Nádasdy Ádám
A nyelv a szűnek csapja
Magyar Narancs, 2008/01/10
Nem győzöm eleget döngölni befele, hogy a „nyelv” szónak kétféle értelme van: az egyik a nyelv mint nyelvhasználat (hogy pl. kedvesen vagy durván szólunk-e, művelten vagy közönségesen, modern vagy régies alakokkal élünk-e, üresen locsogunk vagy tömör igazságokat fejtünk ki stb.), a másik értelme a nyelv mint nyelvszerkezet (pl. hogyan képezzük a kérdő mondatot; mely toldalékok előtt van kötőhang; melléknév-e a török vagy főnév; miért nem lehet rákérdezni az igére, ha tárgy is van: *Mit csinált Béla a szendvicset; stb.). Azt is igyekszem sulykolni, hogy a nyelvtudomány elsősorban az utóbbival, tehát a nyelv nyelvszerkezeti oldalával foglalkozik, hiszen ettől más a magyar, mint a német vagy a szlovák, ettől más a mai magyar, mint az ómagyar, ettől más a budapesti köznyelv (arcom, sarkam), mint a székelyföldi (arcom, sarkom).
Arra nem is szoktunk gondolni, hogy a „nyelvnek” van egy harmadik (történelmileg persze első) jelentése: a testrész. Pázmány Péter egyik beszédében éppen ezzel játszik, a tőle megszokott pompás színvonalon (1636-ban, tehát majdnem 400 éve!). Figyeljük meg Pázmányt, ahogy szándékosan összeszövi a „testrész” és „nyelvhasználat” értelmet:
Tagadhatatlan [folytatja Pázmány], hogy a nyelv nemcsak szükséges, de felette hasznos emberben:
(1) Először: mert ezáltal jelentjük egymásnak gondolatunkat, tanácsunkat, igyekezetünket, szándékunkat. Mivel szűből [= szívből] származik a szó: a nyelv a szűnek csapja. Azért amivel szívünk bévelkedik [= bővelkedik, tele van], az foly nyelvünkre; és miképpen a nyelv szárazságán és égésén [= forróságán] a szűnek forróságát ismérik [= a lázat megállapítják] az orvosok; úgy a nyelv szólásából tudhatjuk, mi vagyon az emberben: mert amit szívünk akar, nyelvünk azt emlegeti. Nyelv nélkül tehát sem egymás között való nyájasságunk [= kulturált érintkezésünk], sem egymástúl való tanulásunk nem lehet.
(2) Másodszor: életre és eledel nyelésére szükséges a nyelv: mivel ez aki forgatja és fogunk alá taszigálja az étket, melyet mikor a fogak elégségesen megőrlöttek, egybehempelygeti [!] és a gyomorba taszítja.
(3) Harmadszor: a nyelv érzi és megválasztja az ízeket: megisméri a hasznos és kedves vagy unalmas és ártalmas eledelt.
(4) Negyedszer; mindezeknél böcsületesb [= becsülendőbb], hogy a nyelv isteni tiszteletnek temjénezője: mert avégre adatott a nyelv, hogy ezzel dicsírjük Istenünket. Azt írja Salamon: ha kik hidegek [= passzívak, közömbösek] az isteni szolgálatra: a szép szó és istenes intés, mint a tűz, felgerjeszti őket. Ha kik tunyák és késedelmesek a jóra: az értelmes szók esztenek [= ösztönök, azaz ösztönzők], melyekkel felébred puhaságok. Ha ki szomorú, és búsulási [= bánatai] közt megepedett [=depressziós lett és lefogyott], a helyesen és módjával ejtett mézes szók megédesítik a lelket, megvastagítják a csontokat.
A nyelv, ha oktat: tudatlanságtúl szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha dorgál, jobbít; ha biztat, szűvesít [= szívesít, azaz lelkesít]; ha bátorít, vígasztal; ha fenyeget, tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan [= primitív] módon élő emberek várasok társaságába szállottak [= városi közösségeket hoztak létre] és emberi életet tanultak.
Végezetre, a nyelvnek köszönhetjük, hogy sok országok romlástúl, sok igyefogyott emberek kétségbeeséstűl megmenekedtek. Azért [= úgyhogy] bár minden érzékenységek [= érzékszervek], minden egyéb tagok egybecimboráljanak [= testrészek szövetkezzenek], sem cselekedhetnek annyi jót az ember lelkében, mennyit egyedül a nyelv. Tehát a testi tagok között jobb nincs emberben a nyelvnél.”
Hát ezt szépen mondta az érsek úr. (No, aztán rá is tér arra, hogy „mennyi veszedelmek örvényivé tette az emberi gonoszság ezt az Istentűl adott böcsületes tagot”!) De lám: a nyelvészetileg érdekes nyelvvel, vagyis a nyelvszerkezettel nem foglalkozik. Miért is foglalkozna? Őt, a prédikáló papot, a messzelátó politikust az erkölcsi, politikai, országépítési kérdések érdeklik, nem a nyelv szerkezete. Milyen kisszerűek ebben a perspektívában azok, akik „nyelvromlásról” meg „nyelvhelyességről” beszélnek! Számukra Pázmány nyilván nem tud magyarul, hiszen elvéti az ikes igét (foly), a -ból/-ből rag helyett azt mondja: -búl/-bűl, meg ilyenek. Képzelem, hogy báncccsssa a fülüket! Vagy épp fordítva? Azt zengik, hogy Pázmány még szépen tudott magyarul, de mára a nyelv megromlott? No de bocsánat: akkor mégis helyesebb a foly, mint a folyik? a -búl, mint a -ból? Na ne csináljunk már szamarat egymásból és Pázmányból. Igen, a gazdag és lendületes nyelvhasználatot érdemes eltanulni a régi és mai nagyoktól, okos tanároktól, jó könyvekből — a nyelvet, azt magunkkal hozzuk úgyis, minden kor a magáét.
De ami sokkal érdekesebb: mikor használja Pázmány — nyilván anélkül, hogy tudna róla — a „szív” (das Herz) szóra a -v- végű szív/szűv és mikor a -v- nélküli szű alakváltozatot? Ez a nyelvésznek való kérdés, nem a „gazdagság” szép, de definiálhatatlan fogalma, és főleg nem a sok (gyakran egymásnak ellentmondó) illemszabály, hogy ki szerint mi a „helyes” és mi a „romlás”. Akit érdekel a nyelv, az nézze meg a szövegben ezt a szív/szűv kontra szű dolgot, rövid vizsgálódással kiderül.
