Igazgató barátom meséli, hogy a gazdaságis hölgy belejavít a leveleibe: előszeretettel cseréli az ami-ket amely-re. Rádiós ismerősöm viszont könyörög a kollégáinak, hogy ne használjanak ami helyett amely-t, mert nincs szörnyűbb, mint a hibás irodalmiaskodás.
Kezdjük a legsemlegesebbel: Kiújult a betegség, ami tavaly kínozta. Az ami tavaly kínozta voltaképpen a betegség jelzője („az őt-tavaly-kínozó betegség”), ezért a neve: jelzői (vagy vonatkozói) mellékmondat, az ami pedig vonatkozó névmás, mely a betegség-re (mint „előzményfőnévre”) vonatkozik. Csakhogy a fenti példát két másik névmással is lehet mondani: Kiújult a betegség, amely = ami = amelyik tavaly kínozta. Az amely az irodalmi-konzervatív, az ami a semleges, az amelyik a fesztelen stílusértékű. Mármost akinek emilyen a lelkülete, az az irodalmit fogja semlegesnek érezni, akinek meg amolyan, az a fesztelent. Mint ahogy lehet hangversenyre jönni frakkban vagy farmer-pulóverben. A karmester a frakkot tekinti semlegesnek, a karzatra bekéredzkedő diák meg a farmert. Nem volna helyes, ha fordítva öltöznének fel — de azt nem lehet en bloc kimondani, hogy a zeneakadémián a helyes öltözet a frakk vagy a farmer volna. Az ember ne kergessen absztrakt „helyességi” délibábokat: nézze meg, milyen a szöveg hangulata, kinek szól, írott-e vagy beszélt, irodalmi vagy értekező, formális vagy fesztelen, s annak fényében válassza ki a névmást, amely (ami? amelyik?) ott és akkor megfelel.
A fenti hármasság csak akkor áll rendelkezésre, ha az előzményfőnév nem személy. Ha személy, akkor csak két lehetőség van: Visszajött a nővér, aki = amelyik gyesen volt. Az aki tehát lefedi az ami/ amely stílusértékeit. Ezért nincs vita az aki esetében az irodalmi—semleges határvonalat illetően.
Két különböző változás zajlik a szemünk előtt. Az egyik, hogy a nem-fesztelen stílusban az ami küzd az amely-lyel, pontosabban az ami terjedni látszik az amely rovására. Magamon is tapasztalom: bármilyen finnyás stiliszta vagyok is, az amely-t beszédben sosem, írásban csak módjával használom. Érdemes idézni, hogyan ír erről az 1961-es akadémiai nyelvtan (A mai magyar nyelv rendszere), e mértékadó, konzervatív munka: „Választékos szövegezésben leginkább az amely használatos; esetleg az ami [!]. Az utóbbi a beszélt nyelvben igen gyakori: Ez az a könyv, amit kerestél? Az ami klasszikus költőinknél egészen természetesen járta, az újabb [!] értekező prózában a gondos fogalmazók mégis eléggé [!] kerülik.” Hoppá. Az Akadémia szerint tehát (1961-ben) éppen az amely szorítgatta kifelé az ami-t, a gondos fogalmazók értekezéseiben. Szóval az amely: újkeletű pedantéria. Nem mintha számítana a nyelvben, hogy mi milyen régi; ezt csak azoknak dörgölöm oda, akik szerint a mai nyelv odáig süllyedt, hogy ami-t használnak amely helyett. Mint klasszikus költőink.
E változás mozgatója nyilván az, hogy a mely kérdőszó végleg elavult, már csak írásban, formális stílusban lehet használni: Mely kiadványainkat óhajtja megrendelni? Ám a vonatkozó névmások mind a + kérdőszó alakúak (a + ki, a + mi, a + melyik). Az amely alól a mely eltűnése kihúzza a talajt. A nyelv őrizni próbálja a rendszert, miszerint „vonatkozó = a + kérdő”, s ebben az amely-nek nincs létalapja. Az ami terjedése ún. terapeutikus változás: a rendszeren esett sérülést így foltozza be a nyelv.
A másik változás nagyobb horderejű, mert a rendszer átalakulásához vezethet: ez az amelyik terjedése, ugyanis e névmás érzéketlen a személy/nemszemély különbségre. (A betegség, amelyik…; A nővér, amelyik…) Az ami/ amely pozícióharc ezt nem érinti, hiszen az a nemszemély kategórián belül zajlik. Az amelyik viszont a hagyományos kétkategóriás rendszer helyett — mely pl. a franciával (qui/que) vagy az angollal (who/which) analóg — olyan egykategóriás rendszer felé mutat, mint az olasz (che), a német (der/die/das), vagy az orosz (kotóryj). Az 1961-es akadémiai nyelvtan ezt már morcosabban nézi: „Az amelyik a kevésbé választékos beszélt nyelvben újabban rendkívül elburjánzott.” (No de professzor urak, hol itt a vizsgált jelenség objektív szemlélete?)
Van azonban egy olyan eset, amikor a konzervatív-irodalmias stílusban is az ami szükséges, nem pedig az amely (és pláne nem az amelyik): jelesül amikor nem előzményfőnév van, hanem előzménymondat. Elolvasta a levelet, ami felháborított — ha nem a levél háborított fel, hanem a tény, hogy ő elolvasta. Itt az ami nem vonatkozó névmás, hanem kötőszó: nem a levélre vonatkozik, hanem az egész előző állításra. Ha a levél volna felháborító, az pedánsan úgy hangzana: Elolvasta a levelet, amely felháborított (jelzői mellékmondat, „az engem-felháborító levelet”). A nem-pedáns stílusban mindkettő ami felháborított volna: ez egybemossa a kettőt, s az ilyesmi mindig zavarja a kényes stilisztát, de hát a nyelv sokszor és sok mindent egybemos, és a legtöbb esetben a szövegösszefüggés jól eligazít. Én írásban betartom ezt a különbséget, beszédben nem.
A pedánsak nyaggatása úgy csapódik le az átlagemberben, hogy mindig az amely a „helyesebb” — mintha egyszerűen az aki/ami/amelyik választékosabb megfelelője volna. Ebből származik a hiperkorrekt amely-ezés, ami a pedánsakat még jobban idegesíti, pedig ők taszítják bele az embereket. A főépületben éltek a szerzetesek, amelyeknek száma csekély volt (itt akiknek kellene, hiszen rendes vonatkozó névmás). Leégett a művelődési ház, amely kulturális életünk fő akadálya (itt ami kellene, hiszen nem vonatkozó névmás, a művház nem előzményfőnév, nem ő a fő akadály, hanem a tény, hogy leégett).
A szept. 6.-i számban Maleczki József olvasónk kemény kritikával illette „A burjánzó vonatkozó” c. írásomat, és kifejtette a nyelvre meg a nyelvészetre vonatkozó (az enyémtől eltérő) nézeteit. Értékrendjével nem kívánok vitázni, de tárgyi tévedéseire föl kell hívnom a figyelmet.
1. Az ami és amely használata között nincs éles határ, gyakran ugyanazt jelentik, s ilyenkor felcserélésük nem lehet logikai tévedés. Lásd pl. az akadémiai Mondattan-ban (1992, szerk. Kiefer Ferenc): „A lexikális fejes vonatkoztatásban mind az ami, mind az amely előfordulhat: Az a könyv, amit/ amelyet olvasol, érdekes” (579).
2. Az utalószós-fejű ami nem alanyt vagy tárgyat kifejező mellékmondatot vezet be, hanem ugyanúgy jelzőit, mint az amely: Töprengtem azon, ami őt bosszantja, amit ő gondol, amiről ő ír.
3. Az alárendelő összekapcsolás (Elolvasta a levelet, ami [= amely cselekedete] felháborított) nem tekinthető kevésbé logikusnak, kevésbé „nyelvtaninak”, mint a mellérendelő (Elolvasta a levelet, és ez felháborított). A kettő egyenértékű, pl. János meggyógyult, ami még az orvosát is meglepte = János meggyógyult, s ez még az orvosát… (i.m. 687.).
4. A nyelv nem „arra a feladatra jött létre, hogy minél pontosabban tudjunk gondolkozni”. Ha ez igaz volna, a nyelvek sokkal jobban hasonlítanának: mindenütt volna hímnem-nőnem, névelő, többféle múlt idő, stb. A „gondolatok cseréje” már valóban a nyelv feladata, ennek viszont nem akadálya a nyelvtanok különbözősége, így a vonatkozó névmások ilyen vagy olyan használata sem (lásd a fenti 1. és 3. pontban az egyenértékű közlésmódokat). A nyelv: kód, s mint ilyen, nem kell, hogy homológ legyen a továbbított üzenettel.
5. A levélíró szerint „a nyelv változásait a tömegkommunikáció (tehát lényegében az európai kereszténység) létrejötte óta nem annyira a nyelvhasználók […] konszenzusa hozza létre és hagyja jóvá, hanem […] a tömegkommunikáció szereplőinek nyelvi „kompetenciája” és kreativitása”. Ez tévedés. A kereszténység létrejöttével nem „tömegkommunikáció” jön létre, hanem éppenséggel összeomlik az addigi (római) kommunikációs rendszer, és jó ezer évig (keresztény középkor) a közösségek szabályozatlan helyi konszenzusa az úr. Ezért bomlik föl a latin és alakul belőle a francia, olasz, román; leépül a főnévragozás, kivész a semleges nem, eltűnik a szintetikus passzívum, stb. A (tömeg-?)kommunikáció szereplői csak az utóbbi kétszáz évben lehettek valamelyes hatással a nyelvhasználatra.
Nádasdy Ádám