Az árja szó a világ legrégibb szavai közé tartozik: az ősi szanszkrit nyelvemlékekben, a Védákban már szerepel (Kr.e. 1000 körül!). Eredeti alakja arya, jelentése föltehetőleg ’nemes’ volt. Az indiát leigázó, győztesen beözönlő honfoglaló nép használta magára az árja nevet. Nyugat felől, a mai Afganisztán felől érkeztek Indiába: közeli rokonaik, akik a hegyeken innen maradtak (tehát a mai perzsák, afgánok, tádzsikok), ugyancsak árjáknak nevezték magukat, s országukat az ebből képzett Aryana szóval jelölték; innen a mai Irán név. Az árja tehát a történésznek az „indoiráni”-val egyenértékű: azt jelöli, ami az indiai és iráni nyelvekben, mitológiában közös. A két ősi kultúra sok közöset mutat, olyasféleképp, mint az ókori latin és görög: az indiai szanszkrit nyelv (a Védák, vagy a Bhagavad-Gíta nyelve) igen hasonló az iráni Aveszta nyelvéhez – ez utóbbi Zoroaszter (azaz Zarathustra) szent könyve, Kr.e. 600-ból.

Az ilyesfajta névadás nem ritka: hasonlóképp nevezték el Latin-Amerikát, ahol spanyol és portugál nyelvű országok vannak, mivel mindkét nyelv a latinból származik. De meddig lehet (vagy tanácsos) egy ilyen kifejezést kiterjeszteni? Végtére is, a latinból származik még a francia, az olasz, a román – mondjuk-e mindezekre, hogy latin országok? Latin nyelvek? Latin népek? Ez nagyrészt hagyomány kérdése, és inkább kultúrtörténet, mint nyelvészet. Nézzük meg az árja esetét.

Történt, hogy a 18. században Európa megismerkedett az indiai (és iráni) kultúrával, nyelvekkel, és megtudta, hogy e népek magukat az ókorban árjáknak nevezték. Jegyezzük meg, hogy ekkor már, tehát a 18. században, e népek tudatában a közös eredet rég feledésbe ment, a középkor óta egy más felosztás váltotta föl: a vallási, hiszen ma részben muzulmánok, részben a hinduizmus követői, illetve csekély részben párszík (azaz zoroasztriánusok). A 18. századi Európát azonban a régiségek érdekelték, az ókor, s így az angol, francia, német szakirodalom az indoiráni kultúrát – logikusan — árja kultúraként mutatta be az olvasóknak.

Ekkor meglepő fordulat következett. A nyelvtudomány a 19. század elején kimutatta, hogy a szanszkrit nyelv (tehát az Indiát nyugat felől meghódító ’nemesek’ nyelve) minden kétséget kizáróan rokona a görögnek, latinnak, szlávnak és számos más nyelv mellett – a germánnak! Vagyis egyetlen nagy nyelvcsaládról van szó, melynek földrajzi elterjedése délkeleten Ceylontól (ma Sri Lanka) északnyugaton Izlandig terjed. Erre nem számított senki. Ráadásul be kellett ismerni, hogy mindeme nyelvek közül a szanszkritnak vannak a legrégebbi, legkifinomultabb nyelvemlékei — Homérosz, aki Európában a legrégebbi, elbújhat mellette. Úgy gondolták, hogy az összes rokon nyelv a legősibből: a szanszkritból származik, s így elkezdték a latint, franciát, németet, görögöt összefoglaló névvel árja nyelveknek nevezni. (Ekkorra már kiderült, hogy a magyar, a finn, a török nem tartozik ezek közé, tehát nem árja nyelvek.)

Az 1860-as években azonban a nyelvészek kimutatták, hogy az elképzelés nem teljesen helyénvaló: a kérdéses nyelvek valóban rokonok, de a szanszkrit nem az anyjuk, hanem csak a legidősebb nővér a családban. Nem a szanszkritból származik tehát a latin, a görög, a germán, hanem mindnyájan egy közös, számunkra már elveszett eredeti nyelvből származnak. Így már nem érezték indokoltnak az „árja nyelvcsalád” elnevezést, s helyette a földrajzi kiterjedés alapján új nevet kreáltak: mivel egyfelől Ceylonban indiai, másfelől Izlandon germán nyelvet beszéltek, a családot „indogermán”-nak keresztelték el. A szanszkrit, a latin, a német, a görög, a cigány, az örmény, a szlovák, a román tehát indogermán nyelvek. A nyelvészetnek erről több mondanivalója nincs, ma is ezt tanítjuk – annyi csak a különbség, hogy a németek viselkedése miatt az „indogermán” helyett ma az „indoeurópai” szót használjuk; nehézkesebb és hosszabb, de 1945 óta ez a pí szí.

És mi lett az árja szóval? Hát azt bizony szárnyára kapta a történelem, méghozzá bőrös, csúnya denevérszárnyára. A német közgondolkodás a 19. század során – mint más népek, például a magyar is – lázasan kereste a saját eredetét, rokonságát. Ne feledjük: az európai művelt hagyomány (főleg Róma és Párizs felől nézve) a németeket a középkor eleje óta barbár betolakodóknak tekintette, akik a semmiből jöttek elő. Nos, a nyelvrokonság fölfedezése végre elégtételt szolgáltatott a németeknek: íme, ők ugyanúgy rokonai a legnemesebb ókori népeknek (vagyis az árjáknak), mint a görögök, rómaiak, olaszok, franciák. Ezért a németek elkezdték magukat árjáknak nevezni – ismétlem: az kétségtelen tény, hogy a német nyelv rokona az árja (= indiai és iráni) nyelveknek. Azt is gondolták (megintcsak jellegzetes romantikus nézet), hogy a nyelvrokonság bizonyítja a biológiai rokonságot is (pedig nem), hogy a biológiai rokonság azonos fajúságot jelent (ami butaság, mert minden ember egyetlen faj), hogy tehát akik nyelvrokonok, azok azonos fajhoz is tartoznak. A német faj nagyszerűségét hirdetők ezért választották jelvényül egy indiai napkorong-szimbólumot: a svasztikát (ismertebb nevén horogkeresztet).

A fajelmélet aztán rámutatott azokra, akik (eredetileg legalábbis) nem indogermán nyelvet beszéltek, hogy „kitisztítsa” őket maga közül. Németország területén csak a zsidók voltak ilyenek; az ő ősi nyelvük (s így, vélték, genetikai származásuk) más volt: a héber nyelv az arabnak rokona, nem indoeurópai nyelv, hanem szemita (ma úgy mondjuk: sémi). „Mi árják vagyunk, ők szemiták,” hirdette a nácizmus. Így a 20. század elejére a németben – és a német hatást tükröző Közép-Európában – az árja szó egyszerűen annyit jelentett: „nem zsidó”. Hogy mennyit érnek az ilyen gondolatcsavarok, az abból látható, hogy az 1939-es magyar zsidótörvény szerint kevésbé „árjának” minősült az a soproni fiú, aki félig német, félig zsidó volt, mint az a székely parasztlegény, aki száz százalékig magyar (azaz föltehetőleg teljesen hun vagy ugor, tehát nem indoeurópai genetikai gyökerű) volt.

Nem csoda, hogy az árja szót senkinek sincs kedve használni. Ezt jól tönkretettük.