Azt kérdezik kedves budapesti levelezőim, Balázs és Áron, hogy mit írjon az ember, ha azt akarjuk közölni: egy előadó, akinek neve The Game, nem tartja meg koncertjét? Három lehetőséget vázoltak föl: (1) Lemondta fellépését a The Game; (2) Lemondta fellépését The Game; (3) Lemondta fellépését a Game. Ugyebár az okozza a gondot, hogy a magyar a és az angol the ugyanazt a nyelvtani szerepet játssza, mindkettő határozott névelő, s az efféle funkciószavak nem tűrik meg egymás társaságát, a mondat adott helyén — angolban is, magyarban is — csak egy állhat belőlük. (Nem úgy, mint pl. a melléknevekből, azok jól megférnek társaikkal: Láttam egy édes pici öreg tök cool mozdonyt.) Nem sérti-e — így az ifjak — a mondattan szabályait az (1)-es megoldás, nem kell-e elhagyni valamelyik névelőt? No de melyiket? A magyart? Az angolt?

Nem egyszerű dolog ez, mert két elv ütközik. Egyfelől a nyelvtani-logikai, másrészt a műveltségi-nyelvtudási. Kezdjük a nyelvtannal. Belelát-e a nyelvtan a tulajdonnév belsejébe? Ugyebár Elfogyott A Karamazov fivérek, és nem Elfogytak… továbbá Az Egyesült Államok igyekszik… (és nem igyekeznek). Ez arra mutat, hogy a tulajdonneveket —cím, zenekarnév, intézménynév stb. — láthatatlan „védőkordon” veszi körül, melybe a mondattan szabályai nem tudnak belenyúlni, ezért kénytelenek az egész tulajdonnevet (még ha többszavas is!) egyetlen szóként kezelni és (tartalmától függetlenül) egyes számúnak tekinteni. A nyelvtan nem tud hozzáférni a tulajdonnév belső szerkezetéhez, ezért nem egyezteti számban az igét. A tulajdonnév védőkordonos voltát persze írásban is lehet jelölni: idézőjel, nagybetű, aláhúzás, más szín, stb.

A védőkordon vastagsága, áteresztő képessége nyelvenként változó. Például a nemi egyeztetés — ahol van ilyen, mint a németben — belelát a tulajdonnévbe: Wir haben eine schöne Fledermaus und einen schönen Rosenkavalier gesehn. „Egy szép Denevért és egy szép Rózsalovagot láttunk.”.

A névelős tulajdonneveknél az a bökkenő, hogy itt két azonos szerepű funkciószó kerül egymás mellé. Ha két egyforma találkozik, kötelező az egyiket törölni, tehát nincs olyan, hogy *Benn maradt a táskámban az A gólyakalifa, hanem (a törölt névelőt []-vel jelölve) Benn maradt a táskámban [] A gólyakalifa. Vegyék észre, hogy most úgy elemeztem, hogy a címbéli névelő maradt meg, és a mondatbéli törlődött előle, nem úgy írtam, hogy Benn maradt a táskámban a [] Gólyakalifa. De bizonyítani kéne, hogy jól jártam el. Ha két egy névelő találkozik, akkor melyik lökődik ki? Vettem [] Egy magyar nábobot (tehát a mondatbéli), vagy Vettem egy [] Magyar nábobot (tehát a címbéli)? (Vigyázat, most nem a helyesírásról beszélek, azt nézze meg a szabályzatban, akit érdekel.) Igaz-e, hogy mindig a mondat enged, s a tulajdonnév szent és sérthetetlen, tehát az elsőnek adott elemzések helyesek?

Ráadásul ha különbözik a két névelő, nem mindegy a sorrendjük: A polcon van egy A gólyakalifa. Ez ugye nem megy? Ehelyett vagy a címbéli névelőt hagyjuk el: A polcon van egy [] Gólyakalifa (talán mert a határozott névelő könnyebben „visszakereshető”, például a moziműsorban is átugrik fölötte az ábécérend, míg az „Egy…” kezdetű filmeket az E betűhöz teszik!), vagy körülírást alkalmazunk: A polcon van egy A gólyakalifából, vagy A polcon van [] A gólyakalifa egy példánya. (Utóbbi megoldások a nyelvésznek kevésbé érdekesek, olyanok, mint a genetikusak az örökbefogadás.) Ha viszont fordított a sorrend, tehát határozott névelő kint, határozatlan bent, akkor sokkal jobb: Megvettem az Egy magyar nábobot. A legjobb volt az Egy kiállítás képei. (Vajon miért…?)

Mármost a másnyelvű címeknél a nyelvtan — gondolnánk — nem nyúl bele a védő­kordonba (hiszen ott számára értelmetlen szavak vannak), így elvileg megfér egymással a mondatbéli és a címbéli névelő: Megírta a Die Zeit. Van itt valahol egy L’Humanité? Mindig a La Guardia reptéren szállunk le. Ezt elemzi a The Wall Street Journal (talán ez The nélkül jobb?) . Baudelaire ekkor írta a Les fleurs du malt. Felcsendültek a La Cumparsita ismerős hangjai.

Ha azonban az idegen szó nem cím, hanem valaminek a neve, akkor előtolakszik a másik elv: a műveltség, amennyiben a magyar használó tudja, hogy az az idegen szó névelő. Ha a nyelvtan nem is, de az ő feje belelát a tulajdonnévbe. Ezért a reáliák (= a tényleges dolgok) nevében megszokott az idegen névelő elhagyása. Ugyanakkor az állítmányt nem tesszük többesszámba, tehát nincs teljes nyelvtani egyeztetés: Ekkor oszlott föl a [] Beatles (nem a The Beatles, de nem is oszlottak). A [] Rolling Stones ma is népszerű. Akkoriban ő még a [] Who-ban játszott. (vagy mégis a The Who-ban, mert olyan fura rövid nevük van?). Nálunk turnézott a [] Royal Shakespeare Company. A [] London Eye igazi turista-attrakció. Párizsban kimentünk a [] Défense-ba. Van jegyünk a [] Red Hot Chili Peppersre. Viszont mégis: Rajta van a Los Bravos cédéjén. Előadja az I Musici di Roma. Milyen széles a La Manche-csatorna?

Reáliák esetén tehát már inkább elhagyjuk az idegen névelőt — de a magyart itt sem. Azt kifejezetten rossznak érzem, hogy *Lemondta fellépését The Game. Hiszen olyan sincs, hogy *Megírta Die Zeit. *Itt fog koncertezni The Animals. *L’Humanité ma már nem befolyásos lap. *Megvetted The Independent mai számát? *Föllépett La Traviatában.

Összefoglalva: másnyelvű névelős mű- és sajtócímekben az a szokványos, hogy (a fenti kulcsszámokat használva) megmarad mindkettő: (1) Megírta a Die Zeit. Esetleg csak a magyar (tehát a mondatbéli): (3) Megírta a Zeit. De a magyar névelőt nem lehet törölni: (2) *Megírta Die Zeit. Ezzel szemben dolgok (pl. együttesek) nevében az idegent el szoktuk hagyni: (3) Lemondta fellépését az Animals, vagy esetleg marad mindkettő: (1) Lemondta fellépését a The Animals. De itt se megy úgy, hogy a magyar névelő törlődik s csak az idegen marad: (2) *Lemondta fellépését The Animals. Én mint vérmagyar, azt mondom: névelőt a pofájukba! Sőt: a the pofájukba! Főleg ha a név rövid, vagy nem olyan közismert, mint mondjuk a Beatles. Én az (1)-es mellett szavazok: Lemondta fellépését a The Game.