A nyelvrokonság rengeteg embert érdekel. De miért érdekes a laikusnak egy szakmai kérdés? Az embereket mérsékelten szokta felizgatni, hogy a hagyma és a liliom rokonok, hogy a higany is fém, hogy a Neptun nem csillag, hanem bolygó, és egy folyón a felsőszakasz lejjebb lehet, mint az alsószakasz.
A szakembert nyilván izgatják az ilyen kérdések, legalábbis adott korban, amikor éppen az a kérdés, kérdéstípus van a tudományos vizsgálat homlokterében. Azután a probléma nyugvópontra jut, elveszíti érdekességét, egyszerű tudásanyaggá válik. A nyelvrokonság ilyen: mára lekerült a napirendről, amit el lehetett róla mondani, elmondták. Akit közelebbről érdekel, utánanézhet a szakirodalomban, de ezzel foglalkozni már nem tudományos kihívás.
A kezdő nyelvészeknek meg kell tanulniuk — mert elődeink leírták és bizonyították —, hogy a portugál indoeurópai nyelv, a magyar finnugor nyelv, a malayalam dravida nyelv. Azt is meg kell tanulni, hogy mindezt honnan tudjuk, azaz mivel lehet ezt bizonyítani, mint azt is, hogy a higany fém, hogy a Neptun nem csillag, és hogy Jézus feltehetőleg Kr. e. 4-ben született. Tovább megyek: a fenti példák a tudomány számára nem is elsősorban az eredmény (tehát a belőlük nyert információ) miatt érdekesek, hanem az eljárás, a bizonyítás stratégiája miatt. A tudomány igazi kérdése nem a „mit tudok?”, hanem a „honnan tudom, amit tudok?”. Hiszen ha nem tudom kellően demonstrálni, hogy honnan tudom, akkor nem tudom: akkor az nem tudományos tudás, legföljebb hagyomány, sejtés vagy intuíció.
A nyelvrokonság a tudományban kb. 1820 és 1920 között volt húzóágazat. Rengeteg „belső” dolog derült ki belőle a nyelvre mint olyanra vonatkozólag: hogy hogyan tud és hogyan nem tud változni, hogyan hasad szét egy nyelv kettőre, kell-e hasonlítaniuk egymásra a rokon nyelveknek; de a „külső” eredmények, tehát hogy X nyelv éppen Y nyelvnek rokona és nem Z-nek — ezek nem vezettek további tudományos tudáshoz, nem következett belőlük semmi.
A laikust ez nem hűti le, ugyanis őt a nyelvrokonságból voltaképpen nem a nyelv, hanem a rokonság érdekli. Azt gondolja, hogy ha két közösség rokon nyelvet beszél, akkor maguk a beszélők is rokonai egymásnak, azaz hogy a nyelvrokonság egyben néprokonság is. Sokszor hallunk ilyet: „északi rokonaink, a finnek”. Nos, lehet, hogy élnek a Kárpát-medencében olyan emberek, akiknek ősei azonosak voltak a ma élő finnek őseivel, de ezt a nyelvészet nem mondja, nem is mondhatja, ő csak azt mondja, hogy ez a két nyelv, a magyar és a finn minden kétséget kizáróan rokon. Ám abból, hogy két közösség rokon nyelvet beszél, még nem következik biológiai rokonságuk. Az amerikai négerek például (egy húszmilliós közösség!) anyanyelvükként egy germán nyelvet beszélnek, az angolt: ebből nem következik, hogy rokonai volnának az ugyancsak germán nyelvet beszélő dánoknak. Létezik ugyanis nyelvcsere, amikor egy közösség átveszi, „adoptálja” egy másik közösség nyelvét, ugyanúgy, ahogy más emberek gyerekét adoptálni lehet. És bár a gyakoribb, a „nullamegoldás” az, hogy akik egy családban élnek és ugyanúgy hívják őket, azok rokonai is egymásnak, ezt készpénznek venni nem lehet.
Tehát: azt nem lehet nyelvészeti eszközökkel bizonyítani, hogy a Vereckénél bejött magyarok finnugorok voltak — azaz hogy a vogulokkal, finnekkel, cseremiszekkel biológiai rokonságban álltak volna. Annyi biztos, hogy egy finnugor nyelvet beszéltek: a magyart. Mivel nyelvet a levegőből szedni nem lehet, csak valakitől (akár az anyánktól, akár a szomszédtól) megtanulni, a nyelvészet annyit tud bizonyítani, hogy a magyarok valamikor a honfoglalás előtt kapcsolatban álltak a finnugorokkal — akár olymódon, hogy maguk is azok voltak, akár olymódon, hogy valamiért eltanulták a finnugorok nyelvét (ez utóbbi persze a kevésbé valószínű).
A nyelvrokonság vizsgálata abban a korban virágzott, amikor a rokonság még az emberi kapcsolatok alapvető meghatározója volt. „Ki fia-borja?” — kérdezték valakiről, ha meg akarták tudni, ki is valójában. És „a vér nem válik vízzé”. A nyelvrokonság kutatásakor a nyelvet eleinte eszköznek tekintették: azt akarták a segítségével kideríteni, hogy mely népek állnak egymással biológiai rokonságban. Ismétlem: a nullamegoldás valóban az, hogy akik rokon nyelvet beszélnek, azok rokonok is, de ez vagy így van, vagy nem.
A rokonságnak ősidők óta számos velejárója volt: úgy tartották, hogy a rokonok rokonszenveznek is egymással, hogy háború vagy más baj esetén egymás segítségére sietnek. Akinek nem voltak rokonai, az — mint az árvák — állandó fenyegetettségben, kiszolgáltatva élt. „Egyedül vagyunk!” — sóhajtották a magyarok, és rokonokat kerestek, akik majd segítenek rajtuk. Mindez azonban romantikus naivitás. A lengyelek és az oroszok, a németek és az angolok közeli rokonai egymásnak, mégsem mondható, hogy viszonyukat a rokoni szeretet és kölcsönös segítségnyújtás jellemezte volna. A második világháború — a magyarokat és a japánokat leszámítva — rokon nyelvű (és ezért a fenti logika szerint rokonnak tekintendő) népek között zajlott: az angolszászok, franciák, németek, oroszok háborúját ezen az alapon testvérháborúnak kellene neveznünk.
A rokonság meghatározó volta az utóbbi száz évben — legalábbis a „nyugati” kultúrákban — fellazult, sőt megszűnt: az öröklött kapcsolatok helyére egyre inkább a választott kapcsolatok lépnek, mind az egyén, mind a népek életében. Egyént és közösséget nem a származása alapján ítélünk meg, hanem a tulajdonságai és teljesítménye alapján. Az egyetemre jelentkezőket még néhány évvel ezelőtt is alig lehetett lebeszélni arról, hogy elmondják (és beleírják az önéletrajzukba), hogy kik a szüleik, testvéreik, mivel foglalkoznak, hogy élnek — holott ennek az egyetemi felvétel szempontjából semmi jelentősége. Nincs ez másképp a népek megítélésénél (rosszul hangzik már maga a kifejezés is). A nyelvrokonságon ma csak az izgul fel, aki még ott tart, hogy a rokonság, a származás döntően meghatároz embert, közösséget, népet. Felőlem gondolhatják, de a nyelvtudományt ebből szíveskedjenek kihagyni.