== Nádasdy Ádám
= Mit ér a múlt?
=== Magyar Narancs, 2008/02/07

A nyelvtudomány olyan korban vált tudománnyá — úgy 1820 körül —, amikor mindent történetileg fogtak föl és magyaráztak. Például az élővilágot is: Darwin azzal állt elő, hogy az élővilágnak //története// van, hogy nem mindig ugyanezek a fajok voltak, és hogy e történet //magyarázatul// szolgál arra, miért van minden úgy, ahogy van. Ezért lett olyan nagy sláger az őslénytan, meg hogy a madár tolla valójában a kutya szőrzetének felel meg.

Óriási fölfedezés volt, hogy a nyelveknek is van történetük, s ez a történet — ha megfejtjük — megmagyarázza a mai állapotokat. Itt van például a magyar //ló// esete. Ez a szó egy szabálytalan //-v-// vel bővül a legtöbb alakjában: //lovak, lovam, lovat, lovas, lovagol// — de nem mindig, hiszen nincs //-v-// az olyan alakokban, mint //lóhoz, lónak, lóként,// hogy a platóni //lóság// ideájáról ne is beszéljek. Vizsgáljuk meg, miért nevezhető ez a //-v-// szabálytalannak.

Talán azért, mert csak nagyon kevés szó mutatja ezt a viselkedést? Ilyenek: //tő/tövek, szó/szavak, tó/tavak, tetű/tetvek, lé/levek, mű/művek.// Körülbelül 20 ilyen főnév van a mai nyelvben. Igék is vannak, pl. //sző/szövök, aludni/alvás,// meg egészen rendhagyóak, pl. //interjú/interjúvol,// de ezektől most eltekintünk. Ami ritka, azt a nyelvész hajlamos szabálytalannak — vagy hagyományosabb szóval: rendhagyónak — nevezni. De a ritkaság nem elég. Hiszen vannak jelenségek, amelyek nagyon ritkák, mégis szabályosak, mert megjósolhatók. Például a mai magyar beszédben (nem a helyesírásban!) csak nagyon kevés szó végén mondunk hoszszú //í, ú, ű// hangot: //zrí, sí, szú, fú, mű, tű.// Talán összesen 30 ilyen van — ám ezek mind egy szótagosak! Fel tudunk tehát állítani rájuk egy szabályt, mely — bármily kisszámú egyedre érvényesül — kristálytiszta: a magyarban az egytagú szavak végén hosszú az //í, ú, ű.// (Hat kivétel van: //ki, ki?, mi?, mi, ti, ni.//) Ez a kis kitérő arra int, hogy ritka dolog is lehet szabályos. Nincs-e valami szabályosság a //lovak -v-// jének megjelenésében?

Sajnos nincs. Nem tudjuk megokolni, miért pont ezeknél jelenik meg a //-v-// és nem másoknál. Ha van //mű/művek,// miért nincs //tű/tűvek//? Ha van //ló/lovak,// miért nincs //olló/ollovak//? Sem a kérdéses szavak jelentése, sem a hangalakja ezt a különbséget nem indokolja. Márpedig ha valamire nincs szabály — értsd: „ha-akkor” típusú előrejelzés —, akkor az a dolog szabálytalan.

Talán fordítva? Mondjuk, hogy mindezek a szavak „mögöttesen” //-v-// re végződnek, így tároljuk őket a fejünkben lévő szótárban, majd pedig ezt a //-v-// t töröljük bizonyos helyzetekben? Nem is //-v-// vel bővülő szavakról volna szó, hanem //-v-// t veszítőkről? Ez a gondolat nem érdektelen, hiszen az így föltételezett /lov/ szóból a //-v-// megjósolhatóan fog törlődni: szó végén, pl. /lov/ = //ló,// illetve mássalhangzó előtt, pl. /lov+hoz/ = //lóhoz.// Ez a szabályosság azonban csalóka. Csalóka, mert csak azokra a szavakra vonatkozik, amelyekre vonatkozik. Vannak ugyanis bőven //-v-// re végződő szavak, amelyekből a //-v-// sosem esik ki: //sav, táv, öv, év// — azaz ugyanott vagyunk, ahol az előbb: a kérdéses szavak jelentése, hangalakja ezeket a különbségeket nem indokolja. A //-v-// vel való bővülést (vagy a //-v-// elvesztését) cakompakk rendhagyóságnak kell minősítenünk, amire semmilyen magyarázat nincs.

Akkor honnan tudjuk mi, magyar beszélők, hogy ezt mikor kell csinálni? Onnan, hogy megjegyeztük 2–3 éves korunkban, vagy akár később is, amikor e szavakkal találkoztunk. Lexikális információ, hogy mely magyar szavak mutatják ezt a //-v-// jelenséget. Megjegyeztük ugyanúgy, ahogy azt, hogy melyik bácsit hogy hívják. Arra sincs szabály. Nincs „ha kövér, akkor Géza” típusú általánosítás.

Ha mindezt elolvasná Budenz József, Horger Antal vagy Gombocz Zoltán, a magyar nyelvészet régi nagyjai, elszörnyednének: kolléga, maga ennyire tudatlan?! Üssön föl egy nyelvtörténeti kézikönyvet, ott a magyarázat: e szavak régen egy félmássalhangzós //v//-szerű hangra végződtek (fonetikai jele [β], hangzása kb. mint az angol //w// a //went// vagy a spanyol //v// a //vivir// szóban). A mai //ló// régen //loβ// volt, s ez a [β] hang fejlődött két irányban: ha magánhangzó előtt állt, akkor rendes //v//-vé alakult: //lovak, lovagol//; egyebütt ez a [β] hang eltűnt s a magánhangzó megnyúlt: //ló, lóhoz.// A mai zérus/ //v// váltakozásnak ez az oka. Kell ennél szabályosabb szabály?

Ez igaz. Csakhogy én a nyelv működéséről beszélek, amit — görög szóval — „szinkrón” leírásnak nevezünk. (A szó ugyanaz, mint a moziban: azt jelenti, ’egyidejű, egyszerre történő’.) A szinkrón leírást az különbözteti meg a „diakrón” (’időn átívelő, történeti’) leírástól, hogy az anyanyelvét megtanuló, azt a fejében fölépítő és elraktározó embert kívánja modellálni, márpedig ő történeti információt nem hall. Senkinek sem mondja az anyja, hogy „Zsomborka, mondjad szépen: //ló,// s tudjál róla, hogy a végén azelőtt [β] hang állt”. Nem, a normális beszélőknek nincs hozzáférésük kihalt alakokhoz; ha pedig nincs, akkor ezt nem tudják fölhasználni szabályépítésre, tehát nem lehet része a nyelvi rendszernek.

Gyönyörű és megvilágító a történeti információk felkutatása. De egyáltalán nem magyarázza meg, hogy mit miért mond a mai beszélő.