== Nádasdy Ádám
= VVCC
=== Magyar Narancs, 2002/10/03

A magyarban léteznek rövid és hosszú hangok, ami már magában is elég érdekes: //lap–láp, koma–kóma, szita–szidta// (ejtve [szitta]), //sok–sokk,// vagyis a hosszúságot mint megkülönböztető jegyet használja ez a nyelv. A nyelvek többségében nincs ilyesmi, így például a franciában, oroszban, törökben, kínaiban, újhéberben, újperzsában a hosszúságnak nincs nyelvépítő szerepe, még ha érzelmi vagy retorikai okokból el is lehet nyújtani egy-egy hangot. Vannak olyan nyelvek, melyek csak a magánhangzóknál (angol, szlovák) vagy csak a mássalhangzóknál (olasz, svéd) használják a rövid–hosszú szembenállást; de az tényleg ritka, hogy mind a kettő létezzen, méghozzá mint független változó, azaz hogy minden mindennel kombinálható legyen: //pata, vatta, ráta, látta.// Az olasz például úgy néz ki, mintha szabadon kombinálná a rövid és hosszú hangokat, de valójában a fenti négy típusból csak a középső kettőt ismeri: //fato// [fáto] és //fatto// [fatto], azaz ha rövid a mássalhangzó, akkor előtte a magánhangzó hosszú (//fato//), és fordítva (//fatto//). (Ezért is nem kell az olasz helyesírásban a magánhangzó hosszúságát külön jelölni, hiszen az mechanikusan következik az utána álló mássalhangzó(k) számából, hosszúságából.) A két szélső típus, a magyar //pata// ill. //látta// az olaszban nem létezik. Kevés nyelv van, amely mind a négyet megengedné: a finn ilyen — talán nem véletlenül, hiszen a magyarnak távoli rokona –, és ilyen volt a latin és az ógörög is, azért lehet e nyelveken olyan szépen hexamétert és más időmértékes versformákat írni: //felleg alól, éjjeli hold.//

De vajon tényleg van-e mind a négy? Vegyük észre, hogy a negyedik típusra hozott példánk (//látta//) nem egyszerű szó, hanem ragozott alak, ahol a hosszú //t// összekapcsolás útján jön létre: //lát+ta.// Erre a típusra szinte csak ilyen példák léteznek, s bár nagyon gyakoriak, mégiscsak másodlagosak (//csókkal, főzz, kárról, fűtsön// [fűccsön], //védtelen// [véttelen]; nem is beszélve az összetételekről, mint //ónnehezék, széttör//). A hosszú magánhangzó plusz hosszú mássalhangzó végű szótagokat „túlsúlyos” szótagnak nevezzük, hiszen a szótag hosszúságát önmagában is biztosítaná akár a magánhangzó, akár a mássalhangzó hosszúsága. Az időmértékes verselés ezt nem is tudja kihasználni: a //csend// és a //szállt// verstanilag egyformán hosszúként kezelődik.

Vannak-e olyan magyar szavak, amelyekben szótárilag, tehát magában a ragozatlan, egyszerű alakban hosszú + hosszú elrendezés van? Gyakorlatilag nincsenek. Vannak ugyan látszólagosak, mint az //-áll-// tartalmúak, csakhogy ezeket rövid //l//-lel mondjuk: //száll// [szál] (ugyanúgy, mint a cérnaszál), //állam// [álam] (mindkét jelentésben: ország és testrész), //mállik// [málik], stb. Ezek tehát nem túlsúlyos szótagok, csak az írás őrzi a régi állapotot, amikor azok voltak, de már „megszabályosítottuk” őket. Az idegen szavakban is érvényesítjük ezt: //Knósszosz// ejtése művelt körökben is [knosszosz]. Két igazi kivétel van: az //épp// (vagy //éppen//), meg a //-képp// (vagy //-képpen//); ezek teljesen őrültek, csak az utóbbi száz-kétszáz évben nyújtották meg a //p//-jüket, de hogy miért, arra nincs magyarázat. A mai magyar tehát (az //épp, -képp// kivételével) nem ismeri egyszerű szavakban a hosszú magánhangzó + hosszú mássalhangzó kombinációt. Ha a magánhangzót V-vel (latin vocalis), a mássalhangzót C-vel (consonans) jelöljük, és a hosszúságot kettőzéssel fejezzük ki, akkor kimondhatjuk: *VᵢVᵢCⱼCⱼ. Ugye világos: nincs olyan, hogy hosszú (= két egyforma) magánhangzó után hosszú (= két egyforma) mássalhangzó.

De az indexálás talán nem is kell: lehet, hogy a magyar egyáltalán nem tűri egyszerű szavakban a túlsúlyos szótagot, akkor se, ha a hosszú magánhangzó után két különböző mássalhangzó jön? Ez így nem igaz, lásd //fánk, bástya, április, bérc, dézsma, péntek.// Ilyen szó sok van — csakhogy a magánhangzójuk szinte mindig //á// vagy //é//! Az //„áCC”// és //„éCC”// kombináció gyakori és természetes, tehát a megszorítás rájuk nem vonatkozik. A többi hosszú magánhangzóval azonban alig akad példa. (Vigyázat! Vannak látszólagosak, ahol az írás hosszú magánhangzót jelöl, de rövidet ejtünk: //őrs// [örs], //gyűjt// [gyüjt], //gyújt, nyújt, sújt, múlt,// utóbbiak mind rövid [u]-val.) Hogy milyen szépen szabályos a beszélt nyelv, azt abból látjuk, hogy a //súly// főnév tárgyesete, a toldalékolt //súly+t// alak ejtése természetesen hosszú magánhangzós: [sújt], hiszen a toldalékolt alakokra a korlátozás nem vonatkozik; viszont a toldalékolatlan, egyszerű //sújt// ige a *VVCC szabálynak engedelmeskedve [sujt]. Az //ír+t// („er schrieb”) ezért lehet hosszú [írt], de az //irt// („ausrotten”) csak rövid [irt]. Ugyanilyen szabályos az is, hogy a //szál+lal// alakban hosszú mássalhangzót ejtünk [szállal], de az egyszerű //állat//-ban rövidet: [álat].

Az //á, é//-vel tehát bőven van VVCC péda, de a többi magánhangzóval csak körülbelül húsz. Van az //-írt// végződés: //blazírt, fasírt, bornírt,// stb.; vannak //-li// és //-ni// végű szavak: //csúzli, bóvli, ródli, flódni, dűzni;// és néhány más szó, mint //sínylődik, pacsirta//[pacsírta], //őrlés, őrző, nőstény, kóstol, ólmoz, bóklász, kókler, kóstál// („pénzbe kerül”), //lófrál, ótvar, pózna, tószt.// Az //-ódzik/-ődzik// végűek nem tartoznak ide, mert bennük a „dz” egyetlen mássalhangzónak tekinthető (mint a //cs, dzs,// stb.), amit egyébként az akadémiai helyesírás is így elemez: //kergető-dzik, takaró-dzik.//

Szabályunk tehát úgy szól: egyszerű szóban csak //á, é//-t követhet több mássalhangzó, más hosszú magánhangzót nem. A kivételek száma igen csekély, ezek is főleg //ó, ő//-vel vannak (//őrlés, kókler//), de //í, ú, ű//-vel alig. A szabály erejét mutatja, hogy néhány gyakori kapcsolatban, ahol az alkotóelemek már egyetlen szóvá forrtak (vagyis az összetétel „elhomályosul”), a magánhangzó megrövidül a két mássalhangzó előtt: [vigszinház], [hirtelen], [korház], [bartokbélaút]. Az angolból frissen átkerülő szavakat is eszerint alakítja a magyar: a hosszú //í//-t megőrzi a //leasing// szóban (magyarul //lízing//), de megrövidíti a //piercing//-ben (magyarul //pirszing//). Ez is mutatja népünk élni akarását, alkotó energiáit.