== Nádasdy Ádám
= Használjunk minél több idegen szót!
=== Magyar Narancs, 2001/08/02

A magyar nyelv tanárai, művelői ennek az ellenkezőjét szokták hirdetni, s ez a felfogás — mint öröklött, szent hagyomány — ma is széles körben él. Az általános iskolai magyarkönyvemben volt erről egy lelkifröccs, és az egyik példa az volt, hogy ne mondjuk azt: „Cúg van,” hanem inkább „Huzat van.” Emlékszem, elvigyorodtam: jé, milyen érdekes, hogy ugyanazt kétféleképp lehet mondani, és milyen más zamata van a kettőnek. „Cúg,” ízlelgettem röhögve, és elhatároztam, hogy ezt a szót életben tartom. Sajnos egyre kevesebben értik. Hiába, szegényedik a nyelv.

Mi van tehát az idegen szavakkal? Először is vegyük észre, hogy az egész kérdéskör inkább stilisztikai, nyelvszociológiai, ízlésbeli probléma, mintsem nyelvészeti. Az „idegen szó”-ságnak ugyanis nyelvészetileg csak egyetlen értelmes meghatározása van: idegen szó egyenlő jövevényszó („kölcsönszó”). Ha ez a nyelv finnugor eredetű, akkor idegen szó az, amely nem finnugor eredetű, azaz más nyelvből került a magyarba vagy annak ősébe. Ez az úgynevezett etimológiai (szóeredet-tani) elv. A fentiek szerint idegen (mert idegen eredetű) szó például a //kék, disznó, gyárt// (török), //sétál, nadrág, szabad// (szláv), //tárcsa, kilincs, szekrény// (francia), //példa, zsinór, bognár// (német), //próbál, sors, tinta// (latin), //trombita, bástya, nettó// (olasz), //keksz, makadám, sport// (angol), stb. (Tegyük most félre azt, hogy egy csomó magyar szó eredete ismeretlen, pl. //elme, csal, reves.//)

Senki se gondolhatja komolyan, hogy mindezeket kerülni kellene. Aki az „idegen szavak” ellen szól, nyilván nem ezektől óv. (Persze talán vannak ősszittya álmodozók, akiknek már a fenti szavak is a jöttment hordalékhoz tartoznak; nekik //nadrág// helyett //lábvédőt// kell mondaniuk, lévén sajnos a //gatya// is szláv eredetű.) A nyelv féltői mást értenek „idegen szón”, mint a nyelvtudomány. No de mi a különbség a //példa// és a //cúg// (mindkettő német), a //kilincs// és — mondjuk — a //rezervoár// (francia), a //keksz// és a //dizdzsoké// (angol) között? Igen, mindnyájan érezzük a stílusbeli különbséget, mely többnyire a kölcsönzés régiségével függ össze: minél újabb, annál idegenebb. Ez ugyanígy van a társadalomban, kultúrában is, csak éppen tudományosan nem megragadható, hiszen milyen régi a „régi”, és milyen új az „új”? Erre nincs logikus válasz: idegen szó az, amit idegennek érzünk, passz. Ez pedig — a nyelv természetének megfelelően — évtizedről évtizedre, helységről helységre, társadalmi rétegről rétegre, egyénről egyénre változik. A huszadik századi //rádió// kevésbé érződik idegennek, mint a kétszáz éves //botanika.// Nekem idegenebb szó a //probléma,// mint az //autóbusz.// Sőt: az etimológiának fittyet hányva, a régi magyar //lábító// idegenebbnek érződik, mint a latin //pedál.// Mondjuk ki: az idegen szó fogalmát vagy etimológiai értelemben használjuk (és akkor nincs köze a mindennapi felfogáshoz), vagy „idegennek érzett szó” értelemben (és akkor nincs köze a nyelvtudományhoz).

De tegyük föl, hogy meg tudnánk egyezni abban, mik az idegen szavak. Milyen érvek szólnak amellett, hogy kerüljük őket? A kerülendőség hagyománya abból az időből származik, amikor a művelt emberek mind tudtak németül és (legalábbis a férfiak) latinul, és erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a magyarba ne hozzák át a másik két — akkor még hajlékonyabb, gazdagabb — nyelv szavait. Akár szellemi restségből is, mint a mai amerikai emigránsok: //Elmentem a szabvéjjel a dragsztórba és vettem szoftdrinkeket.// No de a mai magyart — legalábbis a Magyar Köztársaság területén — ilyen veszély nem fenyegeti. Ma már nem szellemi restség idegen szavakat használni, inkább nyelv- és műveltségápolás: a //spicces// (német), a //pingál// (latin), a //masíroz// (francia), a //klozet// (angol) sajnos kezd kimenni a használatból. Az iskolában nem tiltani, hanem tanítani kellene az idegen szavakat, hiszen azért járunk iskolába, hogy többet tudjunk, hogy ugyanazt két- vagy háromféleképp is ki tudjuk fejezni. A //széf,// a //bodybuilding,// a //mágnás,// a //holokauszt// ugyanúgy tanítandó idegen szó, mint a //Buenos Aires// vagy a //Kopernikusz.//

Különösen kedvesek és védendők azok, amelyek a magyarban „hibásan” gyökeresedtek meg. A //farmer// csak nálunk jelent nadrágot, az //akció// árleszállítást, a //szelence// dobozt (< szláv //slanica// „sótartó”), a //hobbi// kiskertet, a //sztráda// autópályát, és az //Erzsébet//-et csak mi mondjuk //r//-rel. A //képmutató// torzítás az eredeti //kép-mutáló// („arcát váltogató”) helyett, hogy a //karosszériáról// ne is beszéljünk (< francia //carrosserie// „kocsiszekrény”), mely ugyebár //karos//-székre emlékeztető, //szériában// gyártott termék. Ezek értékesek, mert így csak itt léteznek, mint egy sajtérlelőben a nemespenész-kultúra. Ne engedjük, hogy a logika köjálosai kifertőtlenítsék őket a nyelvből, mert a végén Ausztria fővárosát is //Vín//-nek fogjuk nevezni.

A 19. században még bizonyítani kellett, hogy a magyar nyelv önállóan is megáll, nem szorul idegen mankóra. Gesztus is volt az idegen szavak kerülése: a hazafiasság, a néppel (legalábbis a magyarajkú néppel) való együttérzés kifejezése. Meg virtus is: lám, én ebből az anyagból is tudok faragni. Ma már egyik érv sem aktuális. Az idegen szavak már nem a magyar nyelv szegénységét, hanem gazdagságát mutatják, változatossá teszik a kifejezést, megkönnyítik az idegen nyelvek tanulását és a fordítást. Volt a //mecénás,// aztán a //bázisszerv,// most van a //szponzor.// Persze, csúnyán és érthetetlenül nem szabad fogalmazni — de az idegen szavak elkerülése ezt nem biztosítja. A nyelvet féltőn szerető embernek jelenleg nem az idegenszó-ellenesség kiüresedett és alapját vesztett szólamát kell szajkóznia, hanem fel kell készülnie egy soha nem látott idegenszó-áradat okos fogadására.