== Nádasdy Ádám
= Az árják
=== Magyar Narancs, 2006/05/11

Az //árja// szó a világ legrégibb szavai közé tartozik: az ősi szanszkrit nyelvemlékekben, a Védákban már szerepel (Kr.e. 1000 körül!). Eredeti alakja //arya,// jelentése föltehetőleg ’nemes’ volt. Az indiát leigázó, győztesen beözönlő honfoglaló nép használta magára az //árja// nevet. Nyugat felől, a mai Afganisztán felől érkeztek Indiába: közeli rokonaik, akik a hegyeken innen maradtak (tehát a mai perzsák, afgánok, tádzsikok), ugyancsak árjáknak nevezték magukat, s országukat az ebből képzett //Aryana// szóval jelölték; innen a mai //Irán// név. Az //árja// tehát a történésznek az „indoiráni”-val egyenértékű: azt jelöli, ami az indiai és iráni nyelvekben, mitológiában közös. A két ősi kultúra sok közöset mutat, olyasféleképp, mint az ókori latin és görög: az indiai szanszkrit nyelv (a Védák, vagy a Bhagavad-Gíta nyelve) igen hasonló az iráni Aveszta nyelvéhez – ez utóbbi Zoroaszter (azaz Zarathustra) szent könyve, Kr.e. 600-ból.

Az ilyesfajta névadás nem ritka: hasonlóképp nevezték el Latin-Amerikát, ahol spanyol és portugál nyelvű országok vannak, mivel mindkét nyelv a latinból származik. De meddig lehet (vagy tanácsos) egy ilyen kifejezést kiterjeszteni? Végtére is, a latinból származik még a francia, az olasz, a román – mondjuk-e mindezekre, hogy latin országok? Latin nyelvek? Latin népek? Ez nagyrészt hagyomány kérdése, és inkább kultúrtörténet, mint nyelvészet. Nézzük meg az //árja// esetét.

Történt, hogy a 18. században Európa megismerkedett az indiai (és iráni) kultúrával, nyelvekkel, és megtudta, hogy e népek magukat az ókorban árjáknak nevezték. Jegyezzük meg, hogy ekkor már, tehát a 18. században, e népek tudatában a közös eredet rég feledésbe ment, a középkor óta egy más felosztás váltotta föl: a vallási, hiszen ma részben muzulmánok, részben a hinduizmus követői, illetve csekély részben párszík (azaz zoroasztriánusok). A 18. századi Európát azonban a régiségek érdekelték, az ókor, s így az angol, francia, német szakirodalom az indoiráni kultúrát – logikusan — árja kultúraként mutatta be az olvasóknak.

Ekkor meglepő fordulat következett. A nyelvtudomány a 19. század elején kimutatta, hogy a szanszkrit nyelv (tehát az Indiát nyugat felől meghódító ’nemesek’ nyelve) minden kétséget kizáróan rokona a görögnek, latinnak, szlávnak és számos más nyelv mellett – a germánnak! Vagyis egyetlen nagy nyelvcsaládról van szó, melynek földrajzi elterjedése délkeleten Ceylontól (ma Sri Lanka) északnyugaton Izlandig terjed. Erre nem számított senki. Ráadásul be kellett ismerni, hogy mindeme nyelvek közül a szanszkritnak vannak a legrégebbi, legkifinomultabb nyelvemlékei — Homérosz, aki Európában a legrégebbi, elbújhat mellette. Úgy gondolták, hogy az összes rokon nyelv a legősibből: a szanszkritból származik, s így elkezdték a latint, franciát, németet, görögöt összefoglaló névvel árja nyelveknek nevezni. (Ekkorra már kiderült, hogy a magyar, a finn, a török nem tartozik ezek közé, tehát nem árja nyelvek.)

Az 1860-as években azonban a nyelvészek kimutatták, hogy az elképzelés nem teljesen helyénvaló: a kérdéses nyelvek valóban rokonok, de a szanszkrit nem az anyjuk, hanem csak a legidősebb nővér a családban. Nem a szanszkritból származik tehát a latin, a görög, a germán, hanem mindnyájan egy közös, számunkra már elveszett eredeti nyelvből származnak. Így már nem érezték indokoltnak az „árja nyelvcsalád” elnevezést, s helyette a földrajzi kiterjedés alapján új nevet kreáltak: mivel egyfelől Ceylonban indiai, másfelől Izlandon germán nyelvet beszéltek, a családot „indogermán”-nak keresztelték el. A szanszkrit, a latin, a német, a görög, a cigány, az örmény, a szlovák, a román tehát indogermán nyelvek. A nyelvészetnek erről több mondanivalója nincs, ma is ezt tanítjuk – annyi csak a különbség, hogy a németek viselkedése miatt az „indogermán” helyett ma az „indoeurópai” szót használjuk; nehézkesebb és hosszabb, de 1945 óta ez a pí szí.

És mi lett az //árja// szóval? Hát azt bizony szárnyára kapta a történelem, méghozzá bőrös, csúnya denevérszárnyára. A német közgondolkodás a 19. század során – mint más népek, például a magyar is – lázasan kereste a saját eredetét, rokonságát. Ne feledjük: az európai művelt hagyomány (főleg Róma és Párizs felől nézve) a németeket a középkor eleje óta barbár betolakodóknak tekintette, akik a semmiből jöttek elő. Nos, a nyelvrokonság fölfedezése végre elégtételt szolgáltatott a németeknek: íme, ők ugyanúgy rokonai a legnemesebb ókori népeknek (vagyis az árjáknak), mint a görögök, rómaiak, olaszok, franciák. Ezért a németek elkezdték magukat árjáknak nevezni – ismétlem: az kétségtelen tény, hogy a német nyelv rokona az árja (= indiai és iráni) nyelveknek. Azt is gondolták (megintcsak jellegzetes romantikus nézet), hogy a nyelvrokonság bizonyítja a biológiai rokonságot is (pedig nem), hogy a biológiai rokonság azonos fajúságot jelent (ami butaság, mert minden ember egyetlen faj), hogy tehát akik nyelvrokonok, azok azonos fajhoz is tartoznak. A német faj nagyszerűségét hirdetők ezért választották jelvényül egy indiai napkorong-szimbólumot: a svasztikát (ismertebb nevén horogkeresztet).

A fajelmélet aztán rámutatott azokra, akik (eredetileg legalábbis) nem indogermán nyelvet beszéltek, hogy „kitisztítsa” őket maga közül. Németország területén csak a zsidók voltak ilyenek; az ő ősi nyelvük (s így, vélték, genetikai származásuk) más volt: a héber nyelv az arabnak rokona, nem indoeurópai nyelv, hanem szemita (ma úgy mondjuk: sémi). „Mi árják vagyunk, ők szemiták,” hirdette a nácizmus. Így a 20. század elejére a németben – és a német hatást tükröző Közép-Európában – az //árja// szó egyszerűen annyit jelentett: „nem zsidó”. Hogy mennyit érnek az ilyen gondolatcsavarok, az abból látható, hogy az 1939-es magyar zsidótörvény szerint kevésbé „árjának” minősült az a soproni fiú, aki félig német, félig zsidó volt, mint az a székely parasztlegény, aki száz százalékig magyar (azaz föltehetőleg teljesen hun vagy ugor, tehát nem indoeurópai genetikai gyökerű) volt.

Nem csoda, hogy az //árja// szót senkinek sincs kedve használni. Ezt jól tönkretettük.