Mit csinálunk akkor, amikor valamiből kevés van? Azt mondjuk rá: rendhagyó. Abnormális, azaz a normától eltérő. Ha a ritkát abnormálisnak minősítjük, ezzel a rendszert igyekszünk menteni, hiszen ami abnormális, az nem követelhet magának helyet a rendszerben, nem kell a számára új rubrikát nyitni.

A ló, tő tárgyesete például lovat, tövet. Mit csináljunk ezzel? Mondjuk-e, hogy az -ó/-ő végű szavak a tárgyesetben -v-vel bővülnek, azaz bevegyük-e ezt a jelenséget a magyar nyelvtanba? Ne vegyük be, mert akkor azt kellene megmagyaráznunk, hogy ez miért nem történik meg számos esetben, pl. szó — szót (nem *szovat, *szavat), nő — nőt (nem *növet). Mivel sokkal több olyan szó van, amely nem bővül -v-vel, jobban járunk, ha a -v-vel való bővülést nevezzük rendhagyóságnak, tehát abnormálisnak. Ezzel a ló, tő-féle szavak ilyetén viselkedéset a rendszeren kívül helyeztük, kimondtuk: nincs olyan a magyar nyelvtanban, hogy valamely főnév -v-vel bővül.

Hogyhogy? — kérdezi az olvasó. — Akkor a beszélők honnan jutnak hozzá ehhez az információhoz, hol tárolják a fejükben azt, hogy e szavak -v-vel bővülnek? Hiszen mindenki -v-vel mondja ezeket, nincs *lót, *tőt. Nos, a válasz: a szótárban. (Most ne nyomtatott, valaki által írt szótárra tessék gondolni, hanem a fejünkben lévő, gyerekkorban megtanult adattömegre, a „lexikonra”.) Ha valamit rendhagyóságnak minősítek, azzal kiveszem a nyelvtanból és átteszem a lexikonba, lexikális információnak minősítem, amely nem következik semmiből, hanem egyszerű véletlen. A mai magyar beszélő számára egyszerű véletlen, hogy a ló, tő (és még kb. tíz szó) -v-vel bővül.

Hasonló ez a fehér holló esetéhez. Biológiában járatos barátom utánanézett: az állatrendszertan nem tud fehér hollóról, azaz ilyen állat nincs. Persze — mondta — genetikai véletlen folytán adódhatnak ilyen egyedek, akiknél a melaninhiány albinizmust okoz. (Nagyon okos fiú.) Vagyis hiába röpköd esetleg néhány ilyen állat, attól még a biológia „grammatikája” (az állatrendszertan) a fehér hollót nem tartja számon. A fehér holló rendhagyóság: lexikális tény, de nem rendszerbeli tény.

A leíró tudományok szeretik a kivételeket, nemcsak azért, mert csámcsogni lehet furcsaságaikon, hanem azért, mert — az ókori bölcs mondás szerint — erősítik a szabályt. Ezen azt kell érteni, hogy ha sikerült izolálnom és lajstromba szednem a kivételeket, utána a szabályt már „erős” formában tudom megfogalmazni, nem kell odaírnom, hogy „általában” vagy „többnyire”. Például ha a ló, tő-féléket kivettem a nyelvtanból, akkor már mondhatom: a magyarban minden magánhangzó-végű szó tárgyesete egyszerűen -t hozzáadásával képződik, azaz a szabályt százszázalékos erősséggel tudom megfogalmazni. Ha a kivételeket eltettem az útból, csak meg kell nyomnom a „képezd a tárgyesetet” gombot, s a szabály szépen „legyártja” az összes alakot, sőt (és ez fontos!) ha új szót dobok bele, annak is helyesen fogja kiadni a tárgyesetét (azaz a szabály termékeny), pl. Wagadugu város a Szaharában: Megtekintettük Wagadugut.

Ennél picit bonyolultabb a helyzet, mert a kefe, kapa tárgyesete nem pusztán -t hozzádásával képződik, azaz nem *kefet, *kapat, hanem kefét, kapát. Ez kétségtelenül kivétel az általános szabály alól, hiszen itt a szóvégi -a/-e megnyúlik és -á/-é lesz a tárgyrag előtt. Érdemes-e ezeket a szavakat lajstromba venni és berakni a lexikonba? Nem, mert minden -a, -e végű szó így viselkedik, sőt új és idegen szavak is engedelmesen nyújtanak, pl. Nyererét, Dzurindát, tehát a nyúlás termékeny. Vagyis ezalól a kivétel alól nincs kivétel! Az ilyet alszabálynak nevezzük, és természetesen a nyelvtanban van a helye. Be kell venni a főszabályba, mely most már így hangzik: „a magánhangzó-végű szavak tárgyesete -t hozzáadásával képződik, ekkor az -a/-e szóvég -á/-é-re vált.”

Vegyük észre, hogy a szabály ilyetén megfogalmazásával a kefe, kapa „kivétel” volta értelmét vesztette, hiszen a szabályban az ő esetük is benne van: most már ugyanolyan szabályos a bilit, kaput, mint a kefét, kapát. Igazából nem is az ilyesmit nevezzük kivételnek, hanem — mint fent is tettük — a ló, tő-féléket, amiket a szabályba tényleg sehogy se lehet belefoglalni. A „kivétel” szót kétféle értelemben használjuk a mindennapi gyakorlatban. Egyfelől „alszabály” értelemben (ilyen a kefe, kapa esete), másfelől „ellenpélda” értelemben, azaz olyan jelenségre, amely sérti, sőt cáfolja az általános szabályt. A lo-v-at, tö-v-et sérti és cáfolja azt az általános szabályt, amelyet fent megfogalmaztunk, s amely nem tud semmiféle -v-vel való bővülésről. Ezek bizony ellenpéldák (azaz rendhagyóságok), s csak azon a címen tudjuk elhallgattatni őket, hogy kevés van belőlük.

Csakhogy milyen kevés a kevés? Nézzük más szavak tárgyesetét: géz, kéz, méz — gézt, kezet, mézet. Háromféle megoldást látunk. Hogyan tudjuk megindokolni a különbséget? A szóelei g, k, m nem tehető felelőssé ezért, és a szavak jelentése sem indokolja a különbséget. Gyakoriság? A kéz/kezet típus, ahol tehát a szóban é — e változás van, közepesen ritka, a negyvenet alighanem eléri (réz, szén, kenyér…). Negyven szót még el lehet hallgattatni, mars a lexikonba.

De már a gézt (gőzt, kéjt…) és mézet (őzet, fejet) között nem szívesen támaszkodunk a gyakoriságra, mert ugyan a gézt-féléből sokkal több van, a mézet-típus is pár százra rúg. Ennyi rendhagyóságot ki szeretne? Ilyenkor két dolgot tehetünk: megadjuk magunkat és azt mondjuk, két ragozási osztály (két „deklináció”) van a magyarban, a -t tárgyragos (gézt) és az -et tárgyragos (mézet), pontosan úgy, ahogy a németben van hím-, nő- és semleges nemű ragozás. Honnan tudja a beszélő, hogy melyik szó melyik osztályba tartozik? Hát a lexikonból, hiszen a fejünkben (mint a németben a nemeket) tárolni kell, hogy a szavak a gézt vagy a mézet mintájara mennek-e. A másik megoldás a termékenység: látható, hogy az újabb szavak a gézt mintáját követik: kvízt, fritőzt, blúzt (és bluest!), Alcatrazt, Ózt. Ezen az alapon a mézet típusúakat mégiscsak lehet rendhagyónak nevezni: ugyan sokan vannak, de már nem termékenyek, a gézt legyőzte őket, tehát a mézet-féleket kell csak megjelölni, a gézt-féléket pedig vidáman gyártja a gép.