== Nádasdy Ádám
= Szépítés és csúfítás
=== Magyar Narancs, 2007/11/15

A nyelvészt elsősorban a nyelv érdekli, és nem az, hogy ártanak vagy használnak vele (és még kevésbé az, hogy mit gondolnak róla). Az ember megfigyel egy jelenséget, például a magyar //-ít// képző viselkedését. Mint mikroszkóp alatt a papucsállatkák, úgy kezdenek nyüzsögni a problémák, ha jól odanézünk. A nyelvész a jelenségeket megpróbálja leírni és magyarázni, aztán körülnéz, hogy ajánl-e valaki jobb magyarázatot. Ha igen, azt az ember elfogadja vagy — ha tudja — megcáfolja; ha nem ajánlanak jobbat, akkor egyébként mondhatnak a nyelv feladatáról, lényegéről, amit akarnak, az a nyelvész szemében csak mellébeszélés.

Az //-ít// képzőt általában változtatás nélkül illesztjük a szóhoz (melyet ilyenkor „tőnek” nevezünk, szép kertészeti metafora, hiszen mintegy erre „oltjuk rá” a toldalékokat): //szép–szépít, csúf–csúfít.// Feltűnő, hogy az //ít// csak egy alakban létezik, nem érzékeny arra, hogy milyen szóhoz kapcsoljuk, hiszen a magyarban a toldalékok rendesen a tőre érzékenyek, ahhoz igazodva veszik föl a megfelelő formát, //szép-ség// de //csúf-ság// (úgy mondjuk: harmonizálnak). Tudunk-e valami értelmeset mondani arról, hogy az //-ít// miért nem mutat ilyen harmonizáló kettősséget? Igen. A magyar magánhangzók párokba rendeződnek, majdnem mindegyiknek megvan a párja, amellyel váltakozik //a–e, á–é, o–ö, ó–ő, u–ü, ú–ű// (a hagyományban az elsőt „mélynek”, a másodikat „magasnak” szokás nevezni). A maradék kettőnek, az //i, í//-nek azonban nincs „mély” párja, így nekik nincs mivel váltakozniuk, ezért aztán az //i, í// tartalmú toldalékok egyalakúak, pl. //-ig (hét-ig, nyolc-ig), -i (ház-i, kert-i), -i (Fer-i, Zsolt-i).//

És a tő? Nézzük a //ferde, barna// esetében: //ferd-ít, barn-ít.// Az //-ít// kilöki a tő végén lévő magánhangzót. Illene végignézni a többi magánhangzóval is: //keserű–keser-ít, szomorú–szomor-ít,// eddig stimmel, de már az //egyszerű// nem lesz *//egyszer-ít,// hanem valami egészen más történik: bejön egy szétválasztó //-s-, egyszerű-s-ít.// Ugyanígy //karcsú-s-ít, egyenjogú-s-ít, tanú-s-ít.// Azt mondta egy kolléganő, hogy az iskolájukat 1990-ben //kétnyelvűsítették// (és nem *//kétnyelvítették//). Ezek szerint az //-ú/-ű// végűek kétféleképp viselkednek, bár az utolsó példánk azt mutatja, hogy a spontán gyártott — „onlájn” szabályalkalmazással generált — alakok az //-s-// betoldós megoldást követik, s ennek fényében a //szomor-ít, ifj-ít, keser-ít, sűr-ít// ma már rendhagyóságnak tekintendő. Ugye van is már olyan, hogy //besűrűsít//? Ugyanez történik az //-ó/-ő// végűekkel, pl. //forró-s-ít, egyenlő-s-ít// (itt már valóban csak a //dicsőít// a kivétel, rejtély, hogy miért nem *//dicső-sít//).

Azt találtuk tehát, hogy az //-ít// képző kilöki a tővégi //-a, -e// hangot //(ferd-, barn-),// de a többi magánhangzóval nem bír elbánni (kivételek: //szomor-// stb.), hanem egy //-s-// betoldásával segít magán: //karcsú-s-// stb. (kivétel: //dicső-ít//).

Figyeljük csak: //szép–szépít–szépítés// de //csúf–csúfít–csúfítás.// Az látjuk, hogy az //-ít// maga nem harmonizál, de az utána álló //-ás/-és// igen. Ez csak úgy lehetséges, ha az //-ít// mintegy „átengedi magán” a harmónia-szabályt, „átlátszó” a szabály számára, mintha ott se volna: a tő //(szép, csúf)// magánhangzója zavartalanul kormányozza az egy lukkal odébb lévő //-ás/-és// kiválasztását. Ezt valahogy így ábrázolhatjuk: //szép(ít)-és, csúf(ít)-ás.// Az //-ás/-és// kiválasztását úgy végezzük, mintha a kérdéses szavak „szép-és”, „csúf-ás” alakúak volnának (vesd össze //szépség, csúfság//).

Most akkor tessék a //béna// melléknévvel ugyanezt csinálni: //béna–bénít–bénítás.// Érdekes: miért nem *//bénítés//? Hiszen azt mondtuk, hogy az //-ít// átlátszó, mintha ott se volna, márpedig akkor ez a szó *//bén(ít)-és// kellene, hogy legyen. Miért //bénít-ás//? A választ érezzük: a beszélő lelkében ott marad a lenyomata a kilökött //-a// hangnak //(bén-a),// s az //ás/-és// kiválasztásakor képzeletében ehhez a (már nem ott lévő, fantom) //a//-hoz idomítja a képzőt, ezért választja az //ás//-t: //bénít-ás.// Ez gyönyörű megfogalmazás, csak hát ilyeneket utoljára 1840 kötül lehetett mondani, azóta ezt lírának minősítjük. Nekünk olyan nyelvtant kell szerkesztenünk, mely bármikor megismételhetően és mechanikusan előállítja (= „generálja”) a megfelelő alakokat. Olyan automatát készítünk — persze lehet papíron, nem feltétel, hogy műszakilag is elkészítsük —, mely nem hoz létre hibás alakot. Márpedig egy automata nem tud sem emlékezni sem képzelegni, ezért két út áll előttünk a nyelvtan megírásakor:

(1) Azt mondjuk, hogy a //néma// szóban más //é// van, mint a //szép//-ben; olyan, amely „mély” magánhangzót kíván. Nevezzük ezt a fajta //é//-t //æ//-nek, s akkor //næma–næmít–næmítja.// Aztán majd a végén közöljük, hogy az //æ// kiejtése [é]. Ez jól működik, csak ehhez szaporítanunk kellett a nyelvi elemek számát, ami kerülendő.

(2) Azt mondjuk, hogy a szabályok más sorrendben futnak le: az //-ít// csak azután löki ki az előtte álló hangot, miután az összes toldalékok megérkeztek. tehát: //béna → bénaít → bénaítás → bénítás.// Ez is jó, mert most az //ás// képző a //bénaít// tőhöz választódik, ki, ahol az //-a-// kellően indokolja, hogy az //-ás// (és nem az //-és//) alakot választjuk (vö. //tanítás//). Ennek az a baja, hogy a szabályok ilyetén rendezését csakis az elérendő eredmény indokolta, azaz a végeredményhez szabtuk az eljárást. Ez rendben volna a matematikában vagy a műszaki tudományokban, a nyelvészet azonban leíró tudomány — márpedig ebben a (2) esetben csak önmagát írta le.

Igazából több út van, ennél sokkal szebbek is. De ahhoz már regisztrálnia kell magát a kedves olvasónak.