Én nagyon szeretem az ly-t, mert olyan pőrén mutatja, hogy a helyesírásnak nem kell logikusnak lennie vagy a kiejtést tükröznie. A helyesírás elsősorban hagyomány és közmegegyezés. Semmi nem indokolja, hogy a folyik és tojik szavak közepén mást írjunk, csak a hagyománytisztelet, tehát az, hogy régen is így írták. Félre ne értsenek: nem ez ellen beszélek — éppen azt mondom, hogy jól van ez így, csak éppen semmi logikai (vagy pláne tudományos) alapja nincs. És ez intő jel azoknak, akik azt hiszik, a nyelvnek lehetőleg minél logikusabbnak kell lennie. Van persze más logikátlanság is a mai magyar helyesírásban, de az nem ilyen feltűnő. Például a gy betűnek nem gé-ipszilonból, hanem dé-ipszilonból kellene állnia (tehát nem hangya, hanem handya kéne hogy legyen), mert a kemény-lágy párok most rendetlenül vannak jelölve: nem t/ty, n/ny, d/dy, hanem d/gy. Ez jól látszik az orosz nevek átírásánál: az orosz Denis név logikusabb volna magyarul Dyenyisz-ként, mint Gyenyisz-ként, ahogy írjuk. Ám a gy esetében csak a választás logikátlan (tehát hogy éppen ezt a betűkapcsolatot választottuk), de az alkalmazás nem, hiszen a kérdéses hangot minden esetben gy-vel jelöljük.

Az ly-nal pont fordított a helyzet. A választás logikus volt, amikor a magyar írás kialakult, mert az ly voltaképpen lágy l-szerű hang volt, ezért is jelölték az ly betűkapcsolattal. Ez az írásmód hangtani valóságot tükrözött, hiszen a hely és a hej nem hangzott egyformán. Az eredeti ly fonetikai megfelelőjét a görög lambda betűvel jelöljük [λ], és úgy nevezzük: palatális laterális. Gyönyörű neve ellenére elég egyszerű hang, mely egy l és egy j összeolvadásából áll elő, ezért „lágy l”-nek is hívhatjuk. Ilyen hang van az olaszban -gli- vel jelölve, pl. voglio [voλo] ‘akarok’, a spanyolban ll-vel, pl. calle [kaλe] ‘utca’, a szlovákban pedig ľ jelöli, pl. Šaľa, magyarul Sellye, község a Vág mellett.

Állítsuk elő ezt a [λ] hangot házilag. Mondjuk, valakit Szél Józsefnek hívnak. Ha kimérten, hivatalosan mondjuk, az l és a j külön marad: Itt járt Szél József. Ekkor a kiejtés [l-j], nincs összeolvadás. De ha már fesztelenül és gyorsan mondjuk, összeolvad a Szél vége és a Józsi eleje, s nagyjából a [λ] hangot halljuk: Itt járt a Széljózsi = Ity járta Széλózsi. Egyébként ha igazán gyorsan beszélünk, akkor a végeredmény már [j] lesz: Tyáta Széjózsi.

Érdekes ebből a szempontból a régi bibliafordító nevének írása és ejtése. Eredetileg Radicsics Gáspárnak hívták, de mivel Nagykárolyban született, fölvette a magyarosabb hangzású Károlyi nevet. Ő maga (élt 1530–1591) minden bizonnyal [károλi]-nak mondta a nevét, és nem érezte szükségét, hogy ezt a lágyulást egy y odatételével jelezze; elégnek találta az i betűt, ezért írta Károli-nak. (Lásd a Batthyány név fordított, de analóg esetét.) Ma, ha kimondják a nevét, hol az írást követik, hol a mai természetes ejtést, ezért aztán hol [károli], hol [károji] formában mondják.

No de a magyarban körülbelül 1800-ra általánossá vált az ly mai [j] ejtése. Ezért most az a helyzet, hogy a [j] hangot kétféleképp jelenítjük meg: hol ly, hol j betűvel. Harkály, de papagáj. Vagyis: bár a választás eredetileg logikus volt, az alkalmazás már rég nem az, mert az ly alól „kiment” a nyelv. Hangzásban a kettő nem különbözik, a fül itt nem segít, egyszerűen tudni kell, hogy van ly és hol van „pontos” j. Ezt nem lehet kilogikázni, az ly-os szavak ismerete igazi lexikális tudás. Mutatja, volt-e elég ideje és energiája valakinek bemagolni-megszokni ezt az önkényes és értelmetlen listát — azaz, régiesen mondva, volt-e neki gyerekszobája. Akinek volt, épp ezért nézi le annyira azokat, akiknek nem volt. Lehetnek okosak, csakhogy az ész nem pótolja a gyerekszobát. Milyen kedves gesztus Nyelvédesanyánktól, hogy épp a helyesírás szóban szerepel egy ly, s így ha azt írjuk: hejesírás, máris oly sokmindent ki tudtunk fejezni!

Én még azt tanultam az iskolában, hogy az ly-et „ej betű”-nek kell hívni, mintha az ly ma is létezne mint hang. A helyesírási szabályzat érdekes módon ugyanígy tesz. Ilyen megoldásokat ír elő: Vitatkoztam a borbéllyal — ugyanúgy, mint kapitánnyal vagy halásszal, tehát a kettősbetűnek az első elemét kettőzi: ny > nny, sz > ssz, ly > lly. Igen ám, csakhogy a szabályzat egyébként kimondja: ha valamely szó olyan betűre végződik, amit másképp ejtünk, akkor nem kettőzünk, hanem a ragot a hangzás szerint ragasztjuk hozzá, például Madáchcsal és nem *Madácchal, Steinmetzcel és nem *Steinmettzel. Mármost a borbély végén régesrég nem [λ] hangot ejtünk, hanem [j]-t, azaz a borbély is olyan szó, melynek végét máshogy ejtjük, mint ahogy írjuk, s így a logikus írás *borbélyjal volna. Világos?… No de épp az a szép a helyesírásban, hogy a hagyományt legalább annyira tiszteli (ha nem jobban), mint a logikát.

Az előbb azt mondtam, hogy a mai [j] hangot kétféleképp írjuk: ly vagy j. Ez nem a teljes igazság: ugyanis a kettős [jj] hangot háromféleképp írjuk: vajjal, súllyal, tolja, kiejtve [vajjal, sújjal, tojja]. Tehát ha -l végű szavakhoz j-kezdetű rag járul, az eredmény a kiejtésben kettős [jj]. Ez viszont egy rendhagyóságot visz a nyelv rendszerébe, hiszen egyékbént a j-ragok hozzátétele szabályos lágyulást eredményez: szánja [szánnya], botja [bottya], tudja [tuggya], s ebben a sorban a várható eredmény a tolja [toλλa] volna. Szép példája ez annak, hogy a hangtani egyszerűsödés — megszabadultunk a [λ] hangtól — bonyolódást okoz a nyelvtanban, hiszen most az -l végű szavak egy másik hangra, [j]-re váltanak j- kezdetű ragok előtt, ahelyett, hogy csak szépen lágyulnának, mint a többi.

Legalábbis elvileg, mert ritkább szavak esetén ki lehet bújni ezalól, s úgy szétválasztani, mint a kimért-ejtésű Szél József-et: Kapcsoljuk az Astoria szálló hallját— ez [hajját] volna szabályosan, de [halját]-nak is szokták mondani.