépnek; én ezt szarnak tartom; a fognak koronát csinálunk// (itt főnevek -NAK ragos alakja). A nyelv változásának egyik érdekes velejárója éppen a homonímiák születése egyfelől, megszűnése másfelől. Például régebben volt //tudnánk egy dalt// kontra //tudnók a dalt//; ma már egyformán //tudnánk egy/a dalt,// vagyis született egy homonímia. Régebben volt //Sopronba megy// kontra //Sopronban él//; ma már (a legtöbb ember beszédében) egyformán //Sopronba megy/él.// Másfelől régebben egyforma volt az ikes igék alanyi/rárgyas ragozása, tehát //megszokom egy lakást// és //megszokom a lakást//; ma már rohamosan számolódik föl a homonímia, azaz //megszokok egy lakást// kontra //megszokom a lakást.//

Az iskolai tanítás és a nyelvről való laikus gondolkodás persze inkább a megkülönböztetett dolgokat látja, s azok összemosását fájlalja. Sokan helytelenítik, ha az ’érdekében’ és ’következtében’ kifejezésére egyaránt a //végett// szót használják (//a tisztaság végett// és //baleset végett//), de azt nem fájlalja senki, hogy az //alatt// szó használatában összemosunk két különböző dolgot (térben ’lejjebb’ és időben ’során’). Az ÉS-be nemrég beírt egy olvasó, hogy az //én látnák egy könyvet// (amit sokan használnak) igenis helytelen, mert összemossa az egyes szám első személyt a többes harmadikkal: //ők látnák a könyvet,// s e homonímia elkerülésére kellene az //én látnék// alakhoz ragaszkodni. Csakhogy az egyik határozatlan tárggyal megy //(látnák egy könyvet),// a másik határozottal //(látnák a könyvet),// s ez a legtöbbször elég a megkülönböz­tetéshez. És főleg: mi van a //kér, hív, fűt// típusú igékkel, ott hogy kéne a kérdéses alakokat megkülönböztetni? Sehogy: //én kérnék egy könyvet, ők kérnék a könyvet.// Az antihomonímiás logika csak az igék felénél működik, az pedig logikának kevés.

A nyelv bámulatosan sok egybeesést bír el — és még nem is beszéltünk arról, amikor új szavak jönnek, de alakjuk (esetleg csak hangalakjuk) valamely régivel azonos. Például a régebbi //blúz// és az újabb //blues// egyránt [blúz]-nak hangzik. Tudjuk, hogy a Mátrai testvérek, Robi és Klaudia mennyire szeretnének érvényesülni. Robi dzsessz-trombitás, azelőtt dixielandet játszott, de most inkább bluesra tért át. A húga, Klaudia nem tud zenélni, ő a gyönyörű melleivel kíván érvényesülni, s ennek megfelelően öltözködik. Mindketten [blúzban] nyomulnak.