== Nádasdy Ádám
= Az archaizmus
=== Magyar Narancs, 2004/01/08

Az //archaizmus// görög szó, eredeti jelentése „régiség, ősi dolog”, töve az //arkhé// „kezdet, elő-” (ez bújik az //archetípus// „előkép” szóban is). A nyelv vonatkozásában az archaizmus általában azt jelenti: „elavult vagy régies szó, kifejezés, alak, szerkezet”, „nyelvi régieskedés” (így az Akadémiai Értelmező Késziszótár). Ha azt mondom: //Szelj egy kis parízert,// akkor archaizáltam, mert a //szel// ige a mai magyarban elavult. Az archaizálásnak ez a leggyakoribb formája, a lexikális archaizmus, tehát elavult szó választása korszerű helyett. Ilyen a //szel, villanyos, menyegző, prókátor, ó// (= régi). Kiejtési archaizmus is létezik, //ösmer, ád, nékem, plebános,// mert természetes beszédben ezeket már alig mondják. Elavult a -VÁN végű igenévvel való szerkesztés: //Látván a helyzetet, segíteni próbált.//

Ezek a példák valamiképp mind a stílust érintik, hiszen a beszélő-író minden esetben választhatott volna olyan alakot, amit ma semlegesnek érzünk: //vágj, villamos, esküvő, ügyvéd, régi.// A //látván// esetében választhatná a maibb //látva// alakot; ezzel az alaktani archaizmust kiküszöbölné //(Látva a helyzetet…),// de maga a szerkezet így is enyhén archaikus maradna, hiszen ma természetesebb a //Miután látta…// megoldás.

Idézetként, nyelvi zárványként használunk olyan kifejezéseket, melyek archaikus elemet őriznek. Például //Ne vígy minket a kísértésbe; Engedtessék meg nekem; Ki mint veti ágyát; Se szeri// (= //szere,// azaz 'rendje, sora'), //se száma.//

Az archaizmusnak ez a közkeletű felfogása nem egyszerűen azt jelenti: „régi”, hiszen számos nyelvi elem van, amely régi, mégsem archaizmus, mert használata ma is természetes, stílusértéke semleges, normális. A római jog régi, de nem nevezzük archaikusnak. A régi nem feltétlenül régies. A magyar //szem// szó például iszonyúan régi, még az uráli ősnyelvből örökölte a finnugor, aztán az ugor, aztán a magyar, vagyis a beszédközösség legalább négyezer éve megszakítatlanul használja. Ezt onnan lehet tudni, hogy a //szem// szó — illetve valamilyen szabályosan módosult formája — máig használatos minden uráli nyelvben. A mai finnben //silmä,// az észtben //silm,// a mordvinban //śelme,// a vogulban //šem,// az osztjákban //sem,// a szamojédban //säime// alakban él. Mégsem mondhatnánk, hogy a mai magyarban a //szem// szó használata archaizmus, hiszen nincs erre a testrészre másik, maibbnak érzett szó.

Az archaizmus nem abszolút, hanem relatív fogalom. Az archaikus dolog nem attól archaikus, hogy régi, hanem attól, hogy régibb a normálisnál, a semlegesnél, az adott korban várhatónál vagy megszokottnál. A fenti stiláris archaizmusoknál a beszélő-író döntött úgy, hogy régies megoldással él, így ezt az egész kérdést tulajdonképpen a stilisztikába, retorikába, irodalomkritikába utalhatnánk (és általában utaljuk is, mi száraz nyelvészek).

Van azonban az archaizmusnak egy szűken szakmai, nyelvrendszeri értelme is. Eszerint például archaizmus, hogy a //fagy// szót alaki változás nélkül, tehát igetőképző hiányában is lehet igeként használni: //Beállt a fagy// (főnév); //Minden reggel fagy// (ige). Ez a magyar nyelv őskorában még normális megoldás volt, mára azonban megszűnt, s az igéket igeképzővel kell ellátni (ugyebár nincs olyan, hogy *//Megröntgenték a tüdejét//). A nyelvész ezt a //fagy/fagy// azonosságot mondattani archaizmusnak nevezi, mert már csak néhány szót lehet lehet ezen az ősi módon, kétféle mondattani szerepben (főnév/ige) használni. A beszélőnek azonban itt nincs választása, a //Beállt a fagy; Minden reggel fagy// mondatokban semmi stilárisan archaikus nincs, ezt nem lehet „modernebbül” mondani.

Igen érdekes archaizmus a //nincsen// igealak végén az //-n,// hiszen kijelentő módban már rég elavult az egyes szám harmadik személyben az //-n// végződés //(ő vagyon, ő lészen, ő megyen, ő hiszen),// az igék ma ilyen esetben vagy zérus, vagy //-ik// ragot kapnak //(ő lesz-Ø, ő esz-ik).// A //nincsen//-ben az a különös, hogy létezik végződés nélküli //nincs// alakja is, ám a kettő között nem találunk stiláris különbséget, nem nevezhetjük az egyiket archaikusabbnak a másiknál.

Hangtani archaizmusnak tekinthetjük az úgynevezett antiharmonikus szavakat, pl. //híd, tilt,// ahol a magánhangzó-harmónia „rosszul” működik, hiszen a várható //*híd-en, *tilt-eni// helyett //híd-on, tilt-ani// alakot találunk. Ezekben valamikor másféle //i// volt, mint a „rendes” //i// hangot tartalmazó — s máig rendesen működő — //szív-en, int-eni// alakokban.

A nyelvekben a rendhagyóságok többnyire archaizmusok, hiszen rendhagyóságok éppen azért léteznek, mert egy régebbi szabályrendszer összeomlása után használatban maradtak, s most mint elsüllyedt kontinens hegycsúcsai apró szigetekként látszanak ki a tengerből. Egy-egy ilyen archaikus sziget a //fagy,// a //nincsen,// a //hídon,// ilyen a német „erős” múlt idő (//er sang// „ő énekelt”, nem pedig //*er singte//), ilyen a román //-esc-// betoldása az igeragozás bizonyos személyeiben (//vorb-im// „beszélünk”, de //vorb-esc// „beszélek”, nem egyszerűen //*vorb//). Ám vigyázni kell: vannak mindenütt olyan rendhagyóságok, melyek frissen jönnek létre, gondoljunk csak a magyar //interjú-v-ol// rendhagyó //-v-// jére, vagy a //luftbalon// szó rendhagyó tárgyesetére: //luftbalmot// — ezek száz évnél nem régebbiek.

A nyelvrendszeri archaizmus nem vág egybe a fenti — irodalomban, retorikában használt — stiláris archaizmus-fogalommal, főleg mert ez utóbbi elsősorban a szókincsre, a szóválasztás régiességére vonatkozik, az pedig a nyelvésznek mindig másodlagos a nyelvtanhoz képest. A kettő annyiban egyaránt archaizmus, hogy valami régi dolognak a szokatlan, esetleges tobvábbélését konstatálja; csak míg a stiláris archaizmusnál a beszélő dönt úgy, hogy a „normális” helyett egy régi eszközt választ, a nyelvrendszeri archaizmunál azt mondhatnánk: maga Nyelvédesanyánk (ideértve a németek, románok Nyelvédesanyját), döntött úgy, hogy egy-egy ponton egy-egy régi eszközt tart életben.