== Nádasdy Ádám
= Indokolatlanságainkat
=== Magyar Narancs, 2003/10/09

A nem-papírra-írt, de mindnyájunk fejében ott lévő magyar nyelvtan — más szóval: az anyanyelvi tudásunk, a kompetenciánk — legvastagabb fejezete a szóalaktan. Ez az a szabálycsoport, amely kormányozza, hogy a szavak milyen alakokban jelenhetnek meg. Például //ok, ok-os, ok-os-ság, ok-os-ság-od, ok-os-ság-od-at// stb. A magyar ebben nagyon gazdag; úgy is mondhatnám, hogy itt áll bosszút azért, hogy másutt szegényes, hogy nincs hímnem-nőnem, hogy nincs többféle múlt idő, ilyesmi.

Nézzünk egy olyan szóalakot, mint //okosságaidat. Nincs kedvem az okosságaidat hallgatni.// Ez ugyebár majdnem ugyanaz, mint az //okosságodat,// csak abban különbözik, hogy van benne egy többesszám-jelölés, mert neked most nem egy okosságodról beszélek, hanem többről. Mármost a magyarban a „default” többesszámjelölő elem a //-k (bulik, asztalok),// mindenütt azt látjuk, hogy ez a normális jele a többességnek. Az //okosságaidat// szóban azonban nem látunk //-k// elemet. Nem azt mondjuk, hogy *//okosság-ok-odat,// hanem a //-k// helyén egy //-i// van. Ez lenne itt a többesség jele? Vessük össze a következő szavakat, melyek mind több dologra vonatkoznak: //lábak-lábai, képek-képeim, bölcsők-bölcsőink.// Látjuk, hogy a párok második tagjában, ahol a dolgok „valakiéi” (tehát birtokosrag is van), a //-k// többesjel helyett mindig //-i// jelenik meg. Ezt tovább magyarázni nem lehet, el kell fogadni, mint tényt: a magyarban a többesség általános jele //-k,// ám ez birtokosrag előtt automatikusan //-i-// re vált. (Csak annyit jegyeznék meg, hogy ezzel szépen bizonyítottuk a zérus birtokosrag meglétét a //lába-i-∅// alakban, mely így teljesen beleillik a sorba).

De miért van az //-i// előtt az az //-a-//? Van ennek az //-a//-nak jelentése, azaz morféma ez, vagy csak hang? Egyáltalán, miért mondjuk úgy, hogy //az ő okosságai// és miért nem //az ő okossági,// ahogy egyébként még száz évvel ezelőtt is mondták volna, és ahogy ma is gond nélkül ki tudná mondani bármely magyar beszélő? Ennek az //-a//-betoldásnak hangtani okai nem lehetnek, hiszen ilyen szó, hogy //okossági// ma is létrejöhet — persze abban az //-i// nem a többesszám kifejezője, hanem melléknévképző: //Ő nyerte az okossági versenyt.// A régi nyelvben az //okossági// alakulatnak tehát kétféle értelme volt (ahogy szaknyelven mondjuk, két „olvasata” — akkor is, ha beszédben hangzott el!): //1. Az ő okossági magvasak; — 2. Ő nyerte az okossági versenyt.// A mai nyelv az elsőt már nem így mondja, hanem egy értelmileg fölösleges, hangtanilag indokolatlan //-a-// elemet szúr be az //-i// többesrag elé: //okosság-a-i.// (Azon kedves olvasóim, akik még mindig azt hiszik, hogy a nyelv az évszázadok folyamán egyszerűsödik, most keserű kijózanodással dédelgessék magukban a bonyolódás e szép kis példáját.)

Nevezhetnénk ezt az //-a-// hangot „kötőhangnak”, de ezzel csak elaltatnánk az éberségünket, mert úgy tűnne, mintha megmagyaráztuk volna, holott csak egy címkét ragasztottunk rá. Az //-i// ugyanis kötőhang nélkül is nagyon jól érzi magát, köszöni //(okossági verseny),// úgyhogy kötőhangra semmi szüksége. Akkor miért van ott az //-a-//? Elárulom: nem tudjuk. Kérem, ne nevessenek, ez még mindig férfiasabb válasz, mint „kötőhangnak” nevezni valamit, ami nyilvánvalóan nem az, hiszen a kötőhangnak hangtanilag indokoltnak kell lennie. Például //okosság-o-k,// ott indokolt, mert a szóvégi //-gk// a magyarban hangtanilag tiltva van, ezért az //*okosság-k// közé valóban szükséges egy hang, tehát az //okosság-o-k// szó //o//-ját jogom van kötőhangnak nevezni. Az //okosság-a-i// szó //a-// jára mindez nem áll, az tehát nem kötőhang, hanem Indokolatlanul Betoldott Magánhangzó. Úgy tűnik tehát, hogy a mai magyarban a többesszámú birtokjel nem //-i,// hanem //-ai// (és persze harmonikusan //-ei,// mint //kép-ei-d//). Tja, a nyelv végtelen gazdagsága, mely egyre fokozódik.

Az //okosságaidat// szó elemzése tehát eddig: //ok-os-ság-ai-.// Most következik a //-d// rag //(okosságaid),// mely az egyesszám második személy jele (egyebütt is a nyelvben, pl. //látod, téged//), nincs vele gond. Végül a tárgyrag zárja az alakulatot, neki mindig az utolsónak kell lennie. A tárgyrag a magyarban //-t,// ez rendben megvan, de miért van előtte már megint egy //-a-//? Kötőhang ez? Úgy tűnhet, ez tényleg kötőhang, mert a //-dt// szóvég a magyarban nincs megengedve, tehát szét kell oldani (vagy ami ugyanaz: át kell kötni) a két mássalhangzót: //okosságaid-a-t.// De ez sem igaz. Ugyanis a magyarban a //d+t// mássalhangzók egymás mellé kerüléséből — egy másik hangtani szabály, a hasonulás révén — amúgy is automatikusan [-tt-] lesz (pl. //adta// [atta] //hadtáp// [hattáp], //védtelen// [véttelen]), annak viszont semmi akadálya ebben a nyelvben, hogy egy szó kettőzött (azaz hosszú) mássalhangzóra végződjön, hiszen számos ilyen szó van: //sokk, átall, lenn, nézz, ott, evett, maradt// [maratt], //repedt// [repett], stb. stb. Mármost ha ezek jók, és a //marad, reped// ige szemrebbenés nélkül magához ragasztja a //-t// ragot (múltidő gyanánt), akkor miért ne tehetné meg ugyanezt a tárgyrag, vagyis miért nem jó az, hogy //*okosságaidt,// miért kell ennek //-d-a-t//-re végződnie? Mivel a hangtan nem ad magyarázatot, csak azt mondhatjuk, hogy a nyelvtan másképp kezeli a múltidejű //-t// ragot (mellyel jó a //dt// végű ragasztás) és másképp a tárgyragot (mellyel csak a //-dat// végű ragasztás jó). Nos, ezért mondtam, hogy a szóalaktan a magyar nyelvtan legvastagabb fejezete, mely agyi vincseszterünk jelentős területét lefoglalja.