A nyelv nem tudna működni, ha nem volna pontatlan. Még a legártatlanabb, legunalmasabb szót is annyi mindenre használjuk, hogy azt semmilyen logikus, emberalkotta jelrendszerben nem lehetne megengedni. (Persze a nyelv sem nem logikus, sem nem emberalkotta.) A szavakat folyton csúszkáltatjuk egyik dologról a másikra. Azt mondjuk: Két forinttal drágult a dízel. Itt valami csalafintaság történik, hiszen a dízel (= Diesel) szót most egy fajta üzemanyagra használtuk, pedig eredetileg nem üzemanyagot jelöl, hanem egy motort, sőt nem is motort, hanem egy embert, Rudolf Diesel német mérnököt. Az általa feltalált motort Diesel-motornak nevezték az emberek, majd ebből elhagyták a motor elemet, mert magától értetődőnek (redundánsnak) érezték, hiszen a Diesel szó másra nem volt használatos. (Ezért írhatjuk akár dízel-nek is.) Ebbe a taktorba dízelt építettek. Ez egyszerű rövidítés: amikor a kifejezés egyik fele kellően informatív, mással össze nem téveszthető, a másik felét elhagyhatjuk. Ezáltal a megmaradó fél jelentése máris bővül, mert mintegy rátapad a mellőle elhagyott szó jelentése. Szegény Bettinek méhenkívülije van (= terhessége); Hánykor kezdődik a szülői? (= értekezlet). Vegyük észre, hogy ugyanezt már nem csinálhatjuk a benzinmotor kifejezéssel, azt nem lehet csak így benzin-re egyszerűsíteni, hiszen a benzin szónak van más, saját használata (vegyület, üzemanyag). Ebbe a traktorba benzint építettek — ilyet nem mondunk. A dízel azonban nemcsak motor-t tudja magára tapasztani, hanem a hozzá való üzemanyag nevéből, a dízelolaj- ból az olaj- at is (ha tudjuk, hogy üzemanyagról van szó): Két forinttal drágult a dízel. Ezek a tapadásos rövidítések olyasféle takarékossági fogások, mint az email-rendszerben az, ha beírom a címzett vezetéknevét, a gép meg automatikusan hozzárakja a keresztnevet (feltéve, hogy csak egy olyan vezetéknevű van). Ilyen a jól konstruált jelrendszerekben is létezik.
Az igazán érdekesek az úgynevezett szóképek (görög szóval „trópusok”, azaz fordulatok), mert azok az emberi nyelv sajátos működését mutatják. A szóképek egyik alfaja a metafora (ez görögül tulajdonképpen annyit jelent: „átvitel”). A metafora mindig valamilyen hasonlóságon alapul: Mátrai nagyon pedálozik. Az ilyesmit a logika, a természettudomány, a jog tévedésnek (sőt hazugságnak!) kénytelen nevezeni, hiszen Mátrai tényszerűen nem pedálozik, nem hajt lábával erőkart, ám én a viselkedését ahhoz hasonlónak találom, s így a pedálozik szót átviszem (metaforikusan kiterjesztem) az ő erőlködésére. Amikor 1900 körül valaki először mondta az automobilra, hogy kocsi, ugyanígy járt el: a lovasjárművet jelölő szót — hasonlósági alapon — átvitte a géperejűre.
A metaforáról azt hihetnénk, hogy az valami irodalmi vagy poétikai dolog, holott a nyelv működésének lényegéhez tartozik. A szavakat folytonosan muszáj átvinni más dolgokra, vagyis ugyanazt a szót többféle dologra használni. Lássuk be, ha nem így lenne, nem is tudna működni a nyelv, hiszen akkor annyi szóra volna szükség, ahány dolog van a világban, ami képtelenség. (Arról most nem is beszélve, hogy el kellene dönteni, hogy két dolog ugyanaz-e vagy más. A múltkor az étteremben azt mondta egy úr a pincérnőnek: „A borjúbécsi meg a sertésbécsi nem ugyanaz a dolog, kislány!”. Mire az így felelt: „De ugyanaz, csak másból van.”) A metafora tehát hasonlóságon alapuló névátvitel: hegy lába, fazék füle, éles elme, poros színdarab, lóg az eső, dagad a botrány és így tovább.
Van azonban a szóképeknek egy másik, nem kevésbé fontos fajtája: a metonímia (görögül „névváltás, névcsere, átnevezés”). A metonímiához nem hasonlóság kell, hanem valamilyen kapcsolat: A maradék spenótot a csapba öntötte. A csap szó itt a mosogatómedencét jelöli, mely egyáltalán nem hasonlít a vízkieresztő csapra (hivatalos nevén kifolyószelepre), de azzal tipikusan együtt jelentkezik. Egyébként régen az úgynevezett „falikút” egyetlen vasöntvénybe foglalta a vízcsapot és a lefolyómedencét. Aki a medencét csap nak nevezi, az nem azért teszi ezt, mert a kettőt hasonlónak gondolja (azaz nem metafora!), hanem mert a kettő a szemében összeforrt. A metonímia tehát érintkezésen alapuló névátvitel: hármas asztal fizet (asztal — akik körülötte ülnek); jó tollú író (toll — amit ír vele); a vödröt a fejemre öntötte (vödör — ami benne van); sokan megfordultak az ágyában (nem magyarázom).
A kétféle szókép, a metafora és a metonímia néha karöltve jelentkezik (ez is jó kis metafora, mi?). Szép példája ennek a kuka „szemétvödör”. A kuka szó a köznyelvben az ötvenes évek végén tűnt föl, amikor megkezdődött a zártrendszerű szemétszállítás (addig ugyanis csak fölöntötték a szemeteskocsi tetejére a következő vödör szemetet). A ma is használatos szemétszállítási technikát egy német gépgyár fejlesztette ki, a „Keller und Knappich Augsburg”, rövidítve KUKA. Így mondtuk: A mi utcánkban már KUKA jár. Ezekhez a kocsikhoz — az addigi sima szemétvödrök helyett — speciális edényeket kellett beszerezni: rövidesen ezeket kezdtük kuká-nak nevezni: Hozd be a kukákat. Ez ugyebár metonímia, hiszen a szeméttartály nem hasonlít az autóra, viszont érintkezik vele.
Sokáig csakis ezt a nagy (akkor még hengeres, alumíniumból készült) szeméttartályt neveztük kuká-nak. Egy-két évtizeddel később azonban már azt tapasztaltuk, hogy a fiatalabbak mindenfajta szemétvödröt, beleértve a konyhai, osztálytermi stb. szemétládát is, kuká-nak kezdtek nevezni: A fürdőszobai kukából szedtem ki a fülbevalómat. Ez már ugyebár metafora, hiszen a különböző szemétgyűjtó edények — funkciójukat tekintve — hasonlítanak egymásra.
Az teljes véletlen, hogy ez a kuka szó azonosan hangzik a régebbi kuka szóval (gondoljunk Kuka törpére). Lehet, hogy sokan úgy érzik: a szemétláda szótlanul, csendes bambaságban áll a sarokban, ezért hívjuk így?