== Nádasdy Ádám
= Az agglutináció
=== Magyar Narancs, 2001/06/21

A magyart gyakran nevezik szokatlan, az európai átlagtól eltérő nyelvnek. Ez nemcsak az alapszókincs finnugor (tehát egzotikus, az Urálból hozott) volta miatt van így, hanem a nyelvtani szerkezet is nagyon más (pl. nincs hímnem-nőnem). Van azonban egy mindezeknél alapvetőbb, de titokzatosabb szerkezeti sajátság: a magyar úgynevezett „agglutinatív” nyelv, ami a szavak egyfajta sajátos felépítését jelenti. Az agglutináció megértéséhez egy percre meg kell kérdeznünk, mit is értünk „szón” — hiszen az egész dolog nyilván sokkal régibb, mint a nyelvtani tudatosság (maga a //szó// szó is legalább ezer éve él a magyarban). A nyelvközösség tehát tudta (ez más nyelveknél is így van), hogy van szó, mielőtt írásbeliség vagy pláne könyv alakba foglalt, tételes nyelvtan létezett volna.

A szavak nyelvészeti szempontból kétfélék. Egy részük nem elemezhető: //tégla, fekete, csalamádé.// Ezeket szétvághatjuk hangokra, de az nem elemzés, mert a hangoknak nincs közük a szóhoz, amelyben állnak. Úgy is mondhatnánk: a //tégla// „nem tudja”, hogy neki //g// van a közepén (lehetne //téla// is), és fordítva: a //g// „nem tudja”, hogy ő mely szavakban áll, hiszen a //g//-t tartalmazó szavaknak az égvilágon semmi közük egymáshoz (//tégla, tagad, tangó, mogorva//). A szavak más része elemezhető, mert jelentéssel bíró elemekből áll: például //el-kapar-hat-ná-nk, vas-lemez-szerű-t.// A jelentéssel bíró elemeket morfémának nevezzük. Morféma a //csalamádé,// és morféma a //-t.//

A szó jellemzője, hogy benne az alkotóelemek, a morfémák sorrendje megmásíthatatlan: az //el// csak a szó elején állhat, a //-t// csak a végén, a //hat// és a //ná// csak ebben a sorrendben (és sohasem megfordítva), stb. Ez a mondatra már nem igaz, hiszen annak alkotóelemei (a szavak) többféle sorrendben is állhatnak (még ha ez a jelentést meg is változtatja), pl. //a kutya fehér// — //a fehér kutya//; //ott kell várni// — //kell ott várni.// Olyan szót nem lehet elképzelni, mely mindig csak a mondat végén állhatna. Miért is állítja a nyelvészet, hogy a magyar //szeretlek// egy szó, míg a német //ich liebe dich// három, jóllehet pontosan ugyanazt fejezik ki? Azért, mert a német kifejezés három eleme (//ich, liebe, dich//) más sorrendekben is részt vehet (pl. //dich liebe ich nicht// „téged nem szeretlek”), azaz nagyfokú permutációs szabadságot élvez. A morfémák viszont nem élveznek permutációs szabadságot, sorrendjük, helyük kötött (a magyar //-l-ek// „téged én” csak ebben a sorrendben és csak valamely ige végén állhat). A szó definíciója éppen ez: szó az a tartomány, melyen belül az alkotóelemek permutációs szabadsága lezuhan (nem teljesen nulla, mert van //zsebóra// és //órazseb,// meg pár efféle). Vegyük észre, hogy a nyelvész a „szót” nem a jelentése alapján definiálja, nem attól szó valami, hogy ezt vagy azt jelenti, hogy ilyen vagy dolgot fejez ki, hiszen akkor a magyar //szeretlek// és a német //ich liebe dich// vagy egyaránt egy, vagy egyaránt három szónak volna elemzendő. (Figyelem: a helyesírásnak ehhez semmi köze; hol volt az ősmagyaroknál spácium?)

A nyelvek fontos tulajdonsága, hogy mit raknak bele egy szóba, és mit fejeznek ki több szóval. A //szeretlek// példában a magyar az összes jelentés-elemet (//szeret// + //l// + //ek//) egy szóba kényszeríti: ezt hívjuk szintézisnek („egyberakás”), míg a német három önálló (mert permutálható) szóval fejezi ki ugyanezt: ezt hívjuk analízisnek („széjjelbontás”). A magyar tehát szintetikus, a német analitikus nyelv. A szintetikus nyelvekben (ilyen az orosz, a latin, a török) a szavak hosszúak és bonyolultak, de minden kiderül belőlük; az analitikus nyelvekben (ilyen az angol, a perzsa, a kínai) sok rövid szó nyüzsög a mondatban, és a teljes jelentés csak sorrendjükből derül ki.

A magyar tehát szintetikus nyelv — vagy legalábbis erősen az, mert egyik nyelv se tisztán ilyen vagy olyan (például a névutó a magyarban analitikus jelenség: //a ház mögött// = német //hinter dem Haus//). Ám a szintetikus nyelvek is kétfélék. Vessük össze a magyar //fiúknak// szót orosz megfelelőjével: //malcsikam.// Mindkettő többesszámú és részes esetű; ám míg a magyarban vissza lehet keresni, hogy melyik morféma fejezi ki melyik nyelvtani kategóriát (a //-k-// a töbesszámot, a //-nak// a részes esetet), addig az oroszban nem: az //-am// végződés egyszerre, elemezhetetlenül fejezi ki a két dolgot. Mindkét nyelv megoldása szintézis (szemben az angol //for boys// analitikus megoldással), de az eljárás más. A magyar egymáshoz ragasztgatja a jelentéselemeket (//-k-nak//), ezért agglutináló nyelv (a szó latin jelentése „hozzáragaszt, összeilleszt”). Az orosz egybeolvasztja őket (//-am//), ezért fúziós nyelv.

Az agglutináló nyelvekben a szavak nagyon hosszúra nőhetnek, de „transzparensek”, azaz átláthatóak, mert mindig ugyanarra a kaptafára mennek, pl. //morgolódásaitokban, viccelődéseitekben.// Az agglutináció alapelve, hogy toldalék hozzáragasztásakor csak a legutolsó elemet szabad nézni, ahhoz (és csakis ahhoz) illeszkedik az újabb toldalék. Az újabb toldalék nem „lát át” balfelé az őt megelőzőnek a feje fölött: a //-nak// rag nem látja, hogy mely szó töbesszámához illeszkedik, az ő „gazdaállata” csak a //-k//: vagyis a //fiú// tövet ellátjuk a //-k// toldalékkal, majd (ha óhajtjuk) a //-k// tövet ellátjuk a //-nak// toldalékkal. Azaz: a magyar nyelvtanban nincs a főnévnek „többesszám részes esete” (mint az oroszban az //-am//); a magyarban van többes szám, van részes eset, s ez utóbbi járulhat a többes számhoz is: //fiú-nak, csalamádé-nak, -k-nak.// Nincs egységes, fuzionált szóalak. Ezért is nem képzelhető el magyar szó, melynek a részes esete ne //-nak,// a tárgyesete ne //-t,// a többes száma ne //-k// volna — hiszen nem a szavak kerülnek ilyen-olyan alakba, hanem a morfémák járulnak a szavakhoz. Nagy különbség!

Egy érdekes, ősi kivétel van a magyarban: az ikes igék. Az ikesség úgylátszik fúziókeltő, erős tulajdonság volt, ezért a régies irodalmi nyelvben „átütött” a köztes toldalékokon (pl. a //-hat-, -na-, -j-// elemen): //eszik// — //ehetik//; //válik// — //válnék//; //tűnik// — //tűnjék// — //tűnhetik// — //tűnhessék//; //aludjam// — //alhassam,// vagyis az egész szóalak ikes volt, és ezt a végrag „látta” a közbeékelt toldalékok feje fölött is! (Az iktelen igéknél ilyet sohase mondtak: *//ő várhatnék,// *//ő reszelhetik.//) Ezt a rendhagyóságot, hogy a rag nemcsak a közvetlenül előtte álló elemet látja, hanem az igazi szótövet (//esz-, vál-, tűn-, al-//), napjainkra fölszámolta a nyelv, nyilván mert ellentmond az agglutinációs alapelvnek. Ma már így természetes: //ehet, válhat, tűnjön, tűnhet, tűnhessen, alhassak,// azaz hiába ikes a tő, a toldalékok maguk iktelen tövek s a végrag ezekhez igazodik, az e nyelvtípusban megszokott bornírt szabályszerűséggel.