A liliom szebb, mint a hagyma?

Tanító, 2019. október

Sok éven át tanítottam mint angoltanár, kezdőket és haladókat, iskolában és iskolán kívül, de tíz év alattiakat sosem, így nincs tapasztalatom alsó tagozatosokkal. Módszertani tanácsokat nem tudok adni, csak nyelvészként mondhatom el gondolataimat — nem is arról, hogy a tanító mit tanítson, hanem inkább hogy mit gondoljon.

Nyelv és helyesírás

Könnyű azt hinni, hogy a nyelv voltaképpen azonos az írott formával, melyet a mindennapi érintkezésben jól-rosszul kiejtünk. Tehát például hogy a folyó és tojó szavakban a két magánhangzó között más mássalhangzó van (a j és az ly), csak egyformán ejtjük őket. Ez tévedés: ugyanarról a [j] hangról van szó, melyet hagyománytiszteletből néha ly-nal írunk. Azért olyan nehéz megtanulni az ly-os szavakat, mert a nyelvérzékünk, a fülünk nem ad megbízható eligazítást ez ügyben.

Pár éve láttam, hogy valaki azzal torkolta le a levelezőtársát, aki árboc helyett ezt írta: árbóc, hogy „előbb tanulj meg magyarul, aztán kotyogj bele”. A sors fintora, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, aki a helyesírás szabályait gondozza és kiadja, nemrég egy tollvonással úgy döntött, hogy a kérdéses szót ezentúl árbóc-nak illik írni — most akkor hirtelen azok nem tudnak magyarul, akik árboc-nak írják?… Ez nyilván abszurd gondolkodásmód. A helyesírást valóban lehet nem tudni, és ha sokat hibázik valaki, az műveletlenségre vall, de arra nem, hogy az illető ne tudna magyarul. Gondoljunk bele, hány egészséges felnőtt ember él a világban, aki nem tud írni-olvasni, de egy (vagy akár több) nyelvet folyékonyan beszél. A kereszténység felvétele előtt a magyarok is analfabéták voltak, mégis szépen örökítették tovább a finnugor nyelvkincset. Az írás: tananyag; a nyelv nem az. Az írás olyasmi, mint az öltözködés: társadalmilag szabályozott dolog, van benne egy csomó önkényes, hagyományos, logikailag nem indokolható elem. Például miért veszünk fekete ruhát a gyászhoz, míg más kultúrákban éppen a fehér a gyász színe? Nyilván egyikre sem mondhatjuk, hogy logikus vagy természetes vagy kézenfekvő volna.

Hasonló példák bőven adódnak a helyesírásban is, amikor az egyik nyelvben szabályként előírt dolog a másik nyelvben éppen hibának számít. Hasonlítsuk össze egybe-különírási szempontból a magyar és a szlovák nyelvet. Mindkettőben gyakori, hogy a tagadószót (magyar nem vagy ne, szlovák ne) valamilyen ige követi, ilyenkor mindkét nyelvben egyetlen szóként ejtjük a tagadószó+ige kapcsolatot, mert az ige elveszti hangsúlyát. A két nyelv tehát egyformán mondja az ilyen kapcsolatokat. Nem úgy a két nyelv helyesírási hagyománya, mely pont ellenkezőleg alakult. A magyar helyesírásban ma szigorú szabály, hogy a tagadó-tiltó nem/ne szótól külön kell írni az igét (a csillag a helytelen alakot jelöli): ne szaladj (*neszaladj), nem tudom kinyitni (*nemtudom kinyitni). Ezzel szemben a szlovák helyesírás az ellenkezőjét írja elő: nebeží ’ne szaladj’ (nem *ne beží), nemôžem to otvoriť ’nem tudom kinyitni’ (nem *ne môžem…). Most akkor kinek van igaza? A magyar vagy a szlovák tudományos akadémiának? Olyan ez, mint a fehér vagy fekete gyászruha: konvenció kérdése. Egyébként vegyük észre, hogy a szlovák szabály jobban tükrözi a természetes beszédet, hiszen a tagadószó+ige kapcsolatokat — a kiejtést tükrözve — egybeírják, míg a magyarban — a kiejtéssel szembe menve — külön. (A szlovák tanítónak ennyivel könnyebb a dolga, nem kell javítgatnia a *neszaladj, *nemtudom-féle írásmódot, amit a magyarok a nyelvérzékükre támaszkodva gyakran produkálnak.)

A tanítónak tudnia kell, hogy a helyesírás: illemszabály. Neki valóban dolga ezt az illemszabályt megtanítani, de éreznie — sőt érzékeltetnie – kell, hogy ha valaki ezt nem tartja be, még ugyanolyan egészséges magyar nyelvhasználó, mint a többi. Kérem, ne lepődjenek meg, ha egy nagyon pórias biológiai párhuzamot hozok: ez pedig a szellentés. Természetes, egészséges dolog? Igen. Lehet bárhol, bármikor szellenteni? Orvosi értelemben igen, társadalmi konvenció szerint viszont nem, mert ezt a funkciónkat illemszabályok korlátozzák: mikor, hol, kinek a jelenlétében stb. Tanítsuk a gyerekeket ezen illemszabályokra? Persze, de közben egy percig se szabad azt sugallanunk, hogy maga a szellentés valami helytelen, természetellenes, az egészséges szervezettől idegen dolog volna. Tanítsuk, hogy a *neszaladj, *nemtudom ellenkezik a helyesírás szabályaival? Persze, de mutassunk rá, hogy a magyar beszédben ezeket tényleg egy szónak mondjuk, így szép és helyes.

Nyelvváltozatok

Hasonló illemszabály-nyaláb szabályozza a nyelvtani változatok használatát is: melyik az „illedelmes” vagy „jól fésült”, melyik nem az. Magyarul van-e vajon ez a mondat: Maga aztat nem tudhassa, hogy én mire volnák képes.? Igen, ez egy természetes, jól formált magyar mondat a maga szabályai szerint, milliók beszélnek így. Lehet ezt bárhol, bármikor mondani vagy írni? Kommunikációs értelemben igen, hiszen jelentése egyértelmű és világos. Társadalmi konvenció szerint viszont nem, mert ha például banktisztviselőnek jelentkezünk, akkor jobb, ha nem így beszélünk, ott ugyanis a művelt normát várják el tőlünk, aminek a fenti mondat nem felel meg. Ahol nem a művelt normát várják el, például egy egyszerű család otthonában, ahol mindenki így beszél, ott a fiú az apjának nyugodtan mondhatja (és mondja is).

A tanítónak nem szabad azt közvetítenie, hogy a fenti Maga aztat… mondat helytelen vagy pláne magyartalan volna, mert ez nem igaz. Ez egy nyelvváltozat, amelynek megvannak a maga pontos szabályai. A suksükölés és a nákolás egy-egy jól leírt és a nyelvészek által számon tartott szabály, csak éppen e szabályok működése más, mint a művelt köznyelvben követett szabályoké, ahol ez a mondat így hangzana: Maga azt nem tudhatja, hogy én mire volnék képes, tehát suksükölés helyett „tjuktjükölés”, nákolás helyett „nékelés”. Meg kell-e mondani a gyerekeknek, hogy ez utóbbi mondat a művelten hangzó, míg az előbbi a házias, bizalmas, népies? Igen, de azt nem szabad mondani, hogy a tudhatja meg a volnék „szebb”, mint a tudhassa meg a volnák, mert ez egyrészt nem igaz (a liliom szebb, mint a hagyma?), másrészt ugyanolyan pedagógiai hiba, mint amikor régebben a balkezeseket arra kívánták rászorítani, hogy „a szép kezükkel” csináljanak mindent, azt sugallva, hogy a jobb kezünk szebb, mint a bal kezünk. (Ami nem csak hogy alaptalan, de — mint ma már tudjuk — sokféle pszichológiai zavarhoz vezetett, sajnos teljesen fölöslegesen.)

Ajánlom, hogy a gyerekekkel szedjük össze az általuk hallott nyelvváltozatokat, ugyanúgy, ahogy a természetbe kivisszük őket és mindenféle növényt — virágot, gyomot, zöldséget — összegyűjtünk és megfigyelünk. Tárjuk eléjük a fenti Maga aztat… mondatot és kérdezzük meg, kinek a szájából, hol hallható? Tudnak a gyerekek még hasonló különbséget? Ki melyiket mondja, milyen foglalkozáshoz vagy szituációhoz társítjuk egyiket és másikat. Hasonló példák bőven vannak a nyelvhasználat kettősségére, lásd ehhez — ehhöz; sokat eszem — sokat eszek; jön Sanyi bácsi — jön a Sanyi bácsi; kórházban van — kórházba van; stb. stb. Hasonlóképp a kiejtési változatokat is, bár azokat itt csak szögletes zárójelben tudom érzékeltetni, például hűtő — [hüttő]; állat — [álat]; miért nincs — [mé nincs]; vízért megyek — [vízé megyek] stb. Az iménti felsorolásban a másodikként adott változatokat a nyelvészet vulgarizmusnak, azaz köznépi vagy közönséges változatnak nevezi. Szokták „pongyolaságnak” is nevezni, de ez félrevezető, mert a vulgáris beszélő egyáltalán nem biztos, hogy pongyola, hiszen lehet, hogy neki csak ez az egy „nyelvi ruhája” van. Pongyolaságról talán akkor lehet beszélni, ha valaki választja az adott szituációban a pongyola alakot. A vulgáris beszélő lehet összeszedett, fegyelmezett és megfontolt, csak neki éppen ilyen a nyelvváltozata. Hiszen a fiú lelkiállapota, aki az apja szemébe vágja, hogy Maga aztat… (lásd fent), egyáltalán nem nevezhető pongyolának.

A világ osztályozása

A nyelvek osztályozzák a világ dolgait, mintegy „katalogizálják” a tárgyakat, színeket, érzéseket, cselekvéseket stb. (Minden nyelv másképp, de most csak a magyarról beszélek — bár a határon túl, kisebbségi területeken nyilván érdemes a többségi nyelvvel párhuzamba állítani ezeket.) Ezt fontos tanítani, hasznos együtt kitalálni, mi a különbség a megbánt — megsért — megharagít szavak értelme között, vagy a dolgozik — dolgozhat — dolgozhatna nyelvtani alakok értelme, használata között. (A nyelvtani terminológiát javaslom a minimumra korlátozni vagy elhallgatni a gyerekek elől.) Nyilvánvaló, hogy e nyelvi finomságok, különbségtételek feltárása segíti, cizellálja a gondolkodást.

Fordítva azonban nem így van. Könnyű beleesni abba a tévedésbe, hogy ha valaki olyan nyelvi alakot használ, amely elmos vagy felszámol valamely különbségtételt, az „szegényíti a nyelvet” és — még nagyobb tévedés — „szegényíti a gondolkodást”. A nyelvészet nem tud „szegény” és „gazdag” nyelvekről, nem tudja értelmezni a „szegényedés/gazdagodás” fogalompárt. A nyelv és a gondolkodás kapcsolata korántsem ilyen egyszerű. A románban például van hím- és nőnem, a magyarban nincsen. Ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a magyar gyerekeknek nehezebb megérteni, hogy vannak fiúk és lányok, nénik és bácsik, hogy az ő gondolkodásukban e különbségtétel kevésbé éles?

Nézzünk egy reálisabb példát. A magyar közbeszédben a -ban/-ben rag végéről már jó két-háromszáz éve elhagyható az -n hang, tehát Sopronba vagyok és nem Sopronban vagyok. A helyesírás erről nem vesz tudomást, tehát meg kell tanítani az -n betű kitételét a megfelelő esetekben. Ám sokan úgy vélik: ez nemcsak helyesírási kérdés, hanem szegényíti a gondolkodást, hiszen így elmosódik a különbség Sopronba (megyek) és Sopronba (vagyok) között, azaz a gyerek gondolkodása csorbul, összekeveri a hová? és a hol? fogalmát, ami — e téves nézet szerint — olyan szegényedés, mint ha mondjuk a cseresznyét és a meggyet nem tudnák többé megkülönböztetni. Csakhogy ez nem így van, mert ugyanaz a gyerek hibátlanul meg tudja különböztetni a Szolnokra (megyek) és Szolnokon (vagyok) alakokat, ezeket nem keveri senki, vagyis a beszélők fejében igenis elkülönül a két kategória, a hová? és a hol?. A -ban/-ben > -ba/-be változásnál tehát csak az -n hang esik le, nem a két kategória mosódik egybe.

Az ellenkezőjére is van példa, amikor a kevésbé művelt beszélő (szakszóval „szubsztandard” nyelvhasználó) vezet be olyan különbségtételt, amit a művelt köznyelv nem használ. Ezeket a fentiek szerint üdvözölni kellene, csakhogy itt meg a konzervativizmus állja útját a dicséretnek. Ha azt mondja a gyerek: Láttuk, hogy egy kisbusz fel van borulva, nehéz szívvel javítanám ki arra, hogy Láttuk, hogy egy kisbusz felborult, ugyanis a kettő mást jelent — és mi ugyebár azon igyekszünk, hogy finom nyelvi eszközökkel a világ finom különbségeit megragadjuk? Az első leír egy állapotot, a második egy történést, amelynek tanúi vagyunk. Lássuk be, a fel van borulva alak gazdagítja a nyelvet — persze valamikor meg kell mondani, hogy nem igazán elegáns, de mi a fontosabb: az elegancia vagy a gondolati finomság? Még egy szép példát hallottam nemrég: Amikor megkaptuk az értesítést, apukám el volt utazva. — Ezt nem lehet arra kijavítani, hogy …apukám elutazott, hiszen az azt jelentené, hogy az értesítés megjöttekor fogta magát és elutazott. Javaslom, hogy ilyen különbségeket együtt fedezzünk föl a gyerekekkel.

A legvisszásabb az ikes igék esete. Ugyebár a magyar nyelv egyik egyedi vonása, mely sok más nyelvtől megkülönbözteti, az általános/határozott (= alanyi/tárgyas) igeragozás megléte. A hallok valamit — hallom azt, keverek valamit — keverem azt különbségtétel alapvető a magyarban, mindenki használja, nincs is ezzel gond. Ám az ikes igék egy csoportja a művelt használatban összemossa ezt a különbségtételt az E/1-ben, és mindkét ragozásban -m ragot használ: eszem valamit — eszem azt, alszom egy jót — átalszom a reggelt. A kevésbé művelt beszélő, és gyakran a gyermek, ezt inkább így mondja: eszek valamit, alszok egy jót — azaz kiterjeszti ezen igékre is a nyelv általános szabályát, hogy más legyen az alanyi és más a tárgyas ragozású alak. Figyelem: azt nem mondja senki, hogy *eszek azt vagy *átalszok a reggelt (ilyet csak külföldi mond), a beszélők tehát fenntartják a különbségtételt: az előbb kifejtettük, hogy sokak szerint az ilyesmi üdvös, mert a gondolkodást finomítja; aki tehát azt mondja: eszek valamit, alszok egy jót, annak — ha e nézetet komolyan vesszük — a fejében tisztábban van meg a kétféle ragozás ideája. Meg kell mondani előbb-utóbb a gyerekeknek, hogy ezen igék esetében éppen a szabálytalanság a művelt, konzervatív használat (tehát E/1 alanyi ragozásban a -k helyett a tárgyas -m), de hogy mennyire kell ezt tőlük aktívan megkívánni, az nyilván helytől, társadalmi háttértől, országhatártól függ. Ez már módszertani, didaktikai kérdés is, amit rá kell hogy bízzak a tisztelt tanítókra.

Az iskolai anyanyelvi nevelésnek van bizonyos standardizáló funkciója — ahogy általában is közvetítünk illemszabályokat, viselkedési normákat. De a lényege ne ez legyen, hanem a nyelv titkainak kifürkészése (mint az erdő titkainak az erdei séta alkalmával). A nyaralásban egy esős napon 8-9 éves rokonaimmal a -gat/-get toldalékot „fedeztük föl”, észrevettük, hogy mi az alapjelentése (ismételten vagy felületesen vagy komolytalanul csinál: ütöget, sétálgat, próbálgat, internetezget), de bizonyos esetekben már nagyon mást jelent (mosogat, látogat), és félórát eltöltöttünk a példák keresésével, és rácsodálkoztunk a simítgat és simogat, borítgat és borogat kettősségére. Talán érdemes az órán is néha ilyen rácsodálkozós „sétákat” tenni a nyelv sűrűjébe. És ne feledjük: minden növény szép, ha természetesen, a maga módján nőtt, csak legföljebb nem való mindenhova.