== Nádasdy Ádám
= Lenin a Szmolnijba siet
=== Magyar Narancs, 2007/06/07

Egy ifjúsági regényben azt mondja az egyik szereplő: //„Most nem érek rá, mert edzésre sietek!”// Mitől olyan mesterkélt ez a mondat? Ugyebár egyértelmű: a //sietek// szó használatától. De mi baj van vele? Hiszen a //siet// természetes, gyakori, semleges magyar ige. Így van; nem is lett volna ilyen idétlen, ha a szereplő azt mondja: //Most nem érek rá, mert sietek.// Ezek szerint az a baj, hogy megmondta: hová? Arról van szó, hogy a //siet// igét önmagában nyugodtan használhatjuk, de menten kényszeredetté válik, ha azt is megmondjuk: hová?

Ez nem igaz ilyen egyszerűen. //„Szia! Nem ülök le, mert sietek a könyvtárba.” „A nagynéném minden reggel kitakarított, aztán sietett a piacra.”// Ezek normális, hétköznapi mondatok, nincs bennük az ifjúsági regény mesterkélt stílusa. A regénybeli szereplő is mondhatta volna természetesebben: //Most nem érek rá, mert sietek edzésre!// Az eddigiekből úgy tűnik: a //siet// haszálata normális, ha az irány-határozó előtt áll //(sietek edzésre)//; de mesterkélt akkor, ha utána //(edzésre sietek).// Próbáljunk még néhány ilyet konstruálni, nézzük meg, valóban mesterkéltek-e: //„Szia, nem ülök le, mert a könyvtárba sietek.”// Kínos. //„A nagynéném minden reggel kitakarított, aztán a piacra sietett.”// Ember nem mond ilyet. Attól ez még magyarul van, csak egyértelműen írottnyelvi. Gyerekkoromban részletesen meg kellett tanulni a bolsevik hatalomátvétel (a Lenin-féle 1917-es októberi forradalom) eseményeit, óráról-órára. Ebben volt egy olyan, hogy //„Lenin a Szmolnijba sietett.”// Rendben van, írott szöveg. Az ifjúsági regény idétlensége abból adódik, hogy egy ilyen írottnyelvi szerkesztést egy eleven beszélő (méghozzá fiatal beszélő) szájába ad.

Eljutottunk odáig, hogy a természetes beszélt nyelvben a siet nem állhat az irány-helyhatározó (tehát a „hová?”) után: A könyvtárba sietek — ez mesterkélt; Sietek a könyvárba — ez normális. Az írott stílusban mindkettő jó: Lenin sietett a Szmolnijba ugyanolyan normális, mint Lenin a Szmolnijba sietett. Mi lehet ennek az oka?

Tegyünk egy kitérőt. Az előbb „irány-helyhatározóról” beszéltünk, s valóban: a kérdéses helyhatározók //(edzésre, a könyvtárba, a piacra, a Szmolnijba)// mind irányt jelöltek, „direkciót” fejeztek ki. Mi van, ha olyan helyhatározót teszünk a //siet// elé, amely nem irányt, hanem helyzetet („lokációt”) fejez ki? Próbáljuk meg: //„Az emberek az utcán sietnek.” „Magdi néni a piacon sietett.”// Lehet ilyet mondani, de ekkor mindig kiemelés vagy kontraszt van, a //siet// ilyenkor informatív, új elem, például kifejezi, hogy az emberek nem a szokott tempóban járnak, hanem SIETNEK, és Magdi néni se trécselt minden szembejövővel. A „helyzet-helyhatározó” (tehát a „hol?”) után a //siet// mindig hangsúlyos. Így is írhatnánk ezeket a mondatokat: „Az emberek az utcán SIETNEK, alighanem vihar közeledik.” „Magdi néni a piacon SIETETT, nem állt meg senkivel beszélgetni.” Ezeknél mindegy, hogy az ige a helyhatározó előtt vagy után áll. Így is jó lett volna, és ugyanazt jelentette volna: „Az emberek sietnek az utcán.” „Magdi néni sietett a piacon.”

A magyar mondattan egy alapvető, de nehezen elcsíphető tényezője bújkál itt: a hangsúly. A //siet,// ha hangsúlyos, bárhol állhat, mindig jól hangzik: sietek edzésre; az utcán sietnek; sietnek az utcán. Egy kivétel van: ha irány-helyhatározó után akarjuk tenni: edzésre sietek. Ilyen elrendezésben a magyar ige mindig hozzá van forrasztva a határozóhoz, elveszíti hangsúlyát, és — szakszóval — „csüggő” helyzetbe kerül. A beszélt nyelv a //siet//-tel ezt nem engedi megtenni, ott a //siet// mindig hangsúlyos, ezért nem használjuk irány-helyhatározó után. Az írott nyelv viszont a //siet// igét csüggő szerepbe kényszeríti. Megpróbálom ezt (a helyesírási szabályzat kikapcsolásával) most írásban is megmutatni azzal, hogy egybeírom őket: //edzéseresietek, a piacrasietett, a Szmolnijbasietett.// Vegyük észre, hogy ilyen „csüggés” a helyzet-helyhatározóval („hol?”) sosem lehetéges: //*az utcánsietnek, *a piaconsietett//– ezek semmilyen stílusban sem léteznek.

(Egyébként tanultuk pár héttel ezelőtt, hogy a „hol?” nem tartozik szervesen az igéhez, ezért mellette rá lehet kérdezni az igére: „//Mit csinált Magdi néni a piacon? Sietett.” „Mit csinálnak az emberek az utcán? Sietnek.”// A „hová?” viszont egybeforr az igével, ezért mellette nem lehet rákérdezni az igére, hogy *//„Mit csinálsz a könyvtárba? Sietek.”// vagy *//„Mit csinált Lenin a Szmolnijba? Sietett.”//)

Amiről most megmutattuk, hogy kényszeredetten hangzik beszédben, az teljesen természetes volna a //megy// igével: //„Most nem érek rá, mert edzésre megyek!” „Szia! Nem ülök le, mert a könyvtárba megyek.” „A nagynéném minden reggel kitakarított, aztán a piacra ment.”// A //megy// alakjai szépen „csüggnek” az előttük álló, velük szorosan összetartozó elemen. A magyarban számos ige szeret hangsúlytalanul csüggni az előző szón, ahhoz mintegy hozzátapadva (ezt most egybeírással jelzem): //edzésremegy, almáteszik, jólkeres, botránytcsinál, írnitanul.// De nem minden ige ilyen. A //siet// például nem tartozik ezek közé, nem tudja — a természetes beszédben — elveszíteni a hangsúlyát, ezért nem is állhat az irányhatározó mögött (ezért nem mondjuk azt, hogy //edzésre siet//). Csak az írott nyelv igyekszik — nyilván a színesebb, változatosabb kifejezés érdekében — a //siet//-et a //menni//-vel azonos módon csüggeszteni, mintha az //edzésre siet// az //edzésre megy// színesebb, tartalmasabb változata volna.

Hogy a //siet// ezt mennyire nem szereti, az abból is látszik, hogy igekötővel mindig irodalmias, sose természetes: //Mátrai fölsietett az emeletre. Magdi néni nincs jól, kisietek hozzá Gyálra. Szóljatok, és majd odasietünk a terem elé.// Igekötő után az igék mindig hangsúlytalanok; ezt a //megy// jól tűri //(fölment, kimegyek, odamegyünk),// de a //siet// nem; pontosbban megint csak az írott stílusban tud igekötős (tehát csüggő) igeként viselkedni.

És valamit be kell vallanom, negyvenöt év után: nem tudom, mi az a Szmolnij. Nyilván valami fontos hely, ha Lenin odasietett. De talán mindegy is: a nyelvész nem a valósággal foglalkozik, hanem a nyelvvel.