Vegyünk két mondatot: Gizi az asztalon feküdt és Gizi az asztalra feküdt. Látszólag hasonló szerkezetűek: van bennük egy alany (Gizi), egy helyhatározó (az asztalon/asztalra) és egy ige (feküdt). Mégis egészen más szerkezetűek. A szokásos iskolai gyakorlat szerint valamely elem besorolását, nyelvtani szerepét legegyszerűbben rákérdezéssel lehet megállapítani: Ki feküdt az asztalon? Gizi. Ugyebár a ki? kérdőszó mutatja, hogy a Gizi alany. Stimmel. Ugyanezt — legalábbis látszólag — meg lehet csinálni a két helyhatározóval is, hiszen értelmes a következő két rákérdezés: Hol feküdt Gizi? Az asztalon. illetve Hova feküdt Gizi? Az asztalra. Az első rákérdezés-próba szerint tehát a hol?, hova? kérdőszavak mutatják, hogy mindkét esetben helyhatározóval van dolgunk.
Itt azonban veszélyesen összecsúszik a nyelv és a nem-nyelv. Úgy értem, az keveredik össze, hogy vajon magát a nyelvet elemezzük-e vagy az általa leírt helyzetet, az ún. „valóságot”. Az igaz, hogy mindkét mondat olyan tényállást, eseményt ír le, mely valamilyen helyhez kötődik, valamely helyen játszódik, csakhogy ez még nem nyelvi, hanem valóságbeli megállapítás. A nyelvben épp az az érdekes, hogy adott valóság-elemet hogyan, mely eszközökkel ír le. Például hogy adott helyre helyhatározóval utal-e vagy másképp. A hol, hova, az asztalon, az asztalra kifejezések mind helyet jelölnek, helyre utalnak — ám ettől még nem biztos, hogy helyhatározók. Például: Délután elhagytuk Brassót, itt ugyebár van helyre történő utalás, mégsincs bennne helyhatározó, mert a mondatot mondó beszélő úgy döntött, hogy tárgyi és nem helyhatározói szerepben fogja megadni a helyet (Brassót). Magyarán: az, hogy valami köthető valamely helyhez (Gizi fekvése az asztalhoz, utazásunk délutáni szakasza Brassóhoz) még nem jelenti azt, hogy nyelvileg helyhatározó fogja kifejezni. A nyelvi elemek csak a nyelvből állapíthatók meg: ezt hívják strukturális elvnek, vagy egyszerűbben strukturalizmusnak, tehát azt a tudományos álláspontot, hogy valamely nyelvi elem besorolása, elemzése nem annak alapján történik, hogy mit fejez ki (a valóság mely elemére utal), hanem hogy magában a nyelvi szerkezetben, a struktúrában milyen szerepet játszik.
Az iskolai nyelvtan fő elemző szerszáma, a rákérdezés ezt vagy mutatja, vagy nem. A Mit hagytunk el délután? rákérdezés valóban mutatja, hogy a Brassó itt tárgy és nem helyhatározó. Ám a következőben már félrevezet: A nagypapa zuhanyozik. Erre lehet úgy rákérdezni: Hol a nagypapa? S nagyon természetes a válasz: Zuhanyozik. Ez a rákérdezés azt sugallja, hogy a zuhanyozik helyhatározó — holott nyelvtanilag nem az, hanem ige. Az abszurd eredmény mutatja, hogy a rákérdezés-próba nyelvészeti értelemben megbízhatatlan, mert sokszor nem a nyelvre vonatkozik, hanem az általa leírt valóságra. Itt például arra, hogy a zuhanyozás annyira kötődik egy bizonyos helyhez, hogy e cselekvés végzése gyakorlatilag azonos egy konkrét helyen való tartózkodással. Az iskolában a gyerekeket valóban meg kell tanítani a valóság elemzésére, osztályozására — vagyis az analitikus gondolkodásra, tehát hogy vannak helyek, vannak idők, vannak cselekvők és cselekvések —, s ennek legkézenfekvőbb eszköze valóban a nyelv; a baj csak ott van, hogy ezt a világelemzést „nyelvtan”-nak nevezik és azt hiszik (sajnos a tanárok is), hogy ők ilyenkor a magyar nyelv nyelvtanát tanítják. Ha viszont azt mondom a gyereknek: „Renátó, erre a mondatra nem úgy kell rákérdezni, hogy Hol a nagypapa?, mert ebben nincs helyhatározó, hanem úgy, hogy Mit csinál a nagypapa?” akkor ugye a saját farkamba haraptam elemzésileg.
No de Gizi még mindig az asztalon fekszik, vele mi legyen? A rákérdezés-próba úgy működik, hogy a megcélzott szót kérdőszóval helyettesítve, a mondatot egyébként változatlanul hagyva kérdést alkotunk. Mátrai köpköd. Ki köpköd? Mátrai. Az igére nem lehet egyetlen szóval rákérdezni, csak a mit csinál? szókapcsolattal, például Mátrai köpköd. Mit csinál Mátrai? Köpköd. Mármost a furcsa az, hogy a két Gizis példa közül csak az egyikben lehet az igére rákérdezni, a másikban nem: Mit csinált Gizi az asztalon? Feküdt. Ez jó. De az nem, hogy Mit csinált Gizi az asztalra? Feküdt. (Rögtön jegyezzük meg, hogy létezik Mit csinált Gizi az asztalra? kérdőmondat, de az más szerkezetű, nem ide tartozik, ugyanis arra kérdezhetne rá, hogy Gizi egy virágkölteményt csinált az asztalra. Itt a mit csinál? nem igére-kérdő elem, nem az igére, hanem a tárgyra kérdez, a csinál a mondat igéje (= készít), a mit? pedig a tárgyat helyettesíti, tehát mit? = virágkölteményt.)
Mit csinált Gizi az asztalon? Ebben a kérdésben lehetséges volt csak az igére (feküdt) rákérdezni, úgy, hogy az asztalon részt érintetlenül hagytuk. Ez azt mutatja, hogy a hol? jellegű helymegadás független az igétől: igazi helyhatározó, hiszen megmondja, hogy valami hol történt. Úgy nevezzük a nyelvtanban: szabad határozó (latinosan adjunktum, azaz csatolmány vagy bővítmény). A másik mondatra (Gizi az asztalra feküdt) csak úgy lehet rákérdezni, hogy az egész az asztalra feküdt részt tesszük kérdés tárgyává: Mit csinált Gizi? Ez azt mutatja, hogy a hova? jellegű helymegadás nem független az igétől, azzal szorosan össze van nőve. Nem igazi helyhatározó, hanem az ige vonzata (latinosan komplementum, azaz kiegészítő).
A szabad helyhatározó mondatbeli helye is szabadabb: mondhatjuk úgy is, hogy Gizi feküdt az asztalon; de a vonzat nem mindig tűri ezt az átrendezést, nem jó az, hogy *Gizi feküdt az asztalra. (Csak úgy volna jó, ha erős kontraszthangsúlyt kapna: GIZI feküdt az asztalra és nem Timi — de ez már egy másik szabály begyűrűzése.)
A hol? típusú helyjelölők tehát igazi határozók, ezért a mondathoz tartoznak; a hova? típusúak inkább vonzatok, ezért az igéhez tartoznak. Mit csinált Mátrai a garázs mögött? Hányt. Mit csinált Mátrai a garázs mögé?