== Nádasdy Ádám
= Mit kötsz, kis hang?
=== Magyar Narancs, 2003/05/15

A legapróbb dologból is bonyodalom lehet, ha elkezdünk belegondolni. Itt van például az ártatlannak látszó többesszámrag a magyarban: //kapu-k, hordó-k.// A rag ugyebár //-k,// melyet a szóhoz ragasztunk. Azok kedvéért, akik Wágner Éva nénihez jártak általánosba, és még emlékeznek, elmondom: a magyar nyelvtani hagyomány a ragoknak ezt a csoportját — melyek után még egy másik rag is állhat — „jeleknek” nevezi. A többesszám //-k//-ja is ilyen, hiszen pl. //kapu-k-on, hordó-k-ban.// A „jel” kategóriája az osztályozó-címkéző (taxonomikus) nyelvleírásban indokolt, de a szabály-alapú „létrehozó” (generatív) nyelvészetben nincs rá szükség, mert a szabályoknak úgyis meg kell akadályozniuk, hogy a ragok fordított sorrendben kerüljenek oda, azaz hogy *//kapu-n-ok,// *//hordó-ban-ok// jöjjön létre. Szóval a „jeleket” visszarakhatjuk a többi ragok közé.

A //kapu, hordó// többesszáma valóban egyszerűen //-k,// de a //bot// töbesszáma már //bot-o-k.// Miért van ott az //-o-//? Ennek az //-o//-nak nyilvánvalóan nincs jelentése, hiszen a szó csak két értelmes jelentéselemet (morfémát) tartalmaz: a //bot// elemet meg a többességet, itt harmadik elem nincs. Az //-o-// tehát nem morféma (szemben a //-k-// val), megjelenésének értelmi oka nem lehet. Ezek szerint ez az //-o-// csak hang. De miért van ott? Próbáljuk meg nélküle: *//botk// — aha, itt a baj: a magyar hangtan tiltja a //-tk// végű szavakat. Ugyanez történik a //lány-o-k, mancs-o-k, púp-o-k// stb. esetében. Az //-o-// ezekben szemmel láthatólag azért jelenik meg, hogy „meggyógyítson”, megreparáljon egy hangtanilag hibás alakot, hogy a *//botk,// *//lányk,// *//mancsk,// *//púpk// meg nem engedett szóvégét „feloldja”. Az ilyen hangot nevezhetjük kötőhangnak. A kötőhang tehát automatikusan, hangtani kényszer hatása alatt jelenik meg, reparálási célból.

Ám sajnos ezzel a saját vermünket ástuk meg: a //tan// szó többesszáma ugyanis //tan-o-k,// nem pedig *//tan-k.// Mit keres itt az //-o-//? Kell itt feloldani a szóvégi //-nk// kapcsolatot? Ugyan, dehogy. A magyarban az //-nk// szóvég teljesen megengedett, annyi //-nk// végű szó van, mint a pelyva //(palánk, cink, megyünk, tank),// a hangtan a vállát vonogatja, mondván: neki megfelelne a *//tank// is mint a //tan// többesszáma, kötőhangra semmi szükség, ő ide nem kíván betoldani semmit. Ugyanez a helyzet a //dal-o-k, malac-o-k, baj-o-k// esetében, melyek hangtanilag nyugodtan lehetnének *//dalk,// *//malack,// *//bajk// alakúak, hiszen létezik //halk, palack, sejk.// (Félreértések elkerülése végett: a nyelvtanban az nem szempont, hogy a létrehozandó alak véletlenül egybeesik egy másik, már létező alakkal. Tehát a *//tan-k// többesszám nem azért rossz, mert egybeesik a //tank// ’harckocsi’ szóval, hiszen ilyesmi százával adódik: //üst-ök// és //üstök, tor-ok// és //torok, vér-t// és //vért,// stb.) Egy szó mint száz: a //tan-o-k// alakulat //o//-ját nem a hangtan teszi oda, hiszen hangtanilag nincs rá szükség. Ha ez így van, akkor ez az //-o-// nem kötőhang.

Akkor micsoda? Most érezzük a bőrünkön a modern nyelvészet alapelvének, a „létrehozó” (azaz generatív) elvnek hasznos szigorát: semmi sem tekinthető megmagyarázottnak, elemzettnek, amit nem valamilyen szabállyal hozunk létre, amit nem valamilyen indokkal teszünk oda. Indok lehet az értelem: a többesszám ragja nyilván azért jelenik meg, mert több dologról kívánunk beszélni. Indok lehet a nyelvtan mechanizmusa: például a mutató névmás //(ez, az)// után a magyarban mechanikusan meg kell jelennie a névelőnek //(kié ez a ház, látom azt a házat,// nem *//kié ez ház,// *//látom azt házat//). Indok lehet a hangtani kényszer: //bot-o-k// és nem *//bot-k,// mert a szóvégi //-tk// nincs megengedve. A //tan-o-k// alakulat //o//-jára sajnos egyik sem áll, így ezt nem tudjuk semmilyen alapon „odagenerálni”. Akkor pedig nincs más megoldás, mint hogy ezt az //-o//-t a többesszám ragja eleve tartalmazza, ő hozza magával. Azaz a többesszám ragja a //tan, dal, malac, baj// esetében nem //-k,// hanem //-ok.// (Az //-ok// helyett persze máskor //-ak, -ek, -ök// jelenik meg, pl. //láb-ak, film-ek, sör-ök;// ez számunkra most mellékes, a lényeg, hogy van a //-k// előtt valamilyen magánhangzó.)

Szép kis vihart kavartunk egy apró lombikban. Oda jutottunk, hogy a magyarban kétféle többesrag van: //-k// és //-ok,// és három szabályt állítottunk föl: (1) a //kapu// esetében a //-k// ragot használjuk: //kapu+k;// (2) a //bot// esetében ugyancsak a //-k// ragot, plusz be kell rakni egy kötőhangot: //bot+o+k;// (3) a //tan// esetében az //-ok// ragot használjuk: //tan+ok.// No de most kínozni kezd a kérdés: honnan tudjuk, hogy a //botok// tényleg a //-k// ragból jön létre kötőhanggal //(bot+o+k),// nem pedig simán az //-ok// ragból, tehát //bot+ok//? Ha úgyis van a magyarban „előregyártott” //-ok// rag, akkor minek itt mozgósítani a hangtani kényszert, hiszen simán odatehetjük a //bot//-hoz az //-ok// ragot! Arisztotelész intőleg ránk emeli csontujját: ha valamit egy külön szabály (a 2-es) nélkül is meg lehet magyarázni, akkor arra a szabályra nincs szükség. Minél egyszerűbb a leírás, annál jobb. Legyen tehát csak két rag és két szabály: (1) //kapu+k// egyfelől, és (3) //bot+ok, tan+ok// másfelől. Kötőhang nincs, mert fölösleges bonyodalom ugyanazt az //-o-// t hol kötőhangnak, hol meg a rag „előregyártott” részének tekinteni. Legyen inkább mindig előregyártott //-ok,// ha így is létre tudjuk hozni a megfelelő alakokat.

Kezd javulni a helyzet, de még mindig két ragunk van: //-k// és //-ok.// Ám vegyük észre, hogy az //-o-// nélküli csupasz //-k// mindig ott fordul elő, ahol maga a szó magánhangzóra végződik //(kapu, hordó).// Semmi akadálya azt mondani, hogy a rag ilyenkor is //-ok,// és ezt az //-o-//t a szóvégi magánhangzó kilöki: //kapu+ok = kapuk, hordó+ok = hordók.// Ez természetes szabály, sok nyelvben tapasztaljuk, hogy két magánhangzó nem szeret egymás mellé kerülni, s az egyik kilökődik (pl. a francia névelőnél: //l’ami// ’a barát’, és nem *//le ami//).

Végül csakugyan egy ragunk van és egy szabályunk, csakhogy kiinduló feltevéseinknek pont az ellenkezője igazolódott. Nem azt találtuk, hogy a magyar többesrag //-k,// mely elé szükség esetén bejön egy kötőhang, hanem azt, hogy a többesrag mindig //-ok (bot+ok, tan+ok, kapu+ok),// melyből szükség esetén az //-o-// kilökődik //(kapuk).// És a kötőhang? Kinyírtuk szegényt. Ettől még persze a beszélők ugyanott mondanak //-o-// t, de a nyelvész dolga az, hogy a tényeket minél jobb (mert egyszerűbb) értelmezési keretbe foglalja. Amire nincs feltétlenül szükség, az nincs.