Gondolom, önök is eltűnődnek így nyaralás közben, hogy pontosan mi is a névutó. Nem csodálom, ha ezen töprengenek, mert valóban különös lény: szó is meg nem is, rag is meg nem is, van is jelentése meg nincs is. Ráadásul a mifelénk ismert idegen nyelvekben alig van ilyen, tehát magyar sajátosságnak látszik. (A valóságban a világ számos nyelve használ névutót, de azok távoliak, mint a japán, vagy régiek, mint a középfelnémet.)

A névutó — például alatt, nélkül, felé — valamilyen „név” után áll: a szekrény alatt, Mátrai nélkül, efelé. A „név” (= latin nomen) itt az, amit ma „névszónak” nevezünk, esetünkben a főnevek (szekrény, Mátrai) és a névmások (e). A névutók tehát egy gazdanévszó (nyelvtani szakszóval: fej) után állnak. (A „névutó” kifejezésnek tükörképe a „névelő”, ami valamilyen „név” előtt áll, pl. a szekrény.)

A magyar nyelvtani hagyomány a névutót szónak tekinti, és a helyesírás is többnyire önálló szónak kezeli, azaz nem úgy írjuk, hogy *szekrényalatt vagy *Mátrainélkül (de: efelé). De vajon miért? Valóban indokolt a névutót szónak tekinteni, vagy egyszerű hagyománnyal van dolgunk — melyet hazafiúi kötelesség betartani, de amelynek (mint bármely hagyománynak) nincs helye a tudományban? Magyarán: azért, mert valamit hagyományosan szónak szoktak tekinteni, nincs jogunk annak tekinteni, hacsak nem tudjuk bizonyítani, hogy csakugyan szó.

Szó-e tehát a névutó? A jelentése semmivel sem önállóbb, mint a -ban, -hoz, -on típusú határozóragoké; ezek ugyanúgy módosítják a gazdaszó jelentését, mint a mögött, felé, nélkül. Nagyjából ugyanazt jelenti a pénz nélkül, mint a pénztelenül. Egyszerű véletlen, hogy melyiket melyikkel fejezi ki a magyar nyelv, tehát hogy a „mögött” jelentésre éppen névutót, a „-ban” jelentésre éppen ragot használunk és nem fordítva. Úgy is alakulhatott volna, hogy a szekrényben-t úgy kellene mondani: szekrény benne; viszont a szekrény mögött meg úgy volna: szekrénymög. Akár névutót, akár ragot használok, a gazdanévszó ugyanolyan szerepű lesz a mondatban: A lé beömlött a szekrény alá mondattanilag ugyanolyan, mint A lé beömlött a szekrénybe.

A névutókat hangsúlytalanul ejtjük, a gazdaszóhoz tapasztva, akárcsak a ragokat. A szekrény alá ugyanúgy egyetlen szónak hangzik, mint a szekrényemet vagy a Szekrényesi. Igaz, a kontraszt kedvvéért lehet hangsúlyt tenni a névutóra (A szekrény ALÁ ömlött, nem a szekrény MÖGÉ!), de ez nem bizonyít semmit, mert ezt meg lehet csinálni ragokkal is (A szekrényEN volt, nem a szekrényBEN!).

Mindez arra mutatna, hogy névutó és rag között nincs különbség, hogy a névutók voltaképpen ragok (tehát toldalékok és nem szavak), csak — ki tudja miért, talán hagyomány­tiszteletből — önálló szónak írják őket, és emiatt a nyelvtanok, szótárak is szóként kezelik őket. Most akkor nézzük meg az ellenkezőjét: mi szól amellett, hogy a névutók valóban szavak és nem toldalékok?

Először is, a magyarban a toldalékok magánhangzója illeszkedést („harmóniát”) szokott mutatni: szekrény-ben de garázs-ban, szekrény-hez de tükör-höz. Ilyen a névutóknál sosem fordul elő: nincs *garázs mogott vagy *szekrény elett. (Igaz, a toldalékok se mind harmonizálnak: garázs-ért és nem *garázs-árt, bicsérd-ista és nem *bicsérd-iste.) Másodszor is, toldalék hozátételekor a gazdaszó töve kicsit megváltozhat: konyha de konyhá-ban, tükör de tükr-ön. Ilyesmit a névutó sosem tud okozni: nincs *konyhá mellett, *tükr alá. Érdekes, hogy a -SÁG sem okoz változást: marhaság (nem *marháság), ez arra mutatna, hogy névutó, viszont magánhangzója harmonizál (hol -ság, hol -ség), ezért mégiscsak toldalék.

Az iménti két próba hangtani természetű volt. Amely elem legalább az egyiken pozitívan vizsgázik, azt toldaléknak (ragnak) minősítjük. A féle és a szerű viszont eszerint nem ragok, hanem szavak (vagyis névutók), mert se nem harmonizálnak (garázsféle és nem *garázsfála, garázsszerű és nem *garázs… pardon), sem nem okoznak tőváltozást (salátaféle és nem *salátáféle). A helyesírási hagyomány mégis a gazdaszóhoz ragasztja őket.

Még fontosabbak azonban a mondattani próbák, amikor a szórenddel kísérletezünk. Lehet-e egy gazdafőnévhez két ragot tenni? A szekrényen és ben piszok volt — nem, ilyen nincs. Számos más módon ki lehet ezt fejezni, de a két ragot (-en és -ben) nem lehet „koordinálni”. Lehet-e a névutókat? Próbáljuk ki: A szekrény alatt és mögött piszok volt. Kifogástalan. Íme, az első komoly bizonyíték: a névutók egymással koordinálhatók, a gazdafőnevet nem kell megismételni. Ezt a ragokkal nem lehet megcsinálni, azok minden esetben megkövetelik a gazdafőnevet: A szekrényen és a szekrényben piszok volt.

Most próbáljuk ki a fordítottját: legyen két gazdafőnevünk, de csak egy ragunk, mondjuk -ben: A szekrény és a bőröndben piszok volt. Nem, ez sem megy. A rag nem tűri, hogy előtte két gazdafőnevet koordináljunk, a ragot mind a kétszer ki kell tenni: A szekrényben és a bőröndben piszok volt. És ugyanez névutóval? A szekrény és a bőrönd mögött piszok volt. Kifogástalan. Íme a második bizonyíték: a névutó tűri két gazdafőnév koordinációját, azaz nem kell mindegyik után újra és újra kitenni. Persze nem csak kettőt lehet koordinálni, hanem elvileg akárhányat: A szekrény és a bőrönd és a láda és a dosszié és a búra mögött piszok volt. A toldalékok azonban minden egyes esetben megjelennek: A szekrényben és a bőröndben és a ládában és a dossziéban és a búrában piszok volt.

Beszéljünk most már őszintén: névutónak nevezzük azokat az elemeket, melyeknek jelentése (önállótlan, módosító) és hangsúlyozása (hangsúlytalan, a gazdához tapad) toldalék­szerű, mégis elütnek a toldalékoktól, részben hangtanilag (nem harmonizálnak, nem okoznak tőváltozást), részben mondattanilag (lehet őket is koordinálni meg a gazdafőneveiket is).

Még rengeteg érdekeset tudnék mondani a névutókról (pl. hogy miért bennem, tőled és nem *énben, *tetől — ezzel mit csinálunk?), meg hogy az ellenére vajon névutó-e? És a dacára, amelyik a főnév előtt is állhat: Dacára a nehézségeknek?… De nyár van, mehetnek a strandra és a mólóra, ám óvják bőrüket a nap és a szél és a szúnyogok és a kullancsok ellen.