A nem-papírra-írt, de mindnyájunk fejében ott lévő magyar nyelvtan — más szóval: az anyanyelvi tudásunk, a kompetenciánk — legvastagabb fejezete a szóalaktan. Ez az a szabálycsoport, amely kormányozza, hogy a szavak milyen alakokban jelenhetnek meg. Például ok, ok-os, ok-os-ság, ok-os-ság-od, ok-os-ság-od-at stb. A magyar ebben nagyon gazdag; úgy is mondhatnám, hogy itt áll bosszút azért, hogy másutt szegényes, hogy nincs hímnem-nőnem, hogy nincs többféle múlt idő, ilyesmi.

Nézzünk egy olyan szóalakot, mint okosságaidat. Nincs kedvem az okosságaidat hallgatni. Ez ugyebár majdnem ugyanaz, mint az okosságodat, csak abban különbözik, hogy van benne egy többesszám-jelölés, mert neked most nem egy okosságodról beszélek, hanem többről. Mármost a magyarban a „default” többesszámjelölő elem a -k (bulik, asztalok), mindenütt azt látjuk, hogy ez a normális jele a többességnek. Az okosságaidat szóban azonban nem látunk -k elemet. Nem azt mondjuk, hogy *okosság-ok-odat, hanem a -k helyén egy -i van. Ez lenne itt a többesség jele? Vessük össze a következő szavakat, melyek mind több dologra vonatkoznak: lábak-lábai, képek-képeim, bölcsők-bölcsőink. Látjuk, hogy a párok második tagjában, ahol a dolgok „valakiéi” (tehát birtokosrag is van), a -k többesjel helyett mindig -i jelenik meg. Ezt tovább magyarázni nem lehet, el kell fogadni, mint tényt: a magyarban a többesség általános jele -k, ám ez birtokosrag előtt automatikusan -i- re vált. (Csak annyit jegyeznék meg, hogy ezzel szépen bizonyítottuk a zérus birtokosrag meglétét a lába-i-∅ alakban, mely így teljesen beleillik a sorba).

De miért van az -i előtt az az -a-? Van ennek az -a-nak jelentése, azaz morféma ez, vagy csak hang? Egyáltalán, miért mondjuk úgy, hogy az ő okosságai és miért nem az ő okossági, ahogy egyébként még száz évvel ezelőtt is mondták volna, és ahogy ma is gond nélkül ki tudná mondani bármely magyar beszélő? Ennek az -a-betoldásnak hangtani okai nem lehetnek, hiszen ilyen szó, hogy okossági ma is létrejöhet — persze abban az -i nem a többesszám kifejezője, hanem melléknévképző: Ő nyerte az okossági versenyt. A régi nyelvben az okossági alakulatnak tehát kétféle értelme volt (ahogy szaknyelven mondjuk, két „olvasata” — akkor is, ha beszédben hangzott el!): 1. Az ő okossági magvasak; — 2. Ő nyerte az okossági versenyt. A mai nyelv az elsőt már nem így mondja, hanem egy értelmileg fölösleges, hangtanilag indokolatlan -a- elemet szúr be az -i többesrag elé: okosság-a-i. (Azon kedves olvasóim, akik még mindig azt hiszik, hogy a nyelv az évszázadok folyamán egyszerűsödik, most keserű kijózanodással dédelgessék magukban a bonyolódás e szép kis példáját.)

Nevezhetnénk ezt az -a- hangot „kötőhangnak”, de ezzel csak elaltatnánk az éberségünket, mert úgy tűnne, mintha megmagyaráztuk volna, holott csak egy címkét ragasztottunk rá. Az -i ugyanis kötőhang nélkül is nagyon jól érzi magát, köszöni (okossági verseny), úgyhogy kötőhangra semmi szüksége. Akkor miért van ott az -a-? Elárulom: nem tudjuk. Kérem, ne nevessenek, ez még mindig férfiasabb válasz, mint „kötőhangnak” nevezni valamit, ami nyilvánvalóan nem az, hiszen a kötőhangnak hangtanilag indokoltnak kell lennie. Például okosság-o-k, ott indokolt, mert a szóvégi -gk a magyarban hangtanilag tiltva van, ezért az *okosság-k közé valóban szükséges egy hang, tehát az okosság-o-k szó o-ját jogom van kötőhangnak nevezni. Az okosság-a-i szó a- jára mindez nem áll, az tehát nem kötőhang, hanem Indokolatlanul Betoldott Magánhangzó. Úgy tűnik tehát, hogy a mai magyarban a többesszámú birtokjel nem -i, hanem -ai (és persze harmonikusan -ei, mint kép-ei-d). Tja, a nyelv végtelen gazdagsága, mely egyre fokozódik.

Az okosságaidat szó elemzése tehát eddig: ok-os-ság-ai-. Most következik a -d rag (okosságaid), mely az egyesszám második személy jele (egyebütt is a nyelvben, pl. látod, téged), nincs vele gond. Végül a tárgyrag zárja az alakulatot, neki mindig az utolsónak kell lennie. A tárgyrag a magyarban -t, ez rendben megvan, de miért van előtte már megint egy -a-? Kötőhang ez? Úgy tűnhet, ez tényleg kötőhang, mert a -dt szóvég a magyarban nincs megengedve, tehát szét kell oldani (vagy ami ugyanaz: át kell kötni) a két mássalhangzót: okosságaid-a-t. De ez sem igaz. Ugyanis a magyarban a d+t mássalhangzók egymás mellé kerüléséből — egy másik hangtani szabály, a hasonulás révén — amúgy is automatikusan [-tt-] lesz (pl. adta [atta] hadtáp [hattáp], védtelen [véttelen]), annak viszont semmi akadálya ebben a nyelvben, hogy egy szó kettőzött (azaz hosszú) mássalhangzóra végződjön, hiszen számos ilyen szó van: sokk, átall, lenn, nézz, ott, evett, maradt [maratt], repedt [repett], stb. stb. Mármost ha ezek jók, és a marad, reped ige szemrebbenés nélkül magához ragasztja a -t ragot (múltidő gyanánt), akkor miért ne tehetné meg ugyanezt a tárgyrag, vagyis miért nem jó az, hogy *okosságaidt, miért kell ennek -d-a-t-re végződnie? Mivel a hangtan nem ad magyarázatot, csak azt mondhatjuk, hogy a nyelvtan másképp kezeli a múltidejű -t ragot (mellyel jó a dt végű ragasztás) és másképp a tárgyragot (mellyel csak a -dat végű ragasztás jó). Nos, ezért mondtam, hogy a szóalaktan a magyar nyelvtan legvastagabb fejezete, mely agyi vincseszterünk jelentős területét lefoglalja.