Nádasdy Ádám

Bizalmas diszharmónia

Magyar Narancs, 2005/10/06

A magyar nyelv egyik jellemzője a magánhangzó-harmónia: bokrotok, fejetek, tökötök. A szón belül vagy mindegyik magánhangzó az a-o-u csoportba tartozik (ezek a „mélyek”) vagy az e-i-ö-ü csoportba (ezek a „magasak”). Az elnevezések igazából metaforák, nincs logikus alapjuk, ráadásul a mély szó éppen magas, a magas szó viszont mély magánhangzókat tartalmaz. Valójában a különbség a képzés helyében van: a „mélyeket” (a-o-u) a száj hátsó, a „maga­sakat” (e-i-ö-ü) a száj elülső részében képezzük.

A harmónia a magánhangzóknak elölség szerinti összhangja. Két módon nyilvánul meg. Egyrészt a tövekben (azaz a toldalék nélküli, „pucér” szavakban); ezek általában vagy csupa „mély” magán­hangzót tartalmaznak, pl. háború, poloska, apartman, gubó; vagy csupa „magasat”, pl. fekete, vitéz, köszörű, pedikűr. A harmóniának ez a tőbeli megnyilvánulása a hangrend, így vannak mély hangrendű szavak (háború) és vannak magas hangrendűek (köszörű). Másrészt megnyilvánul a harmónia a toldalékokban, melyeknek általában két-három változata létezik, hogy harmonizálni tudjanak a tővel, pl. a -HOZ ragnak három változata van (-hoz/-hez/-höz): bokrotokhoz, fejetekhez, tökötökhöz. A harmóniának ez a toldalékbeli megnyilvánulása az illeszkedés. Említsük meg, hogy a „magas” csoporton belül van egy alcsoport, az ö-ü, ezek a „kerek” magánhangzók. Ha a tő utolsó magánhangzója kerek, akkor a toldalék is a kerek változatát veszi föl (-höz), már ha van neki ilyen változata. (A -BAN ragnak például nincsen.)

A toldalékharmónia (tehát az illeszkedés) erős szabály a mai magyarban: betartja művelt és műveletlen, használjuk régi és új, öröklött és kölcsönzött szavak toldalékolásánál. Ingadozás vagy kivétel legföljebb akkor adódik, ha a tő maga diszharmonikus, azaz kevered­nek benne mély és magas magánhangzók. Ilyenkor az utolsó magánhangzó számít, ahhoz illeszkednek a ragok: sofőr-höz, nüansz-szal, generál-ás, október-ben. Szabályos kivétel ezalól az i és az é: ezek úgynevezett „átlátszó” hangok, ha van előttük másik magánhangzó, akkor ahhoz fog illeszkedni a rag, tehát a harmónia-szabály az i, é fölött „átugrik”, mintha ők ott se lennének: papír-hoz, kuplé-hoz, marék-hoz, konflis-hoz. (Van még egy rendhagyó kis csoport, az antiharmonikusak: híd-hoz, nyír-juk, cél-hoz stb.)

Ezzel szemben a tőbeli harmónia (tehát a hangrend) távolról sem érvényesül ilyen erősen, sőt, szabálynak nem is nevezhető, inkább csak jellegzetessége a magyar szókincsnek. Rengeteg magyar szóban keverednek a magas és mély magánhangzók. Az i, é — minthogy átlátszó — oly gyakran keveredik mélyekkel, hogy őket (jóllehet hangtanilag magasak), érdemesebb semlegesnek tekinteni: így a papír, béka, kuplé, marék, konflis, árgyélus sima mély hangrendű szavak. Az e kevésbé gyakran, de azért számos szóban keveredik mély magánhangzókkal, pl. szonett, kábel, sóder, tetovál, pedellus — ezeket már tekinthetjük diszharmonikusnak, azon az alapon, hogy a ragjaik gyakran magasak: Ágnessel, októberben, tandemhez, vagyis az e itt nem semleges, őhozzá illeszkedik a rag. A legritkábban az ö, ü keveredik mélyekkel: sofőr, nüansz, attitüd, amőba, bürokrata, ökumenikus. Ez utóbbi fajta már feltűnően diszharmonikus, mert az ö, ü hangoknak mélyekkel való elegyítése szokatlan a magyarban.

A magánhangzó-diszharmónia idegenes hangulatot sugall, lévén az ilyen szavak többnyire idegen eredetűek. A környező nyelvekben harmónia nincs: német Mutter (anya), jiddis sábesz (szombat), szlovák povedál (mondtam), cigány murdel (meghal). Ezt a magyar nyelv ki is aknázza: különösen a szlengben, a bizalmas vagy tréfás nyelhasználatban sok esetben direkt hozunk létre diszharmóniát. Magas hangrendű szavakhoz a, ó tartalmú becéző-szlengesítő képzőt teszünk, pl. kégli — kéró, Ferenc — Feró, fekete — feka, Péter — Petya, szemét — szenya, geci — genya, genyó. Érdekes a zsernyák ’rendőr’ alakulása: alapja a zsaru, melyből a várható alak *zsarnyák lenne; ez azonban nem diszharmonikus, ahogy egy bizalmas szóhoz illene, ezért az első magánhangzót „odébblökjük”, hogy megteremtődjön a diszharmónia a két magánhangzó között. Ugyanez a mechanizmus (fordított előjellel) érvényesül az -esz végződésű szavakban: pálesz (pálinka), kolesz (kollégium), Károly — Karesz, alkesz (alkoholista). Az ö, ü azonban nem vesz részt ezekben, mert velük már túlzot­tan diszharmonikus lenne a szó: a Gyöngyvér nem *Gyöngya, a Tünde nem *Tündó.

A bizalmas célú szándékolt diszharmónia szép esetei a magas magánhangzós tövű, de -ol végű igék, pl. gründol (alapít), dekkol (lakik), lejmol (kölcsönkér), síbol (sikkaszt), überol (felülüt; ez létezik harmonikusan is: überel), tapperol (fogdos), becsekkol (reptéren jegyét kezelteti), beslisszol (beoson), elpaterol (félreállít), rejszol (maszturbál), smírol (kártyában nagy lapokat játszik ki), befírol (rászed), elpénecol (elvét, tönkretesz), lébol (nagylábon él, költekezik), markecol (leitat és kirabol), hóhmecol (okoskodik), kiszasze­rol (kiszimatol, kitalál), besuszterol (bedug), gönnol (javát akarja vkinek). Ezek egy része ma már elavult, ez a képzésmód kb. 1880–1950 között dívott. A tő mindig idegen eredetű, általában német (gründ-) vagy jiddis (hóhmec-); ezt a két forrást nem mindig lehet szétválasztani, lévén a jiddis a német nyelvnek zsidók által beszélt változata. Akad angol is, pl. csekk- az angol to check ’ellenőriz’ szóból.

Fontos jellemzőjük e szavaknak, hogy tövük nem használatos magyar szóként; nincs *gründ, *lejm, *síb, *über stb. Igaz, létezik csekk, dekk, suszter, csakhogy azok a magyarban egészen más jelentésűek, nem vonhatók ide. Ha valamely tő magyar szóként is használatos, akkor szabályosan harmonikus a toldalékolás: skicc-el, index-el, smink-el, bridzs-el, cset-el. Rendhagyó ellenpéldák persze vannak: spriccel, menedzsel, kibekkel (átvészel), dinsztel (párol), printel — a fentiek alapján várható *spriccol, *menedzsol, *kibekkol, *dinsztol, *printol helyett.

Egy kicsi csoportban az elölségi harmónia megvan ugyan (magas–magas), de a toldalék az e helyett váratlanul a kerek ö hangot mutatja: stíröl (bámul), simföl (szid), keccsöl (cipekedik), belefeccöl (belead, beruház), fölstenkeröl (erőt önt vkibe). Ezzel a kis rendhagyó­sággal jelzik: kérem, mi is bizalmasak vagyunk.