Úgy látszik, a magyar beszélt nyelv lassan búcsút mond a -ban/-ben ragnak: egyre kevesebben használják természetes beszédben, és szerepét átveszi — illetve már nagyrészt átvette — a -ba/-be rag. (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak -ban ill. -ba ragnak nevezem őket.) A legtöbben az iskolában tanuljuk meg, hogy az A szobába vagyok mondatot A szobában vagyok-nak kell leírni. A -ban ragot ma elsősorban az írott nyelv, a tudatos normakövető nyelvhasználat (no meg a korrektor) tartja életben, ha kevésbé literátus nyelvközösség volnánk, már eltűnt volna, ugyanúgy, mint a látá vagy a várnók.

De valóban igaz, hogy a legtöbben nem használják már beszédükben a -ban ragot? Bizony igaz, tessék csak egy-két óra hosszat figyelni erre az apróságra. Aki úgy érzi, hogy ő nem csinálja, az figyelje saját magát, a nyakamat rá, hogy ő is csinálja, csak él benne egy ideál, egy norma, s nem tudatosítja attól való kitéréseit, mint ahogy az ember sokszor nem hallja, hogy hamisan énekel. Aki azt állítja, hogy sose használ -ban helyett -ba ragot, olyan, mint aki azt állítja, hogy sose érinti kerekével a záróvonalat. Biztos van ilyen ember.

A -ban kikopásának legfőbb bizonyítéka, hogy az anyanyelvi beszélőknek ez mennyi gondot okoz az iskolában. Miközben a legkisebb elsősök se zavarják össze, hogy (mondjuk) kertból vagy kertből a helyes alak, hogy megettél a levest vagy megetted a levest, ugyanezek a gyerekek — akik tehát egy bonyolult nyelv ragozási rendszerét ösztönösen jól ismerik! — rendszeresen belebotlanak a -ban-ba. Olyasféle a -ban, mint a kis- és nagybetű, az egybe- és különírás: tipikusan logikai kérdés, nem a spontán nyelvhasználat sugallja, hanem — ma már — az azon konstruált felépítményhez tartozik. Logikai alapon kell döntenünk. Egyébként néha a művelt felnőtt is elbizonytalanodik: -ba vagy -ban ragot írjon? Nyugati irányba(n) indult? Leült vele szembe(n)? Én -n-nel írnám, de ez már nem is logikai kérdés, csak tradíció, mint az ly—j közötti választás.

A magyar beszélt nyelvben tehát az utolsó egy-kétszáz évben felszámolódott a -ban: Egerbe vagyok, Egerbe megyek, s már csak az írás (és az azt utánzó, kimódolt, pedáns beszéd) őrzi a különbséget. Ebben nincs eltérés műveltek és műveletlenek között. Két magasrangú, művelt férfit idézek, mindkettőjüket a rádióból: Az utóbbi időbe történtek olyan dolgok…, illetve Isten kezébe van az életünk. Az egyiket a köztásrasági elnök mondta a parlamentben, a másikat az esztergomi érsek a templomban. Értelmetlen volna azt mondani, hogy ők hibásan beszélnek: amit ez a két ember hivatala gyakorlása közben, a legnagyobb nyilvánosság előtt használ, az a magyar beszélt nyelv.

Nézzük meg a jelenséget a nyelvész szemével. Arról van-e szó, hogy a mai beszélők gondatlanságból vagy kényelmességből lehagyogatják a szóvégi -n-eket? Nem, mert senki sem mondja azt, hogy *az asztalo hevert, *üljö le, *szépe beszélt. A változás tehát nem hangtani természetű, nincs köze a kiejtés trehány vagy gondozott voltához, nem a szóvégi -n-eket, hanem kifejezetten a -ban ragot érinti. Akkor talán a mondattan kategóriái rendeződtek át? Lehet, hogy a mai beszélők fejében összemosódott a „hol” és a „hová”, azaz hogy ezt a két kategóriát en bloc egybevonta a nyelv (mint egykor a kétféle múltat: látá és látta)? Tehát hogy aki azt mondja: Egerbe vagyok, az nem tudja megkülönböztetni az irány és a helyzet fogalmátt? Ez sem igaz, hiszen a Szolnokon és a Szolnokra, a kapuhoz és a kapunál alakokat senki sem keveri. Irány és helyzet töretlenül tartja magát, csak arról van szó, hogy e kategória „belül/belé” alesete ezentúl raggal kifejezhetetlen. Olyan ez, mint az ige múlt idő egyes szám első személye, mely egybemossa az alanyi és a tárgyas ragozást (láttam egy… = láttam a…). Ez nem jelenti a kategóriák fölborulását, csak helyi neutralizáció. (Meg kell jegyeznem, az se volna példátlan tragédia, ha a nyelv valamely kategóriáját föladná, mint pl. a spanyol a semleges nemet.)

Ha se nem hangtani, se nem mondattani-jelentéstani a változás, akkor egyszerűen alaktaninak kell lennie. Ez a legkevésbé érdekes, mert önkényes és értelmetlen — de nem győzöm hangoztatni, hogy a nyelv döntően önkényes és értelmetlen (mivelhogy kommunikációs kód szegényke és nem a világ tükre és nem nemzetünk oltára). Csak annyit mondhatunk, hogy a -ban rag kikopott a természetes beszélt nyelvből és átadta helyét a -ba ragnak. Olyan ez, mint ahogy (a kevésbé művelt beszédben) kikopott a miatt névutó és átadta helyét a végett-nek: Epeömlés végett vitték kórházba. Itt se mondhatjuk, hogy a beszélő ne ismerné ok és okozat között a különbséget.

No jó, de mit gondoljuk minderről? Jó ez nekünk, magyaroknak? A laikusok ijedten nyelvromlásra gondolnak (pláne, mert ilyesmivel folyton ijesztgetik őket), szóval hogy valami értékes megy veszendőbe, hogy tehát ezt a folyamatot üdvös volna fékezni, sőt visszafordítani. Pedig mióta nyelv létezik, mindig ezt csinálja. Egyik dolog kikopik, jön helyette más — hiszen ha mindig csak kopna és fogyna, akkor már nagyon egyszerű és primitív kéne hogy legyen, de igazán nem ezt tapasztaljuk. Mikszáth nyelve nem kopottabb, mint Zrínyié, Tandorié nem primitívebb, mint Balassié. Mégis, az aggódók megnyugtatására vegyük sorra az aggályokat és adjunk mindegyikre rövid választ.

1. Ne veszítsük el a -ban-t, mert elődeink is használták. — A nyelv nem múzeum és nem indiánrezervátum. Olvassunk Zrínyit, Balassit (vagy Márait!), és vegyük észre, mennyi minden van másképp azóta. A nyelv változik, miért pont most állítanánk meg?

2. Ne veszítsük el a -ban-t, mert gondatlan, henye dolog a szó végéről hangokat lehagyogatni. — Mint láttuk, senki se hagyogat le hangokat, hanem szigorú szabályt követve ezen az egy ponton áttér az egyik ragról a másikra.

3. Ne veszítsük el a -ban-t, mert akkor beszédünk eltér az írástól. — De hiszen amúgy is eltér: az ly-t ugyanúgy mondjuk, mint a j-t, a kisbetűt, mint a nagybetűt, a vasgolyót „vazsgolyónak”, az értsétek-et „ércsétek”-nek, stb. A beszéd nem tükrözi az írást.

4. Ne veszítsük el a -ban-t, mert akkor összemosódik két logikai kategória: az irány és a helyzet. — Nem mosódik össze, lásd Szolnokon/​Szolnokra, kapuhoz/​kapunál. Csak egy rag vész ki a nyelvből, nem a kategória.

5. Ne veszítsük el a -ban-t, mert hiánya félreértésekhez vezet. — Erre a gyakorlat rácáfol, ugyanis a szövegösszefüggés szinte mindig eligazít. Az olaszban, franciában sohasem különböztetik meg a kettőt (a Roma „Rómában = Rómába”), mégis értik egymást.