Site Tools

Nádasdy Ádám

A purizmus csendje

Magyar Narancs, 2007/07/19

A Nyugat irodalmi és kulturális folyóirat 1933. évi 17–18. számában Illyés Gyula Pusztulás című írásában számol be arról, hogy Fülep Lajosnál vendégeskedett. Illyés ekkor 31 éves, már ismert költő, világot látott ember (19 és 24 éves kora között Párizsban élt!). Fülep 48 éves, rangos művészettörténész és filozófus, emellett református lelkész egy Pécs melletti faluban. Később, a háború után mindketten a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, Illyésből vezető költő lesz, Fülepből professzor az ELTE-n.

Fülep kertjében ülnek, sorra veszik az élet fontos témáit. A mából visszanézve néhány furcsa dolgot gondolnak. Idézem Illyés szövegét, megjegyzéseimet számok jelölik.

… Mi van a magyar nyelvvel? Olyan egyszerre legyintettünk, jelezve a lemondást, hogy fölnevettünk [1]. Alulról ez a német ék [2], fölülről az a méreg, amit Pest áraszt a magyar nyelv szellemébe [3], mivel végződhetik ez [4]? Ki tud még magyarul? Ki ismeri még a magyar nyelv szellemét, képzeletét [5] , külön alkatát, amely jogot ad néki, hogy megmaradjon [6]? Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelvet beszélünk. A nyelv nem a szavakban él, de izomzatában, mely a szavakat rendezi [7]. Szavunk még volna, de fordulatunk, kifejezésünk, amelyben a nyelv csillog, már alig. Igazában ez a nyelv s ha ezt elveszítjük, felesleges a szavakhoz ragaszkodnunk. Ha minden kifejezésünk úgyis német származék, tehát német szellemiségű, minek fordítjuk magyarra? Használjuk csak eredeti alakjában, a már elterjedteket is fordítsuk vissza németre, az a németeké, joguk van hozzá, ahogy jogászi nyelvünk mondja, loptunk, mikor elsajátítottuk őket. Így legalább látható lesz a folyamat. Lassanként, észrevétlenül szépen megtanulunk németül, ahogy elvégre is százmillió ember beszél, mindenki csak nyer vele [8]. Mert közben úgyis olyan dolgot veszítünk el, amivel már a kutya sem törődik. Nyelvében él a nemzet? Hát akkor már erről az oldalról is halálán van.”

Házigazdám [azaz Fülep] azzal szórakozik, hogy rajtakapjon, nem tudok magyarul [9]. Nem kell erőlködnie. Idegen szót már napok óta nem merek kiejteni, vagy ha a szükség rá is visz, eleve bocsánatkérő mosollyal teszem, mintegy idézőjel között [10]. Az idegen szavak után sor kerül az idegenszerű kifejezésekre is [11]. Itt már elvesztem lábam alól a talajt és percekig hallgatok, mielőtt szólni mernék. Érzem, hogy botladozik, hogy küzd a gondolat, míg az agyból a nyelvre ér, mintha e villanásnyi idő alatt évszázadok útját kellene megfutnia. Ő fölényesen mosolyog. Élvezi, hogy igaza van.

Visszaadom a kölcsönt s én is figyelem az ő szavait. Persze ő a mester, ő se tud magyarul s még fölényesebben mosolyog. Elfelejtettük az anyanyelvünket, — mondja diadallal. — Magyarországon senki sem tud már magyarul. Úgy beszélgetünk, mintha párbajoznánk s a hibák után szeretnénk megállapítani a szabályokat, mert csak a hibákat élezzük. De érezzük-e valamennyit [12]? Lassanként belefáradunk és tehetetlenül, némán, izzadva ülünk a kertben, mint a némaságra varázsoltak; szájjal-kézzel az ivást utánozva tudatom, hogy szomjuhozom. Elneveti magát, de egyszerre még a nevetése is megtörik, hátha még ezt a széles hahaházást is a németektől vettük át [13]?

[1] Evidenciának tekintik, hogy a magyar nyelvvel baj van. De mi? Hiszen a 30-as években Móricz, Kosztolányi, Szerb, Radnóti, József Attila, Halász Gábor, Karinthy kezében kitűnően működött a nyelv. Miért a lemondó legyintés?

[2] A német ék, alulról. A magyar nyelvterületen rengeteg német anyanyelvű élt, akik tudtak magyarul, de nyelvhasználatuk gyakran németes volt. Távolról sem valami művelt, felső réteget képviseltek: főleg sváb parasztok meg városi kispolgárok-kézművesek-szakmunkások voltak. Az valóban nyomot hagy egy nyelven, ha sokan használják második nyelvként (pl. az angol Indiában); ám az eredeti, anyanyelvi beszédközösséget ez általában kevéssé befolyásolja. És ha igen, miért baj az?

[3] A méreg, amit Pest áraszt. — Nem tudom, mi lenne erre példa (ami nem germanizmus, de azt már elintéztük). A cigaretta–cigi típusú rövidítések? A szleng (korabeli nevén argó), pl. kitoltak velem? Ez méreg? Ha a legnagyobb magyar nyelvű város, Pest mérget áraszt a magyar nyelv szellemébe, akkor a magyar nyelv szelleme nyilván másutt lakik. Hol?

[4] Figyeljük meg Illyésék általános pesszimizmusát (később is: „a kutya sem törődik”, „halálán van”). Utódaik — vélték — egy elkorcsosult nyelven fognak beszélni-írni, melyet ráadásul nem is tudnak. Nem így lett: az őutánuk megszólaló nemzedék remekül tudott és tud magyarul: Pilinszky, Bibó, Petri, Antall József, Tamás Gáspár Miklós nyelvhasználata szerintem megfelelő.

[5] Ha valaki, hát ők ketten tudtak magyarul. Mégis úgy tűnik, számukra a nyelv(tudás) valamiféle ideál volt, egy tiszta, elvont esszencia (mint kereszténynek a bűntelenség), amit igazán senki sem valósíthat meg. Az ilyen gondolkodást purizmusnak nevezzük (latin purus ’tiszta’): ez azt mondja: hogy a használati értéknél előbbre való a tisztaság (amely lehet logikai vagy eredetbeli). Hiába szép vagy okos vagy praktikus valami (vagy valaki), ez mind másodlagos ahhoz képest, hogy miből van? Mi indokolja? Honnan jön?

[6] Úgy véli: egy nyelv fönnmaradásához a jogot az adja, ha erősen különbözik másoktól („külön alkata” van). Tévedés. A holland nagyon hasonlít a németre, a szlovák a csehre, mégsincs kevesebb joguk a megmaradásra, mint a (környezetétől valóban elütő) magyarnak. A megmaradásnak vagy kihalásnak nincs köze az illető nyelv szerkezetéhez.

[7] Teljesen igaz. De akkor alább miért van gondja az idegen szavakkal?

[8] Keserű iróniával mondja ezt, és persze mára a német veszély rég elmúlt — talán túlzottan is. Néha azt gondolom, bárcsak jobban tudnánk itten németül…

[9] Megint. Mit értenek magyartudáson? A tőrőlmetszett, idegen hatástól mentes falusi analfabéta-magyarságot? Annak is megvan a szépsége — de két értelmiségi miért akarná azt utánozni? Ráadásul ezer év Európa után hogy lehetne idegen hatástól mentes bárki és bármi?

[10] A purizmus velejárója a fóbiás félelem az idegentől, a szennyezőtől. Mint aki minden csók után fogat mos.

[11] Ködös az egész. Mi az „idegen”? Odáig mentek a purizmusban, hogy minden idegen(szerű) elemet kerülni akartak? Ez lehetetlen, mint azt Illyés szövegében a párbaj, évszázad, varázs, hiba, néma bizonyítja. Vagy talán ők mondják meg, mi az idegen?

[12] Ezek szerint vannak olyan hibák, amelyeket egy Illyés-Fülep duó nem érez. Akkor mitől hibák? Ki dönti ezt el, ha ők ketten nem tudják? A mérce ismét a metafizikai értelemben vett „magyarság”. Ez talán azonos az ősiséggel — de akkor megint visszakerülünk az Urálba!

[13] Díjazzuk az öniróniát. The rest is silence.