Nincs könnyű élete Nyelvédesanyánknak, mert homlokegyenest ellenkező dolgokat kívánunk tőle. Azt kívánjuk tőle egyfelől, hogy legyen neki sajátos zamata, különbözzön minden más nyelvtől, és hogy még az idegenből átvett szavakat is — ha már nagyon muszáj ilyeneket átvennie — alakítsa a saját képére, azaz ne csak adoptálja, hanem adaptálja is őket. Amikor viszont ez tényleg megtörténik, tiltakozunk és fanyalgunk: micsoda bunkóság, hiszen az a szó nem is így van franciául/​németül/​anglul, nevetséges dolog ilyen mucsai alakra torzítani az idegen szavakat.

A Drum-and-bass angol kifejezés pontos fordítása „dob és basszus”, korrekt angol ejtése [drám end bész], ám a magyar fiatalok szélesebb köreiben [dárembéz]-nek ejtik. (Ezt ábrázolhatjuk dárenbéz vagy dárembéz betűsorral, az eredmény ugyanaz.) Az HBO angol rövidítés, teljes alakjában: Home Box Office, szó szerint „otthoni jegypénztár”, azaz fizetős házimozi. Mindig rövidítve, betűszóként illik ejteni, a betűk angol nevével: [écs, bí, ó]. A magyar lakosság szélesebb (és ezúttal nemcsak fiatal) köreiben azonban elterjedt a [hibidzsó] ejtés. Hogy szüli ezeket a nyelv?

Az angol sem olyan vegytiszta persze, mint ahogy fönt megadtuk. Az and szócskából ugyanis elnyelődik a -d, és a megmaradó an’ alak n-je hozzáidomul a következő hanghoz, s így a természetes angol beszédben a [drámembész] ejtés a szokásos. (Ugyanilyen mechanizmus működik a magyarban is, pl. a rendben szónak ez hozza létre a [remben] ejtését.) A magyarba tehát a szó [drámembész] formában érkezik.

Nem véletlen, hogy egyetlen szóról beszélek: a magyar használók a drum-and-bass kifejezést egy szónak tekintik, ahogy a magyarban a hemendex (= ham-and-eggs „sonkás tükörtojás”) is egy szó, meg a persze (= latin per se „önmaga révén”) is egy szó. Nos, a magyarban a több mással­hangzós szókezdetet még ma is „nem-optimális”: úgy küszöbölhető ki, hogy a második hangot áttesszük későbbre a szóban. Így lett a latin prior „elöljáró” szóból perjel (pr- helyett per-), a német Schlack-ból salak (sl- helyett sal-). Ez a módszer ma már csak efféle vadon tenyésző (bár annál életerősebb) példányokban mutatkozik meg, mint a dárembéz. A szó elején tehát a dr- mássalhangzó-kapcsolatot feloldottuk: dár-. Igen ám, de így *[dármembéz] alak jönne létre, ami más ritmusú, mint az eredeti, hiszen az á után két mássalhangzó van, az első szótag zárt lett. Ezért törlődik a két m közül az első, hogy a kezdőszótag nyílt (azaz magánhangzó-végű) maradjon: dá–rem–béz.

Nehezebben indokolható a szóvégi -z. Az angolban — sz van, amit a magyar is jól tűrne, semmi akadálya, hogy egy szó -sz-re végződjön. Legföljebb azt tudjuk mondani, hogy az ilyen zöngésedés nem példátlan (azaz nem teljesen ad hoc), lásd szerviz, Alíz, Párizs, melyek sz-re ill. s-re végződtek, s csak a magyarban zöngésedtek. Az is tény, hogy a szóvégi -z a magyarban gyakran [sz]-nek hangzik, pl. drum-and-base party [dárembészparti], s így a sz—z különbség nem hallatszik.

Bonyolultabb eset a Hibidzsó, ahol a szókezdő h- nyilván az írásképből kerül a kiejtésbe. Valóban meglepő, hogy egy H betűvel kezdődő betűszó a kiejtésben ne [h] hanggal induljon. Ez az angolok bűne, akik a H betűt [écs]-nek nevezik, mert a franciákat majmolják, akiknél a H neve hache, ejtsd [ás]. A kevésbé művelt, vagy Londontól távolabb élő angolok a H betűt simán [hécs]-nek nevezik. A magyar munkásosztályt azonban nyilván nem ez befolyásolja, hanem az íráskép.

A művelt magyar kiejtés sem [écsbíó], hanem [édzsbíó], mert a magyar hangtan egyik szabálya, hogy a cs automatikusan dzs-re vált b előtt. (Ugyanígy matchbox [mecs+boksz] — [medzsboksz].) A kevésbé művelt beszélők tehát a vizuális H kezdetet kombinálják a hallott [édzsbíó] alakkal, s így számukra a bemenet *[hédzsbíó]. Az é és az í hosszúsága azonban itt nem-optimális. Az é, mivel két „zörejes” mássalhangzó (dzs+b) követi, megrövidül, s az é rövidülésének eredménye gyakran i (fejét – fejit, apránként – apránkint). Az íó-beli í viszont azért rövidül, mert magánhangzó követi, ugyanis szabály a magyarban, hogy két magánhangzó közül (ha nincs közöttük értelmi határ!) az első rövid: neon (nem *néon), boa (nem *bóa), Rió (nem *Ríó). Ott tartunk tehát, hogy [hidzsbió]. De itt nem-optimálisan vannak elosztva a magán- és mássalhangzók: a szó nem CVCVCV (C = mássalhangzó, V = magánhangzó), hanem CVCCVV alakú. A naív hangtan ezt igyekszik „kisimítani”, CVCVCV alakra hozni. Ez lehetne *[hidzsibó] vagy [hibidzsó]; a műveletlen nyelvszokás a másodikat preferálja, alighanem mert úgy a gördülékenyebb, ha előbb van az ajakhang (b), aztán a szájpadláshang (dzs): [hibidzsó].

Vagyis a nyelv teszi a dolgát, ha nem nézünk oda, ha nem szól bele a műveltség, a normakövetés. Gondoljunk ifjúságunk Kiflicsárd-jára (= Cliff Richard). Ma még ilyen a francia croissant: művelt beszélők is mondják [kroszant]-nak, én [kroaszan]-nak mondom, és talán némelyek egészen franciásan ejtik: [kroásszaan], mint Mezei Mária.

A nyelvésznek mindez szakmai érdekesség, lévén neki minden adat egyformán gyönyörű. A nyelvet figyelő laikusnak azonban nincs könnyű dolga: két érzés között ingadozik. Drukkoljon-e a nyelvnek, hogy minél többet módosítson, alakítson (= torzítson!), avagy drukkoljon-e az embereknek, hogy végre megtanuljanak idegen szavakat rendesen (= idegenszerűen!) ejteni? Az ÉS-ben egyszer lehoztak egy mérges glosszát, hogy a Dréher sört az emberek [dréher]-nek mondják, a „helyes” (= német) [dréer] helyett. A nyelvész azt mondja: persze, mert a [dréer] sérti a magyar hangtant, lévén benne egy hosszú magánhangzó egy rövid előtt (lásd fent neon stb.). A hazafi azt mondja: legyen [dréher], ne nyaljunk a németeknek! A kozmopolita azt mondja: legyen [dréer], ne legyünk provinciális parasztok!

Összeurópai jelenség, hogy a befogadó nyelvek (így a magyar is) egyre kevesebbet alakítanak az átvett szavakon. A középkorban a latin prior még perjel lett a magyarban; ma az ugyanebből a tőből képzett latin prioritas már nem *perjelitás, hanem prioritás. Meg kell elégednünk azzal a kis [s]-sel a végén: az benne a made in Hungary.