== Nádasdy Ádám
= Rámcsörgő
=== Magyar Narancs, 2003/01/23

A férfi a bank lépcsőjén állt és mobilozott. Bólogatott, majd azt mondta: //Nyugatiba bejössz és rámcsörgő, odamegyek eléd.// Divatosan öltözött, erőteljes ember volt, leheletnyit durva arcvonásokkal, lendületes, igazi self-made man. Ha jobban megnézte az ember, nem volt meglepő a szájából ez a //rámcsörgő.//

Jegyezzük gyorsan meg, hogy a mondat két másik ponton is eltér az iskolai normától, csakhogy ezek az eltérések köznyelviek, a művelt átlagbeszédben is megtalálhatók. Az egyik az //a/az// névelő elhagyása a mondat elején, tehát //Nyugatiba bejössz…// és nem //A Nyugatiba bejössz.// Ez általános jelenség (//Szomszédok is tiltakoztak. Árpakásának nincs ilyen hatása. Legjobb táncosunk a Mátrai.//) A másik az, hogy a mondat elejéről elhagyjuk az alárendelő kötőszót, esetünkben a //mihelyt// (vagy //amint, amikor, ha//) elemet. Az írott, normatív nyelvtan itt azt kívánná: //Mihelyt/amint/amikor/ha a Nyugatiba bejössz…,// vagyis a kötőszót szükségesnek tartaná annak jelzéséhez, hogy ez a tagmondat a feltétel, ez van alárendelve a főmondatnak (az //odamegyek eléd// résznek). Az átlagbeszédben azonban — úgy látszik — az alárendelt mondat puszta helye (tehát hogy a főmondat előtt van) kellőképp jelzi az alárendeltséget: //Megkaptad, szólj!// („ha megkaptad”). //Lehűlt, ehetitek.// („amint lehűlt”). //Könyvtárból kijövök, hívlak.// („amikor kijövök”). Vegyük észre, hogy ezek az előrehozott, kötőszó-nélküli alárendelt tagmondatok mindig sajátos hanglejtést kapnak: ez is szükséges az alárendeltségük jelzéséhez. Ha ez hiányzik, mást jelentenek. Például az a kéttagú mondat, hogy //Lehűlt, ehetitek.// más hanglejtéssel azt fogja jelenteni: „lehűlt (már), tehát (most) ehetitek”. Kérem az olvasót, mondogassa a kétféle helyzethez illően ezt a mondatot, mert a hanglejtést sajnos nem tudom illusztrálni (jó lenne egy tasakban mini-CD melléklet, mint a szagminták a női lapokban).

Még azt is vegyük észre, hogy ha a beszélő mégis úgy dönt, hogy használ alárendelő kötőszót a mondat bevezetésére (pl. //Amikor a Nyugatiba bejössz…//), akkor már nem maradhat el a névelő, hiszen az szigorúan csak a mondat elején hagyható el. Olyat senkitől sem hallunk, hogy //*Amikor Nyugatiba bejössz…; *Amint könyvtárból kijövök…// A nyelv gyönyörű szabályosságát éppen ebben csodálhatjuk a legjobban: a természetes napi átlagbeszéd szigorúan szabálykövető voltában.

Az önerejéből milliomossá lett favágó mondatában ezek tehát nem lettek volna különösek, mindenki így beszél. Ám ott van a //rámcsörgő.// Ez már igen! Az adatközlő ugyanis a //csörög// igéhez második személyben az //-l// ragot teszi a köznyelvi //-sz// helyett (azaz //rámcsörgöl,// a köznyelvi //rámcsörögsz// helyett). Ez a két rag régebben úgy oszlott meg, hogy az //-l// járult az ikes igékhez (//ugrol, úszol, fürdöl//), az //-sz// a többihez (//futsz, nézsz/nézesz, kotorsz//). A mai művelt nyelv átosztotta őket hangtani alapon: minden ige az //-sz// ragot kapja (//ugrasz, fürdesz, kotorsz, futsz, printelsz//), kivéve a „sziszegő” hangra végződő igéket, melyek //-l//-et kapnak (//úszol, nézel, fűzöl, mosol, internetezel//). Ennek már nincs köze az ikességhez. A „sziszegő” hangok — nyelvészeti szakszóval szibilánsok — a következők: //sz, z, s, zs, cs, dzs, c, dz.// Tény, hogy a magyarban //zs, cs, dzs, c// végű igék nincsenek, de ez nem gyengíti a szabály érvényességét: ha volnának, nyilván ők is //-l// ragot kapnának. A konzervatív nyelvhasználatban még előfordul, hogy ikes igéhez akkor is //-l//-et tesznek, ha nem sziszegő végű (//ugrol//), de ez eltűnőben van.

Emberünk beszéde tehát abban tér el a köznyelvtől, hogy //-l// ragot tesz olyan igéhez (//csörög//), mely nem sziszegő hangra végződik. Ezzel nincs egyedül: a nem-sztandard nyelvváltozatok a fent leírt //-sz/-l// rivalizációt néha másképp oldják fel: némelyik az //-sz//-et általánosította (//ugrasz, fűzesz, mosasz, játszasz//), némelyik — és ez a gyakoribb — az //-l//-et: (//ugrol, fürdöl, mondol, futol, kotrol//). A //csörgöl// alak ez utóbbi nyelvváltozatból való. Megfigyelhetjük továbbá egy másik — mindenki által követett — szabály, az úgynevezett szinkópa működését: a //csörög// második //ö//-je kiesik, ha utána még egy magánhangzó jön, azaz *//csörögöl// helyett //csörgöl,// ugyanúgy, ahogy *//csörögök// helyett //csörgök,// *//csörögünk// helyett //csörgünk// van mindenkinél. A //csörög// második //ö//-je attól függően marad meg vagy esik ki, hogy mit ragasztunk hozzá. Az //-sz// rag a //g//-vel jólformált szóvéget ad (//csörögsz,// ejtsd [csöröksz]), minthogy a magyarban a szóvégi [ksz] meg van engedve, de a *//csörögl// megengedhetetlen szóvéget adna, minthogy a magyarban nincs szóvégi [gl], ezért kell eléje egy kötőhangzó (//-ö-l//), ám így *//csörögöl// jön létre, s azonnal beindul a szinkópa: //csörgöl.// Beszélőnk tehát a szinkópát pontosan végrehajtja. Mellesleg azt is pontosan betartja, hogy az //l// előtti kötőhangnak jelen esetben éppen //-ö-// nek kell lennie, tehát //csörgöl// és nem *//csörgel// és pláne nem *//csörgol// — ez az úgynevezett harmónia (vagy illeszkedés) szabálya.

Ez mind szép és jó, mondja a tisztelt olvasó, de miféle szóvégi //-l//-ről beszélek én, amely állítólag mindezeket a szabályokat — mint valami lavinát — beindította és végig­görgette, ha egyszer a self-made man száján nem //rámcsörgöl,// hanem //rámcsörgő// jött ki?

Nos, éppen ez mutatja, hogy a nyelv szabályai mindnyájunk beszédében milyen szívós csökönyösséggel működnek, gyakran nem tudnak egymásról, és így az egyik szabály olykor lebontja, amit a másik épített. Van ugyanis a magyarban — a fesztelen és nem-sztandard beszédben — egy hangtani szabály, mely a nyelvtani szerkezetre, értelemre tekintet nélkül működik: a szóvégi //l//-törlés. Ennek eredménye, hogy a szóvégi //-l// kiesik, és kiesését mintegy pótlandó az előtte lévő magánhangzó megnyúlik: //csörgöl-csörgő.// Ilyenre bőven van példa: //Mit játszó velem// (= játszol); //Hidd ee, hogy igaz// (= el); //Rosszú vagyok// (= rosszul); //Sarokkaa nem lehet// (= sarokkal). A //rámcsörgő//-ben tehát az //l// ottlétét, majd kiesését mindezek a jelenségek olyasféleképp bizonyítják, ahogy a csillagász számára a nem látszó bolygó ottlétét egyértelműen jelzi a többi bolygók sajátos mozgása.

Értik már, miért mondjuk, hogy a nyelvészet nem humán tudomány?