== Nádasdy Ádám
= Az ly
=== Magyar Narancs, 2007/09/20

Én nagyon szeretem az //ly//-t, mert olyan pőrén mutatja, hogy a helyesírásnak nem kell logikusnak lennie vagy a kiejtést tükröznie. A helyesírás elsősorban hagyomány és közmegegyezés. Semmi nem indokolja, hogy a //folyik// és //tojik// szavak közepén mást írjunk, csak a hagyománytisztelet, tehát az, hogy régen is így írták. Félre ne értsenek: nem ez ellen beszélek — éppen azt mondom, hogy jól van ez így, csak éppen semmi logikai (vagy pláne tudományos) alapja nincs. És ez intő jel azoknak, akik azt hiszik, a nyelvnek lehetőleg minél logikusabbnak kell lennie. Van persze más logikátlanság is a mai magyar helyesírásban, de az nem ilyen feltűnő. Például a //gy// betűnek nem gé-ipszilonból, hanem dé-ipszilonból kellene állnia (tehát nem //hangya,// hanem //handya// kéne hogy legyen), mert a kemény-lágy párok most rendetlenül vannak jelölve: nem //t/ty, n/ny, d/dy,// hanem //d/gy.// Ez jól látszik az orosz nevek átírásánál: az orosz //Denis// név logikusabb volna magyarul //Dyenyisz//-ként, mint //Gyenyisz//-ként, ahogy írjuk. Ám a //gy// esetében csak a választás logikátlan (tehát hogy éppen ezt a betűkapcsolatot választottuk), de az alkalmazás nem, hiszen a kérdéses hangot minden esetben //gy//-vel jelöljük.

Az //ly//-nal pont fordított a helyzet. A választás logikus volt, amikor a magyar írás kialakult, mert az //ly// voltaképpen lágy //l//-szerű hang volt, ezért is jelölték az //ly// betűkapcsolattal. Ez az írásmód hangtani valóságot tükrözött, hiszen a //hely// és a //hej// nem hangzott egyformán. Az eredeti //ly// fonetikai megfelelőjét a görög lambda betűvel jelöljük [λ], és úgy nevezzük: palatális laterális. Gyönyörű neve ellenére elég egyszerű hang, mely egy //l// és egy //j// összeolvadásából áll elő, ezért „lágy //l//”-nek is hívhatjuk. Ilyen hang van az olaszban //-gli-// vel jelölve, pl. //voglio// [voλo] 'akarok', a spanyolban //ll//-vel, pl. //calle// [kaλe] 'utca', a szlovákban pedig //ľ// jelöli, pl. //Šaľa,// magyarul //Sellye,// község a Vág mellett.

Állítsuk elő ezt a [λ] hangot házilag. Mondjuk, valakit Szél Józsefnek hívnak. Ha kimérten, hivatalosan mondjuk, az //l// és a //j// külön marad: //Itt járt Szél József.// Ekkor a kiejtés [l-j], nincs összeolvadás. De ha már fesztelenül és gyorsan mondjuk, összeolvad a //Szél// vége és a //Józsi// eleje, s nagyjából a [λ] hangot halljuk: //Itt járt a Széljózsi// = //Ity járta Széλózsi.// Egyébként ha igazán gyorsan beszélünk, akkor a végeredmény már [j] lesz: //Tyáta Széjózsi.//

Érdekes ebből a szempontból a régi bibliafordító nevének írása és ejtése. Eredetileg Radicsics Gáspárnak hívták, de mivel Nagykárolyban született, fölvette a magyarosabb hangzású Károlyi nevet. Ő maga (élt 1530–1591) minden bizonnyal [károλi]-nak mondta a nevét, és nem érezte szükségét, hogy ezt a lágyulást egy //y// odatételével jelezze; elégnek találta az //i// betűt, ezért írta //Károli//-nak. (Lásd a //Batthyány// név fordított, de analóg esetét.) Ma, ha kimondják a nevét, hol az írást követik, hol a mai természetes ejtést, ezért aztán hol [károli], hol [károji] formában mondják.

No de a magyarban körülbelül 1800-ra általánossá vált az //ly// mai [j] ejtése. Ezért most az a helyzet, hogy a [j] hangot kétféleképp jelenítjük meg: hol //ly,// hol //j// betűvel. //Harkály,// de //papagáj.// Vagyis: bár a választás eredetileg logikus volt, az alkalmazás már rég nem az, mert az //ly// alól „kiment” a nyelv. Hangzásban a kettő nem különbözik, a fül itt nem segít, egyszerűen tudni kell, hogy van //ly// és hol van „pontos” //j.// Ezt nem lehet kilogikázni, az //ly//-os szavak ismerete igazi lexikális tudás. Mutatja, volt-e elég ideje és energiája valakinek bemagolni-megszokni ezt az önkényes és értelmetlen listát — azaz, régiesen mondva, volt-e neki gyerekszobája. Akinek volt, épp ezért nézi le annyira azokat, akiknek nem volt. Lehetnek okosak, csakhogy az ész nem pótolja a gyerekszobát. Milyen kedves gesztus Nyelvédesanyánktól, hogy épp a //helyesírás// szóban szerepel egy //ly,// s így ha azt írjuk: //hejesírás,// máris oly sokmindent ki tudtunk fejezni!

Én még azt tanultam az iskolában, hogy az //ly//-et „ej betű”-nek kell hívni, mintha az //ly// ma is létezne mint hang. A helyesírási szabályzat érdekes módon ugyanígy tesz. Ilyen megoldásokat ír elő: //Vitatkoztam a borbéllyal// — ugyanúgy, mint //kapitánnyal// vagy //halásszal,// tehát a kettősbetűnek az első elemét kettőzi: //ny > nny, sz > ssz, ly > lly.// Igen ám, csakhogy a szabályzat egyébként kimondja: ha valamely szó olyan betűre végződik, amit másképp ejtünk, akkor nem kettőzünk, hanem a ragot a hangzás szerint ragasztjuk hozzá, például //Madáchcsal// és nem *//Madácchal, Steinmetzcel// és nem *//Steinmettzel.// Mármost a //borbély// végén régesrég nem [λ] hangot ejtünk, hanem [j]-t, azaz a //borbély// is olyan szó, melynek végét máshogy ejtjük, mint ahogy írjuk, s így a logikus írás *//borbélyjal// volna. Világos?… No de épp az a szép a helyesírásban, hogy a hagyományt legalább annyira tiszteli (ha nem jobban), mint a logikát.

Az előbb azt mondtam, hogy a mai [j] hangot kétféleképp írjuk: //ly// vagy //j.// Ez nem a teljes igazság: ugyanis a kettős [jj] hangot háromféleképp írjuk: //vajjal, súllyal, tolja,// kiejtve [vajjal, sújjal, tojja]. Tehát ha //-l// végű szavakhoz //j//-kezdetű rag járul, az eredmény a kiejtésben kettős [jj]. Ez viszont egy rendhagyóságot visz a nyelv rendszerébe, hiszen egyékbént a //j//-ragok hozzátétele szabályos lágyulást eredményez: //szánja// [szánnya], //botja// [bottya], //tudja// [tuggya], s ebben a sorban a várható eredmény a //tolja// [toλλa] volna. Szép példája ez annak, hogy a hangtani egyszerűsödés — megszabadultunk a [λ] hangtól — bonyolódást okoz a nyelvtanban, hiszen most az //-l// végű szavak egy másik hangra, [j]-re váltanak //j-// kezdetű ragok előtt, ahelyett, hogy csak szépen lágyulnának, mint a többi.

Legalábbis elvileg, mert ritkább szavak esetén ki lehet bújni ezalól, s úgy szétválasztani, mint a kimért-ejtésű //Szél József//-et: //Kapcsoljuk az Astoria szálló hallját//— ez [hajját] volna szabályosan, de [halját]-nak is szokták mondani.