A nyelv annyira bonyolult, hogy a nyelvész igyekszik a szabályokat szétszortírozni, a nyelvtan különböző fejezeteibe sorolni, hogy valami rend legyen. Például a Mátrai barackot evett mondatban az evett alak problematikus képzésű (hiszen az esz- tőből nem feltétlenül következik ez a múltidejű alak, lehetne éppenséggel *ett is), ám az egész mondatot ezért nem akarjuk rendhagyónak minősíteni, hiszen a szórend, a mondatrészek viszonya szabályos. Ezért azt mondjuk, hogy az evett mint szó alaktanilag problematikus, de ez nem teszi magát a mondatot problematikussá, hiszen az ugyanolyan sima mondat, mint a Mátrai krimit olvasott.

Máskor a hangtant kell leválasztani a nyelvtanról: érdemes azt mondani, hogy a szponzor-tól, vákuum-tól, sofőr-től, attitüd-től szavakban ugyanaz a rag van, jóllehet egyszer -tól, egyszer -től alakban jelentkezik. Igen, mondjuk, de ez nem nyelvtani, hanem hangtani kérdés, a -tól automatikusan -től-re változik, ha a szó utolsó magánhangzója „magas”, tehát szponzor-tól, vákuum-tól, ellenben sofőr-től, attitüd-től. Ez a nyelvleírás hangtani fejezetébe tartozik, a nyelvtant voltaképpen nem érinti, vagyis itt egy hangtani jelenség, a magánhangzó-harmónia kényszeríti rá az akaratát a ragra, mely azonban ettől még nyelvtanilag egynek számít.

A nyelvtan egyes fejezetei néha egészen ravaszul nyúlnak bele egymás hatáskörébe, s nem könnyű őket szétválasztani. Figyeljük meg, mi történik, ha egy igéhez -GAT gyakorító képzőt teszünk, például nézeget, terrorizálgat. Az most ne zavarjon minket, hogy ez a képző is kétféle alakban jelenik meg: -a- val és -e- vel, ez a fent említett harmónia miatt van, most ezzel nem foglalkozunk, a kettőt egynek tekintjük és nagybetűs „-GAT” formával jelöljük. Az érdekes most az, hogy miért jelenik meg a néz és a -GAT között egy magánhangzó, azaz miért néz-e-get és nem egyszerűen *nézget? És megfordítva, miért nincs semmi a terrorizál és a képző között, azaz miért nem *terrorizál-o-gat? Először arra gondolnánk, hogy talán a szóvégi -z-hez nem jól illeszkedne a képző -g-je, s így kötőhanggal kell feloldani a „csúnya” -zg- hangkapcsolatot, ezért lesz *nézget helyett néz-e-get. Ez azonban nem igaz, a magyar nyelv elviseli a -zg- kapcsolatot, hiszen egyfelől vannak olyan szavak, mint mézga, mozgás, másfelől — s nekünk ez a fontosabb — a magyaráz igéhez simán hozzátehető a képzőnk: magyarázgat. A *nézget ezen az alapon nem zárható ki. Sőt, létrejönnek ennél „meredekebb” mássalhangzó-kapcsolatok is, melyeket gond nélkül tűr a nyelv: meresztget, csavarintgat, tehát még a -sztg- meg a -ntg- is elmegy. Más igék esetében viszont megint azt látjuk, hogy e hangok közé bekerül egy magánhangzó: oszt-o-gat, bont-o-gat. Ha van meresztget, miért nincs *osztgat? Ha van csavarintgat, miért nincs *bontgat?

Nos, bármilyen furcsa, a -GAT képző nem azt nézi, hogy milyen hangokra végződik a szó, hanem azt, hogy hány szótagú! Úgy szól a szabály, hogy a magyarban a gyakorító képzős igének összesen legalább háromszótagúnak kell lennie. Ha a tő csak egy szótag, akkor be kell tenni egy magánhangzót (oszt-o-gat, néz-e-get, bont-o-gat), hogy ez a követelmény kielégüljön. A maga módján hangtani szabály ez is, hiszen a szótagszám hangtani tulajdonság, nincs köze a szó értelméhez vagy egyéb nyelvtani jellemzőihez. A szabály meglepően absztrakt, mert egy „kimeneti követelményt” fogalmaz meg: akárhány szógatú is volt a szabályba való bemenetkor az ige, a „kimenet”, tehát a -GAT képzős alak legyen legalább háromszótagú. Az ilyen kimeneti szabályt „sémának” vagy szakszóval „templátumnak” nevezzük. A magyar gyakorító igének tehát háromszótagos templátuma van. Ha az alapige kettő vagy több szótagú (olvas, terrorizál) akkor persze nem történik semmi, hiszen a templátum amúgy is kielégül: olvas-gat (3 szótag), terrorizál-gat (5 szótag). Ám ha az alapige egyszótagú, akkor a -GAT hozzáadása még csak két szótagot eredményez (*nézget, *bontgat stb.). A nyelvtan kimeneténél őrködő szabály ezeket hozzáméri a sémához, azaz megnézi, hogy megvan-e a három szótagjuk, s mivel nincs meg, visszadobja őket. Ekkor működésbe lép a magánhangzó-betoldás, mely képes megreparálni a szót, hiszen minden magánhangzó egyszersmind egy szótag is: a néz-e-get, bont-o-gat közepébe voltaképpen nem egy hangot, hanem egy szótagot szúrtunk be! Az így háromszótagosra hízott igealakok már kielégítik a templátumot, és akadálytalanul kijutnak a nyelvtanból (és a szánkból) a szabad levegőre.

A szabály igen termékeny, szinte bármilyen igéhez a beszélők hozzáragaszthatják a -GAT képzőt, a fenti templátum tiszteletben tartásával: emailezget, kreditálgat. Érdekes, bár nem meglepő, hogy az igekötő a szótagszámba nem számít bele: ráncol — ráncolgat, de rátol — rátol-o-gat, nem *rátolgat, pedig ez utóbbiban is megvan a három szótag, de a szabályt nem lehet átverni, az igekötő hangtanilag nem része a szónak (ezért nem is harmonizál: ránéz és nem *rénéz).

Nem titkolhatjuk el, hogy van egy kis csoport, amely nem üti meg a kívánt három szótagot, és két szótaggal mintegy átcsúszik a léc alatt. Ezek azonban többnyire homályos tartalmúak, nemigen bonthatók logikailag „ige+GAT” összetevőkre. (Úgy is mondhatjuk, bennük már döglött a -GAT képző.) Ilyen például a hallgat, rángat (= ránt+gat), szaggat (= szak-+gat). Hogy a hallgat-ban már nem kereshető vissza a -GAT elem, azt az is mutatja, hogy képezhető belőle új, szabályos gyakorító alak: Esténként olvasgatom a lapokat, hallgatgatom a rádiót. Két szótaggal átcsúsznak még az olyanok, mint jaj+gat, bé+get, nó+gat (= no!+gat), de hát ezek se egészen normálisak, mert nem igéből vannak képezve.

Gyerekek! Gyűjtsetek ti is ilyeneket szüleitek, nagyszüleitek beszédében! Arra azonban vigyázzatok, hogy a mozgat, sürget típusúak (bár külsejük és pettyeik alapján ilyennek látszanak), egészen más fajba tartoznak, ugyanis ezek moz(o)g+AT, sür(ö)g+AT felépítésűek, más képzővel vannak ellátva, s így a -GAT templátumszabály számára láthatatlanok.