Site Tools

Nádasdy Ádám

Antihomoním konspiráció?

Magyar Narancs, 2006/06/22

A természetesen növekvő-alakuló rendszerek elég sok rendetlenséget tartalmaznak. A rendetlenség egyik esete az egyalakúság. Például különböző emberek vannak, akik teljesen egyformán néznek ki. (Ez az ikreknél a leggyakoribb, de a véletlen másutt is produkál ilyesmit. Olvastam egy német pacákról, aki teljesen úgy nézett ki, mint Helmut Kohl, és pénzért vállalta, hogy esküvőkön, rendezvényeken megjelenik.)

A nyelvben sok ilyen van, jóval több, mint gondolnánk. A legfeltűnőbb az, amikor két különböző dologra ugyanazt a hangsort-betűsort használjuk: például nyír1 ’hajat vág’, nyír2 ’fehér törzsű fa’. Ezt homonímiának, „azonos-alakúságnak” hívjuk: két szó, melyek véletlenül egyformák.. Latin anus1 ’öregasszony, néni’ és anus2 ’végbélnyílás’. Angol weeds1 ’gyomok’ és weeds2 ’gyászruha’. Francia radier1 ’kitöröl’ és radier2 ’sugárzik’. Úgy tűnik, hogy ebből egy bizonyos mennyiség minden nyelvben van, s ez a megértést nem (vagy csak igen ritkán, kiélezett helyzetekben) csorbítja.

Mondhatjuk-e, hogy a nyelvben bizonyos dolgok azért történnek vagy léteznek, hogy elkerüljük a homonímiát? Mondhatjuk-e, hogy a nyelv mintegy „igyekszik” kiküszöbölni, vagy legalábbis minimalizálni a homonímiát? A válasz inkább nem, mint igen. Például tegyük föl a kérdést: lehetne-e a kéreg szó végén a g helyett k, tehát elképzelhető volna-e, hogy a ’fa burka’ jelentésű magyar szó hangalakja kérek legyen? Erre a legtöbb ember azt válaszolná: nem, mert akkor ez a szó egybeesne a kérek ’igényelek’ igével. Ez a válasz azonban minden alapot nélkülöz, hiszen eszerint a verem ’gödör’ szó hibás volna, mert azonos alakú a verem ’ütöm’ igével. Ha a homonímia elkerülése igazán fontos nyelvalakító erő volna, akkor a tor ’lakoma’ többes száma nem lehetne torok (hiszen egybeesik a torok ’gége’ szóval). Vagyis a ’fa burka’ igenis vígan lehetne kérek.

A laikusnak úgy tűnhet, hogy — ha ilyen véletlen egybeesések adódnak is — a nyelvi rendszer elemei mintegy összefognak annak érdekében, hogy a rendszerben homonímia ne nagyon forduljon elő. Szép volna, ha ilyen konspiráció létezne, de túl sok az ellenpélda. A nyelvek története során nem ritka, hogy bizonyos hangok egy másik hanggal egybeesnek, magukkal rántva sokszáz szót. Például a régi magyar ly a XVIII. században egybeesett a j-vel, és azóta a kettőt nem lehet megkülönböztetni. (Az írás úgy-ahogy őrzi a régi eloszlást.) E hangváltozás során a beszélőket a legkevésbé sem zavarta, hogy egybeesések jönnek létre: folyt = fojt, lakájos = lakályos, szabja = szablya stb. stb. Ugyanígy az angolban a XVIII. században egybeesett az [é] hang (írva ea) az [í] hanggal (írva ee), s azóta meat ’hús’ = meet ’találkozni’, read ’olvasni’ = reed ’nád’ stb.

A nyelvi változások tehát gátlástalanul hozzák létre az egyalakúságokat, és nem látjuk, hogy volna olyan összehangolt mechanizmus a nyelvben, amely ezt kivédené. Ha megtörtént az egybeesés, és nagyon nagyot tarolt, azaz sok szó különbségét gyalulta le, akkor kialakulhat valamilyen „reparálási” mód: például az angolban az igeragok lekoptak, s ezért ma már muszáj az ige előtt személy-jelölő szócskákat használni (I work = dolgozom stb.).

De még a reparálást se sietik el a nyelvek, mert a megértést sok minden más fönntartja. A magyarban a -NAK igerag azonos a -NAK főnévraggal, és ez nap mint nap termeli a homonímákat: például ők nőnek, lépnek, szarnak, fognak (itt igék többes szám harmadik személye) kontra üzentem a nőnek; számos funkciója van a lépnek; én ezt szarnak tartom; a fognak koronát csinálunk (itt főnevek -NAK ragos alakja). A nyelv változásának egyik érdekes velejárója éppen a homonímiák születése egyfelől, megszűnése másfelől. Például régebben volt tudnánk egy dalt kontra tudnók a dalt; ma már egyformán tudnánk egy/a dalt, vagyis született egy homonímia. Régebben volt Sopronba megy kontra Sopronban él; ma már (a legtöbb ember beszédében) egyformán Sopronba megy/él. Másfelől régebben egyforma volt az ikes igék alanyi/rárgyas ragozása, tehát megszokom egy lakást és megszokom a lakást; ma már rohamosan számolódik föl a homonímia, azaz megszokok egy lakást kontra megszokom a lakást.

Az iskolai tanítás és a nyelvről való laikus gondolkodás persze inkább a megkülönböztetett dolgokat látja, s azok összemosását fájlalja. Sokan helytelenítik, ha az ’érdekében’ és ’következtében’ kifejezésére egyaránt a végett szót használják (a tisztaság végett és baleset végett), de azt nem fájlalja senki, hogy az alatt szó használatában összemosunk két különböző dolgot (térben ’lejjebb’ és időben ’során’). Az ÉS-be nemrég beírt egy olvasó, hogy az én látnák egy könyvet (amit sokan használnak) igenis helytelen, mert összemossa az egyes szám első személyt a többes harmadikkal: ők látnák a könyvet, s e homonímia elkerülésére kellene az én látnék alakhoz ragaszkodni. Csakhogy az egyik határozatlan tárggyal megy (látnák egy könyvet), a másik határozottal (látnák a könyvet), s ez a legtöbbször elég a megkülönböz­tetéshez. És főleg: mi van a kér, hív, fűt típusú igékkel, ott hogy kéne a kérdéses alakokat megkülönböztetni? Sehogy: én kérnék egy könyvet, ők kérnék a könyvet. Az antihomonímiás logika csak az igék felénél működik, az pedig logikának kevés.

A nyelv bámulatosan sok egybeesést bír el — és még nem is beszéltünk arról, amikor új szavak jönnek, de alakjuk (esetleg csak hangalakjuk) valamely régivel azonos. Például a régebbi blúz és az újabb blues egyránt [blúz]-nak hangzik. Tudjuk, hogy a Mátrai testvérek, Robi és Klaudia mennyire szeretnének érvényesülni. Robi dzsessz-trombitás, azelőtt dixielandet játszott, de most inkább bluesra tért át. A húga, Klaudia nem tud zenélni, ő a gyönyörű melleivel kíván érvényesülni, s ennek megfelelően öltözködik. Mindketten [blúzban] nyomulnak.