Site Tools

This is an old revision of the document!


A nyelvészet és területei

In: Kiefer F. (főszerk.) A magyar nyelv kézikönyve. 2. kiad., Akadémiai, Bp., 2006, pp. 15–27.

Mit vizsgál a nyelvészet?

A nyelvészet a nyelvvel foglalkozó tudomány. Ezt a kézenfekvő elvet a valóságban nem könnyű érvényesíteni, mert a nyelv olyan sokarcú, mindenütt-jelenlévő dolog, hogy nem mindig egyértelmű: mi tartozik bele a nyelvészetbe és mi nem — vagy árnyaltabban fogalmazva: mi a nyelvészet központi illetékessége, mik a járulékos vizsgálódási területek, mik a határterületek és mik az alkalmazások, amelyek kapcsolódnak a nyelvtudományhoz. Jegyezzük meg, hogy a „nyelvészet” és „nyelvtudomány” kifejezések egyenértékűek, bár olykor „nyelvészeten” inkább az egyes nyelvekkel való tüzetesebb foglalkozást, „nyelvtudo­mányon” inkább az általános, minden nyelvet érintő elméleti kérdések taglalását értik.

Talán érdemes tisztázni, hogy mit nem vizsgál a nyelvészet, vagy legalábbis minek a vizsgálatát nem tekinti elsődleges feladatának. Vegyünk egy példát a természettudományból: az állattan az állatokkal foglalkozó tudomány. Ez azt jelenti, hogy az állattan elvileg nem foglalkozik azzal, hogy mely állatok hasznosak avagy károsak, szépek avagy csúnyák, legendásak avagy hétköznapiak, mert ezek nem állati, hanem emberi — társadalmi, művészi, lélektani, egészségügyi — szempontok. A kígyó leírásánál az állattan nem mondja el, hogy a bibliai Évát ő vette rá az alma megkóstolására, s az oroszlánnál nem említi, hogy ő az állatok királya. Azt sem feltétlenül mondja el az állattan, hogy miért egészségesebb a csirkehús, mint a sertéshús fogyasztása. Félreértés ne essék: az állattan nem azt mondja, hogy ezekkel a dolgokkal nem kell foglalkozni, csak azt, hogy ezek nem (vagy nem elsősorban) állattani kérdések, így más tudományágak foglalkozzanak velük: mezőgazdaság és környezetvédelem, kultúr- és vallástörténet, egészségügy stb.; ezek a szakterületek felhasználják az állattan megállapításait, de nem tartoznak bele az állattanba.

Hasonlóképpen a nyelvészet sem foglalkozik azzal, hogy mondataink igazak vagy hamisak (a Kétszer kettő az öt nyelvészetileg kifogástalan magyar mondat); hogy a szavaink által leírt dolgok léteznek-e vagy sem (a bölény és a sárkány egyformán magyar főnevek), hogy az egyik nyelv gazdagabb vagy értékesebb-e, mint a másik; hogy az egyik beszélő szebben beszéli-e az anyanyelvét, mint a másik. Nem tartozik a nyelvészet feladatai közé annak vizsgálata sem, hogy a társadalom (vagy egyes csoportjai) miért minősítenek bizonyos nyelvi jelenségeket helyesnek, másokat helytelennek (pl. a magyarban a följöttek-e illetve föl-e jöttek alakok közül sokan az elsőt helyesnek, a másodikat helytelennek ítélik). Amit anyanyelvi beszélők rendszeresen használnak, azt a nyelvészet — mint minden tudomány a maga tárgyát — „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) leírja és elemzi. Továbbá csak járulékosan foglalkozik a nyelvészet azzal, hogy az adott nyelv­közösség írásában (ha egyáltalán van írásbelisége) mely nyelvi elemeket hogyan jelenítenek meg: például hogy a mai magyarban a művelt emberek a [sújt] szót súlyt-nak írják (Ráraktunk egy súlyt), a [sujt] szót viszont sújt-nak (Ez mindenkit sújt), azaz hogy a két egyforma [j] hangot hol ly, hol j betűvel jelölik, míg a két különböző magánhangzót ([ú] és [u]) egyaránt ú betűvel írják.

Természetesen mindaz, amiről most elmondtuk, hogy nem része a nyelvészetnek, igen érdekes és fontos a kultúra, a történelem, a politika, a közoktatás és sok más humán terület szempontjából. Ugyanúgy kell ezekkel foglalkozni, mint a hasznos és káros állatokkal vagy a kígyó vallástörténeti szerepével; de nem szabad azt gondolni, hogy mindez a nyelvészeti vizsgálat részét kell, hogy képezze. A nyelvészet alapvetően nem humán tudomány, hiszen a nyelvet nem az emberi akarat vagy kreativitás, nem a társadalom vagy a kultúra hozza létre. Ezekkel a nyelv nincs is szoros összefüggésben, s ezek nem is alakítják a nyelvet említésre méltó mértékben.

Hogyan vizsgálódik a nyelvészet?

Ha a nyelvészet tudomány, akkor meg kell felelnie a tudományossággal szemben támasztott követelményeknek. Először is, semmi­lyen hagyományt nem szabad tisztelnie, lévén a hagyománytisztelet a tudomány kerékkötője. Hiába tartottak valamit jónak, igaznak százado­kon át, ha felmerül egy jobb (mert egyszerűbb, logikusabb vagy átfogóbb) magyarázat, akkor a régit el kell vetni. Vegyünk egy példát a mondattanból. Nyelvész elődeink úgy látták: a magyarban önálló mondat­típus a névszói állítmányos mondat (tehát amikor nincsen ige: Rezső katona), szemben az igei állítmányos mondattal (Rezső katona volt). Ma ezt a különbségtételt felszíninek, véletlenszerűnek látjuk: a magyar nyelvet egyszerűbb úgy elemezni, hogy minden mondat tartalmaz igét, csak éppen a van(nak) igealak — sajátos kivételként — törlődik a felszínen a kijelentő mód jelen idő 3. személyében. A Rezső katona mondat nyelvtani szerkezete tehát {Rezső katona van}. Ez azért jobb, mert így meg tudjuk magyarázni, miért jelenik meg a volt a mondat múlt idejű megfelelőjében: Rezső katona volt. Ha ugyanis a kiinduló jelen idejű mondat Rezső katona, akkor a múltba tételkor a volt-ot (pontosabban tövét, a van igét) vala­milyen szabálynak kellene a semmiből betennie; ám sehol máshol nincs a magyarban olyan, hogy mondatok múltba tételekor egy igét kellene betenni a mondatba. Ha viszont a kiinduló jelen idejű mondat {Rezső katona van} alakú, ebből a múlt időt az általános szabályok szerint, az ige múltbe tételével (van → volt) hozzuk létre. (S ez nemcsak a múltra, de a jövőre, feltételesre, felszólítóra stb. is igaz.)

A tudománnyal szembeni másik követelmény, hogy ne legyen helyhez kötött. Azaz nincsen külön magyar nyelvészet, német nyelvészet, arab nyelvészet, hanem csak nyelvészet van, melynek kategóriái, elvei, elemzési stratégiái mindenütt ugyanazok, minden nyelvre egyformán alkalmazandóak. Például nem lehet olyat mondani, hogy „az angol nyelvészetben a Monday tulajdonnév, de a magyar nyelvészetben a hétfő nem számít annak”; ezt csak akkor állíthatnánk, ha bizonyítanánk, hogy a magyar hétfő használata, viselkedése kevésbé tulajdonnévi, mint az angolban. Mivel ezt nem tapasztaljuk, mindkét szót egyformán kell elemezni (azaz vagy mind a kettő tulajdonnév, vagy egyik sem).

Könyvünk a magyar nyelvvel foglalkozik, s így része annak, amit úgy hívunk: „magyar nyelvészet”. Nos, akkor mi ez? Forduljunk ismét a természettudományhoz: létezik-e magyar biológia? Létezik, de nem abban értelemben, hogy az élőlényeket vagy a bioszférát magyar módra lehetne vizsgálni: a „magyar biológia” annyit fed: „a Magyarországon vagy magyarok által művelt biológia”. Így van ez a nyelvészettel is: a „magyar nyelvészet” kifejezés ez utóbbi értelemben jogosult, vannak magyarországi vagy magyar mesterei, iskolái, folyóiratai, szervezeti hagyományai. A magyar nyelvészetnek ilyen értelemben egyik kiváló képviselője volt Herman József, aki ófranciával foglalkozott. A „magyar nyelvészet” emellett jelentheti azt is: „a nyelvészet, amikor a magyar nyelvvel foglalkozik”, például mint iskolai tárgy vagy egy könyv témája (mint a jelen köteté is). Ilyen értelemben a magyar nyelvészet egyik jeles művelője volt az amerikai Robert A. Hall, a Hungarian Grammar (Baltimore, 1944) c. könyv szerzője. A nyelvészet természetesen különböző iskolákra oszlik, egymással vitázó elméleteket állít föl és halad meg, használja vagy elveti előző korok nézeteit, de az nem lényeges jegye, hogy éppen mely nyelv leírásán fáradozik. Igaz, ahogyan a biológia, amikor az emlősökkel foglalkozik, nemigen beszél tollakról, mivel az emlősöknek nincs tolla, ugyanúgy a magyar nyelvészet (értsd: a nyelvészet, amikor a magyarral foglalkozik) nem beszél a nemekről, mivel a magyarban nincsenek nemek. Ez azonban nem elméleti kérdés, nem tudományos nézőpont kérdése, hanem a leírt egyed jellegéből fakadó gyakorlati követ­kezmény.

Könyvünk feladata tehát annak bemutatása: mit mond a nyelvészet a magyar nyelvről, hogyan elemzi, hogyan írja le ezt a nyelvet a nyelvtudomány.

A nyelvi rendszer

Minden nyelv rendszer. Ezt a beszélő általában nem látja át, ugyanúgy, ahogy például a saját anyagcseréjét sem látja át, miközben az rendszerszerűen, egészségesen működik. A nyelv rendszer mivoltát a szabályok léte, működése adja. Kétféle szabály van: hangtani és nyelvtani. A hangtani szabályoknak nincs közük az értelemhez, a nyelvtaniaknak van.

Hangtani szabály a magyarban, hogy ty, gy, ny előtt nem állhat n, csak ny (pl. hány gyár, ángyom és japán gyár egyformán ‑nygy- hangkapcsolatot tartalmaz), vagy hogy szibilánsok („sziszegő hangok”) után -j a szón belül nem állhat (pl. várja, blöffjük de húzza, löncsük, nem \húzja, \löncsjük). Nyelvtani szabály, hogy a mondat tárgyának -t ragot kell kapnia (almát eszik), vagy hogy tagadó elem után az igekötő az ige mögé kerül (nem hozta el, alig írjuk le). A szabályokat kisgyermekkorban, ösztönösen sajátítjuk el, és életünk során bármikor újonnan megismert elemekre (például idegenből frissen átvett szavakra) is alkalmazzuk, ezért mondjuk, hogy a nyelv „létrehozó” (latin szóval: generatív) rendszer. A nyelvészet feladata leírni, hogy milyen az a szabály­rendszer, melynek birtokában a beszélő új mondatokat, helyes szóalakokat tud létrehozni.

A nyelvnek nemcsak szabályrendszere van, hanem hangállománya és szóállománya (szótára, szókincse) is. Ezek az állományok „lexikálisak”, azaz esetlegesek, elemeiket listába kell venni, de a listák tartalma nem foglalható szabályokba — azaz tudomásul kell venni, hogy bizonyos hangok és bizonyos szavak vannak az adott nyelvben, mások nincsenek. A magyarban van ü hang, de nincs [θ] (mint a spanyol z vagy angol th); van körte szó, de nincs *törke; van tárgyrag, de nincs a német haben-nek vagy francia avoir-nak („nekem van”) megfelelő ige. (Mindemellett rendszerezhető csoportok, visszatérő típusok a hangtanban, szókincsben is kimutathatók.) A hangtani szabályok a hang­állomány elemeit, a nyelvtani szabályok a szótár elemeit szervezik nagyobb egységekbe, méghozzá egymástól függetlenül. Ezért mondjuk, hogy a nyelv kétszintű szervezett­séggel rendelkezik, azaz két alrendszerből áll: hangtanból és nyelvtanból.

A nyelvtanon belül el lehet különíteni két alkotórészt: a szavakra vonatkozó és a mondatokra vonatkozó megállapításokat. A szavak felépítését, alakváltozását az alaktan (mor­fológia, szótan), a mondatokét a mondattan (szintaxis, szószerkezettan) írja le. Ez tehát a tulajdon­képpeni (szűkebb értelemben vett) nyelvtan, minden olyan szabály ide tartozik, amely nem hangtani.

A nyelvtan

A tág értelemben vett nyelvtan az a szabályrendszer, melynek alapján a beszélő (vagy író) mondatokat hoz létre. Például a magyar nyelvtanban kell lennie egy olyan szabálynak, hogy a jelző rendesen a főnév előtt áll: A fehér kutya ugat, és nem *A kutya fehér ugat, hiszen az emberek az előbbit mondják, az utóbbit nem. A nyelvtan úgy igyekszik megragadni a nyelvben föllelhető szabályokat, ahogyan — mondjuk — a fizika megállapítja: ha elengedek valamit, leesik, ilyen és ilyen sebességgel; majd megpróbál erre általános magyarázatot keresni, s azt a tömegvonzásban találja meg. Ugyanígy kerestük az előbb annak magyarázatát, hogy a Rezső katona mondat múlt ideje látszólag eggyel több szóból áll (Rezső katona volt), majd megállapítottuk, hogy a magyarázat a van-törlés szabálya. Úgy találtuk: jobban működik a nyelvtan, ha úgy fogjuk föl, hogy a Rezső katona mondat áll egy szóval kevesebből, mivel a felszínen a van törlődik belőle. A nyelvész számára a nyelvtani szabályok olyanok, mint a fizikusnak a fizikaiak, ezért olyan dolgokat is vizsgálnak és leszögeznek, amik a laikus számára triviálisak, amiket senki nem csinál másképp. A tudományban minden tényt ki kell mondani.

A nyelvtani szabályok túlnyomó része észrevétlenül működik beszédünkben, s a nyelv beszélőinek többsége egyformán alkalmazza őket (hiszen ezért mondhatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik). Így például a magánhangzó-harmónia (házban, kertben, és nem *házben, *kertban), az ige fókusz-utáni helye (Hova bújtak a többiek? és nem *Hova a többiek bújtak?), a tárgyas ragozás (Verted a dobot és nem *Vertél a dobot) és sok más szabály a nyelv valamennyi beszélője számára egyforma, mindenki követi, akár művelt, akár művelet­len, akármely vidékről származik. A szabályok követéséhez nem kell „tudni” a nyelvtant. Olyan ez, mint a népzene: létrhozóinak nem kell tudniuk kottáról, zeneelméletről. Ezért nevezzük az anyanyelvi beszélő (automatikus, naiv, általa meg nem fogalmazott) nyelv­tudását, implicit szabálykövetését szakszóval „kompetenciának”, hogy megkülönböz­tessük a „tudástól”, mellyel inkább az iskolában tanult, explicit, az illető által is megfogal­maz­ható ismereteket jelöljük.

A nyelvész által készített nyelvtan ezek szerint nem más, mint kompetenciamodell. Azt modellálja, hogy mi tartja vissza a beszélőket a hibás mondatok létrehozásától (*A kutya fehér ugat, *házben, *Vertél a dobot stb.). Például miért jó mégis az, hogy A kutya fehér, ahol pedig a melléknév a főnév után áll? Azért, mert itt a fehér nem jelző, hanem állítmány. Ez benne van a beszélők kompetenciájában, különben nem mutatnának olyan egyöntetű szabály­követést e téren. Ha mindez így van, akkor értelemszerűen nincs olyan ember, nincs olyan közösség, akinek ne volna nyelvtana, aki ne szabályok alapján teremtené meg mondatait. Ez nem függ a műveltségtől vagy az írástudástól. Aki azt mondja: Nem tudhassa, vagy Én innák belőle, vagy Föl-e jöttek?, az is szabályt követ, hiszen következetesen így alkotja e szerkezeteket. A sztenderd nyelvnek és a nem-sztenderd változatoknak egyaránt megvan a maga nyelvtana, s ezek több érdekes ponton különböznek.

Említsük meg, hogy a laikusok a „nyelvtan” szót általában nem így használják, nem értékmentes tudományos anyagként, hanem követendő illemkódexként. Nem deskriptív („leíró”), hanem preskriptív („előíró”) értelemben. Erről ilyen megfogalmazások árulkodnak: „Tanulja meg a nyelvtant, ha újságíró akar lenni”. „Az öreg ízesen mesél, de teljesen nyelvtan nélkül.” Az írástudó kultúrákban, mint a mai magyar, kialakul a normatív nyelvtan, mely a műveltnek tekintett, kívánatos nyelvi viselkedést írja le (és elő). Ez a normatív nyelvtan — érthetően — nem foglalkozik azzal a hatalmas szabály­tömbbel, amelyet mindenki alkalmaz és betart; csak azzal foglalkozik, amit sokan (sőt néha a legtöbben) maguktól, spontán nem úgy csinálnának, amit illik megtanulni ahhoz, hogy műveltnek, illedelmesnek tartsák az embert. Ez fontos lehet a társadalom szempontjából, de nem szabad azt hinni, hogy a normatív nyelvi szabályozásnak, preskriptív (vagy pláne bizonyos alakokat tiltani kívánó, „proskriptív”) nyelvművelésnek nyelvészeti (vagy akár logikai) alapjai volnának. A normatív nyelvszabá­lyozó tevékenység a nyelvtudomány egyik alkalmazása, mely többnyire tudományon kívüli szempontok szerint jár el.

A „nyelvtan” szót tehát többféle értelemben használjuk:

1.) Nyelvtan = mindaz, amit a beszélő a nyelvvel kapcsolatban elsajátított s beszéd közben használ. Ilyen értelemben a nyelvtan egyenlő magával a nyelvvel és a beszélő nyelv­tudásával (kompeten­ciájával). Benne vannak a szabályok, a szavak, a szóelemek, a hangok. Ha egy számítógépet meg akarnánk tanítani ugyanúgy beszélni, mint bármely magyar anya­nyelvűt, akkor ezt a „nyelvtant” kellene neki betáplálni. Ilyen nyelvtan persze nincs a birto­kunkban.

2.) Nyelvtan = a nyelv teljes rendszere. Ilyen értelemben a nyelvtan tartalmazza a hangtani, alaktani és mondattani szabályokat, a szókincs és a hangállomány nélkül. Ez a „nyelvtan” szónak a szokásos nyelvtudományos használata.

3.) Nyelvtan = a nyelv értelemfüggő szabályai, vagyis az alaktan és a mondattan. Ez a „nyelvtan” legszűkebb, hagyományos értelmezése, mely kizárja a hang­tant.

4.) Nyelvtan = kompetenciamodell, azaz valaki által írott munka egy nyelv nyelv­tanáról. Ilyen értelemben van jó és rossz nyelvtan, alapos és vázlatos, elavult és modern stb.

5.) Nyelvtan = valamely nyelv művelt, iskolában tanított, sztenderd változata. Ez a preskriptív („előíró”) nyelvtan, melynek célja, hogy a használókat bizonyos alakokról leszok­tassa, mások használatára pedig rászoktassa őket.

A nyelvészet területei

A nyelvészetnek az a feladata, hogy a nyelvben megkeresse mindazt, ami sajátos, ami nem következik a világ más dolgaiból, amit tehát más tudományok nem írnak le, s így leírása — szerencsés esetben megmagyarázása — a nyelvészet feladata. A nyelvészet központi területei ezért a mondattan, az alaktan és a hangtan; emellett fontos járulékos területei a beszédhangtan (fonetika), a jelentéstan (szemantika), a használattan (pragmatika) és a nyelvtörténet. Van ezenkívül több olyan határterület, ahol a nyelvészet valamely más tudománnyal együtt („inter­diszciplinárisan”) vizsgálódik, ilyenek: a társasnyelvészet (szocio­lingvisztika), a lélektani nyelvészet (pszicho­lingvisztika), a számítógépes nyelvészet és a mesterséges intelli­gencia kutatása stb. Létezik továbbá a nyelvészetnek számos alkalma­zási területe, mint a helyesírás, a fordítás (ideértve a gépi fordítást), a nyelvoktatás, a nyelvművelés, a filológia (régi szövegek értelmezése és pontos szövegük megállapítása), a logopédia, vagy akár a bűnügyi nyomozás.

A logika csak érintőlegesen kapcsolódik a nyelvhez. Az a mondat, hogy Ha nem esik az eső, akkor esik az eső, nyilvánvaló képtelenség, de ezt nem a nyelvészet, hanem a logika mondja ki (hiszen egy állítás és annak tagadása nem lehet egyszerre igaz). Ám a logika azt is mondja, hogy a kétszeres tagadás állítással egyenlő, tehát Nem igaz, hogy nem esik az eső egyenlő Esik az eső. Ebben a nyelvész nem hagyatkozhat a logikára, hiszen számos nyelvben (a magyarban is) az a „logikátlan” szabály érvényesül, hogy a kétszeres tagadás egyszerű tagadást fejez ki: Nem láttam senkit azt jelenti, hogy nulla személyt láttam, és nem azt, hogy láttam valakit.

Nyelv és világ különbözősége

A világban az a természetes, hogy a valamire való utalás „nagysága” arányos az illető dologgal. Kis veszélyre halkan figyelmeztetek, nagy veszélyre ordítva. Nagy ünnepre sok vendéget hívok, kis ünnepre keveset. A nyelvben ilyen arányosság nincs, mert a szókincsben semmiféle realitás vagy képszerűség nem érvényesül: a szó sokkal rövidebb, mint a nála jóval apróbb állatot jelölő barázdabillegető, a vár ige rövidebb, mint a belepottyan, pedig az utóbbi egyetlen pillanatot fejez ki. A szókincs a világ dolgait nem leképezi, hanem csak jelképezi (azaz szimbolizálja). A szókincsnek a világgal való ilyetén nem-egybevágó­sága, önkényes tartalma az emberi nyelv egyik alapvonása. Kényelmes dolog volna, ha valahol lenne egy lista arról, hogy mik a világban a dolgok, s a nyelvész ehhez a listához mérné az egyes nyelvek szókincsét, megálla­pítandó, hogy „megvan-e” minden bennük. Csakhogy ezen a filozófusok, természettudósok mosolyog­nának: nincs olyan lista sehol, hogy hány „dolog” van a világban. Valószínűleg annyi, ahány szót az emberi nyelvek kitaláltak. Például a gömbölyű péksüteményt „zsem­lyének”, a görbét „kiflinek” nevezi a magyar nyelv, ám a csillag alakút nem nevezi meg külön szóval, pedig olyat is lehet sütni. Ebből azonban nem lehet azt leszűrni, hogy a „zsemlye” és a „kifli” a világban objektíven létező dolgok, míg a „csillag alakú péksütemény” kevésbé objektíven létező, az előbbiekkel nem egyenrangú dolog, mivel nincs rá szó a magyarban (vagy esetleg semmilyen nyelvben).

A nyelv legfeltűnőbben az alaktanban tér el a világ többi jelen­ségétől, itt mutatkozik meg leginkább a nyelv önkényessége, egyben belső szabályszerűsége és rendezettsége. Szabály a magyarban, hogy -k a többes szám jele? Igen, de vajon miért? Sőt: miért van egyáltalán jelölt többesszám a magyarban? Csak. És miért nincsenek végződéssel kifejezett nemek? Csak. Az ilyenfajta kérdésekre nem adható értelmes válasz. Jegyezzük meg, hogy ha e jelenségek történeti eredetét, időbeli kialakulását gyakran le is tudjuk nyomozni, ez magya­rázattal nem szolgálhat — a „hogyan alakult ki” nem azonos a „miért van”-nal. Mindebből következik, hogy az alaktan az a terület, ahol a nyelvek nyelvtana a legjobban el tud térni egymástól. Más nyelvi területek — hangtan, mondattan, jelentéstan — valamivel kevésbé önkényesek, vagy más szóval élve: eszközeik kézenfekvőbbek, mint az alaktanéi. Nézzük sorban, miért.

A hangtan erősen össze van kötve a fizikával, élettannal, anatómiával, vagyis az emberi száj és fül szerkezete, a hanghullámok terjedése behatárolja a hangtan mozgásterét. Nem meglepő, hogy a szó általában nem áll csupa mássalhangzóból, vagy hogy az orrhangok általában zöngések (hiszen különben csak sóhajtás maradna belőlük), vagy hogy normális közléskor a mondat vége felé általában csökken („lesodródik”) a hangmagasság (mert fogy a tüdőben a levegő). Az ember körülbelül 100-féle beszédhangot tud megkülönböztetni: a világ nyelvei ezekből válogatják nagyjából 20 és 50 közötti hangállományukat. Hangok szempontjából tehát eléggé egyformák a nyelvek. Így is marad elég önkényesség a hangtanban, főleg ami a nyelvenkénti paraméter-beállításokat illeti, azaz hogy például található-e ö, ü (a magyarban igen, az olaszban nem), találhatók-e kettőshangzók (a magyarban nem, a finnben igen: ou, ie), találha­tók-e mássalhangzóra végződő szavak (a magyarban igen, a japánban nem), található-e dz hangelem (a magyarban nem, a lengyelben igen).

A mondattanban, tehát a szavak elrendezésében nem adódik annyiféle lehetőség, mint az alaktanban: a melléknév vagy a főnév előtt van, vagy utána; a határozót vagy lehet a mondat elejére tenni, vagy nem. A mondat három fő elemét (alany, ige, tárgy) csak hatféle módon lehet elrendezni. Ezért a mondattanban a nyelvek — bár lényegesen különböznek — nem tudnak annyi meglepőt és egyénit („idioszinkratikusat”) fölmutatni, mint az alaktanban. A mondattan mégis a legfontosabb nyelvészeti terület, mert itt kapcsolódik össze a legérdekesebben a „mit” és a „hogyan”, azaz a nyelv által kifejezendő jelentés és a kifejezés formai eszköztára, a szórend. A többi nyelvi területeken ez a kapcsolódás kevésbé jellemző: a hangtannak nincs köze a jelentéshez; az alaktannak van, de ott elsősorban a (szükségképpen önkényes) szón belüli formai eszközök vizsgálata a cél.

A „mondattan” név félrevezető lehet, mert nemcsak mondatok vizsgálatát jelenti, hanem bármely megszerkesztett nyelvi kifejezését. A mondattan — latinos-görögös nevén szintaxis — valójában az értelmes elemek elrendezésének tana. Az értelmes elemek lehetnek szavak, szószerkezetek vagy tagmondatok; ritkán szónál kisebb elemek, mint az -e kérdő toldalék. A mondattan munkáját a legjobban azzal illusztrálhatjuk, ha látszólag hasonló mondatokat vetünk össze. Például:

(1) Alíz dán határőrökkel vitatkozik.

(2) Jenő rothadt almákkal dobálózik.

(3) Elek rózsaszín fülekkel rendelkezik.

Mindhárom mondatban van egy alanyesetű (mert ragtalan) főnév (Alíz, Jenő, Elek), egy -VAL ragos jelzős szerkezet (dán határőrökkel, rothadt almákkal, rózsaszín fülekkel), és egy ige. Szerkezetük mégsem azonos; ezt különféle próbákkal deríthetjük ki — valahogy úgy, ahogy a vegyész különféle savakba mártja az anyagokat, hogy tulajdonságaikat megismerje. Mindjárt feltűnik, hogy az (1, 2) mondatokból elhagyható a -VAL ragos szerkezet, s úgy is értelmes, méghozzá az eredetivel azonos értelmű cselekvést kapunk:

(1a) Alíz vitatkozik.

(2a) Jenő dobálózik.

A (3)-mal ezt nem lehet megcsinálni, mert a (3a) csak más értelemben létezhetne: „Elek parancsokat osztogat”. (A csillag azt jelzi, hogy a mondat a kérdéses értelemben nem létezik.)

(3a) *Elek rendelkezik.

Az elhagyás-próba tehát megmutatta, hogy a (3) más szerkezetű, mint a többi. Alkalmazzunk most egy másik próbát: kapcsoljuk össze és-sel az alanyt és az eredetileg ‑VAL ragos főnevet. Ezt csak az (1) tűri, a másik kettő nem (vagy az átalakított szósor már nem ugyanazt jelenti):

(1b) Alíz és a dán határőrök vitatkoznak.

(2b) *Jenő és a rothadt almák dobálóznak.

(3b) *Elek és a rózsaszín fülek rendelkeznek.

Rögtönzött kísérletsorozatunk tehát kimutatta, hogy három különböző szerkezetű mondatról van szó, melyek a felszínen azonos alakban jelennek meg. Vannak azután próbák, melyek nem mutatják e három mondat különbségét. Például mindháromban rá lehet kérdezni a -VAL ragos szerkezetre, ezért esetünkben ez nem mutat semmit:

(1d) Kikkel vitatkozik Alíz?

(2d) Mikkel dobálózik Jenő?

(3d) Mikkel rendelkezik Elek?

Mint látjuk, a mondattan — mint a tudományos nyelvészet általában — formális eszközökkel dolgozik. Nem azt kérdeztük, hogy mit jelentenek ezek a mondatok, mi a viszonya az egyes elemeknek a valósághoz, mit fejeznek ki a szerkezetek. A mondattan célja nem a jelentés, hanem a szerkezetek („struktúrák”) vizsgálata. Ezért mondjuk, hogy a nyelvtudomány (nagyjából a XX. század kezdete óta) a strukturális elven nyugszik.

A jelentéstan még kevésbé nyelvfüggő, mivel a világ dolgaival, jelenségeivel van összekötve, amelyek minden ember számára alapvetően azonosak. Kézenfekvő, hogy a nyelvekben külön szó van a férfire és a nőre, hogy nem ugyanaz az ige fejezi ki a „varrni” és a „fuldokolni” tényállását, viszont gyakran ugyanaz a szó a „tudni” és „ismerni” (pl angol know, orosz znaty), hogy a „zöld” néhol ugyanaz a szó, mint a „barna” vagy a „kék” (mert ezek a színek fizikailag hasonlóak), de a „hideg” sehol se ugyanaz, mint a „meleg”. Az is kézenfekvő — és nemcsak a logikába tartozik, hanem a jelentéstanba is —, hogy a Három diák minden filmet megnézett nem ugyanaz, mint a Minden filmet megnézett három diák. A jelentéstannak alig van köze a formai eszközökhöz, a tulajdonképpeni nyelvtanhoz, hiszen számos megállapítása — ellentét és azonosság, állítás és tagadás, feltételezés, bennfoglalás stb. — minden nyelvre egyformán igaz.

A jelentéstanból ágazott ki a pragmatika, mely a nyelv használatát, a nyelv és a közlési helyzetek kapcsolatát vizsgálja. Például hogy mikor használnak a beszélők tegezést és mikor magázást; mikor tulajdonítanak egy kérdő mondatnak (Tudnál hozni pénzt?) felszólító értéket; miért van, hogy bizonyos szavakat csak bizalmas körben használnak (mert pl. trágárnak vagy fajilag sértőnek minősítik őket — de kik?); mikor és milyen célból teszi a beszélő egy kérdés elé azt, hogy Én akkor most megkérdezném…

Két olyan területet említünk még részletesebben, melyek igen szorosan és igen gyümölcsözően kapcsolódnak a nyelvészet központi területeihez. Ezek: a beszédhangtan és a történeti nyelvészet.

A beszédhangtan (fonetika)

A nyelv hangjait két tudományág tanulmányozza, a maga eltérő szempontjai szerint: az egyik a beszéd­hangtan (fonetika), a másik a nyelvi hangtan (fonológia).

A fonetika a hangzó beszéd fizikai mibenlétét tanulmányozza, tehát hogy mely szerveinkkel hozzuk létre, hogyan terjed a levegőben, s hogyan fogja föl a fülünk. Mitől ű hang az ű hang? Erre nem is könnyű a válasz, hiszen sokféle beszélő szájából sokféle tényleges hangesemény hallható. Képzeljük el, hogy a tűz szót egymás után kimondja egy család minden tagja: férfi, nő, fiatal, öreg, pergő szavú, lassú beszédű — s mégis mindnyájan egyetértenek, hogy „ugyanazt” hallották. Továbbá miért van az, hogy énekléskor, amikor a zene megszabja mind a hangmagasságot, mind a hangerőt, mind a sebességet, mégis értjük a szöveget, hogy az énekes a tíz vagy tűz, kép vagy gép, halak vagy hallak szót énekli? Mi adja a hangesemények nyelvileg érdekes jellemzőit: mi az a fizikai tulajdonság, ami nem hangmagasság, nem hangerő és nem sebesség? Ez különösen a mesterségesen előállított (szintetizált) beszédhez fontos, hiszen azt nem emberi száj hozza létre, s így ott a hagyományos hangképzés fogalmai nem használhatók (tehát hogy elöl- vagy hátulképzett, hogy ajakkerekítéses-e stb.), hiszen a kérdéses hangtüneményt gép hozza létre.

A fonetika például kideríti, hogy a magyar n és ny hang között a hallgató számára a fő különbséget az szolgáltatja, hogyan ér véget az előző magánhangzó, nem pedig az, hol és hogyan engedődik föl a n és ny hangnak a nyelvvel képzett zárja. Például án és ány között az a fő akusztikus fogódzó, hogy az á utolsó pillanatai „n-esen” vagy „ny-esen” hajlanak-e át a mással­hangzóba. Az á hang képzési helye messze van az n, ny-től, hiszen az á-t a szájüreg aljában, az n, ny-et a szájüreg tetejénél (a szájpadlásnál) képezzük, ezért az án, ány esetében a magánhangzóból a mássalhangzóba való átmenet hosszú, így bőven van időnk meghallani az á hangnak ilyen vagy olyan módosulását, s így az án és ány hangsort könnyen meg tudjuk különböztetni. De már az ín és íny esetében nehezebb a dolgunk, mert az í maga is a szájüreg tetejénél képződik, szinte ugyanott, ahol az n, ny, s így alig van ideje (befutható pályája) a ráhajlás érzékeltetésére, máris odaér a mássalhangzóhoz, így kevés időnk marad a különbség megtételére és meghallására.

A fonetika a természettudományokhoz és a nyelvészethez egyaránt sorolható. Kutatásai gyakran nem az egyes nyelvekhez, hanem magához az emberi lényhez kapcsolódnak. Leírja a beszédszerveket (ennyiben az anatómiához, élettanhoz kapcsolódik), megállapítja a hangok rezgésszámát és más fizikai tényezőit (ennyiben az akusztikához kapcsolódik), és elemzi, hogy hogyan tud a fül és az agy a tagolatlanul ömlő (és általában zajokkal tarkított) hangfolyamból tagolt (tehát diszkrét) hangsort „kihallani” (ennyiben az orvostudománnyal és pszichológiával érintkezik). A fonetikus számos műszert használ, adatokat rögzít és elemez, mintegy „boncolja” a fölvett beszédet. Ugyanakkor a fonetika a maga megállapításait, eredményeit általában úgy is meg tudja alkotni, hogy nem foglalkozik a vizsgált szótag, szó vagy szöveg értelmével, sőt azt sem tudja, milyen nyelven van a szöveg.

A fonetika az élet sok területén alkalmazható. Ilyen területek: logopédia, siketek oktatása, távközlés, bűnügyi nyomozás (kinek a hangját halljuk a felvételen?), színészképzés, írók és költők műveinek hanganyag-elemzése, mesterséges beszéd-létrehozás (például olvasógép vakok számára, mely a betűsort hangsorrá alakítja).

A történeti nyelvészet

A nyelv — minden nyelv — állandóan változik. Ez még nem teszi különössé, hiszen a világban sok dolog változik, például az öltözködés, az erkölcsök, a művészet stb. Az a mód azonban, ahogyan a nyelvi rendszer változik, csakis a nyelvészet eszközeivel írható le, ezért a nyelvtörténet szorosan a nyelvészethez tartozik. Azért mondjuk, hogy hozzá tartozik, s nem azonos vele, mert egy nyelv nyelvtanát, rendszerét le lehet írni történetének ismerete nélkül is. Ez könnyen belátható, hiszen egyfelől számos nyelv történetéről semmit sem tudunk, mégis le tudjuk írni a nyelvtanukat, másfelől a nyelvét elsajátító kisgyermek sem jut hozzá nyelvtör­téneti ismeretekhez, mégis teljes értékű kompetenciát épít föl magában.

Ugyanakkor a nyelvtörténet számos információt szolgáltat általában is a nyelv mibenlétéről, működéséről. Kimutatja például, hogy a változások szabályszerűek: ha egy nyelv valamely hangja kivész és egy másikkal helyettesítődik, akkor ez minden szóban megtörténik, ahol a kérdéses hang előfordul (hacsak hangtani feltételek meg nem akadályozzák), méghozzá a szó jelentésétől, nyelvtani szerepétől függetlenül. A nyelvtörténet is bizonyítja tehát a nyelvi rendszer föntebb említett kettős szervezettségét. Például a magyarban a régebbi \[λ\] hang (írott megfelelője ly) átment j-be, s ezt minden szóban megtörtént (ezért ma hely = hej). Ugyanígy söpörnek végig a nyelv rendszerén a nyelvtani változások: a magyarban például a kétféle múlt idő (toppanék — toppantam) különbsége elmosódott, s mára az első (az elbeszélő múlt) kiveszett. Fontos, hogy nem az egyes szavak változnak (esetünkben nem az egyes igék ragozása változott meg), hanem maga a kategória törlődött, s a ma felnövő nemzedékek kompeten­ciájában már nincs benne.

Az egy nyelv szétválásával létrejövő új nyelvek szabályszerűen térnek el egymástól. Például az eredeti finnugor nyelvben használatos k hang a magyarban hátsó magánhangzók előtt h lett, elülsők előtt k maradt; viszont a finnben a k mindenütt megőrződött (finn kivi

magyar

kő, keri = kéreg, käsi = kéz, de kusi = húgy, kuu = hó(nap), kala = hal). Az ilyen szabályszerű eltérés (azaz hangmeg­felelés) nem lehet véletlen, éppen ezért kell rokonsági bizonyítéknak tekintenünk.

A nyelv rendszerében bekövetkező változások szabályosak, de önkényesek, nem indokolhatók a kultúra vagy történelem változásaival. Éppen ezáltal bizonyosodott be, hogy a nyelv nem igazi része a kultúrának, s a nyelvészet nem igazi humán tudomány. Az olasz és a román nyelv közeli rokonok, ma is igen hasonlóak; mégis két teljesen különböző kultúrájú és sorsú nép beszéli őket. A magyar és a finn — bár sokkal távolabbi rokonok — ugyancsak egy tőről származnak; kultúrájuk, világlátásuk mégis egészen más. A nyelvrokonság bizonyítása általában nem visz közelebb a kérdéses népek kultúrájának, gondolkodásmódjának megisme­réséhez. A nyelvtörténet mindazonáltal a történészek számára igen fontos segédtudomány, hiszen írásos dokumentumok híján is valószínűsíteni tudja egy-egy nép származását.

A nyelvtörténet elsősorban magáról a nyelvről mond érdekeset, például azt, hogy a nyelvekben nincs fejlődés vagy hanyatlás, nincs nyelvromlás vagy nyelvjavulás: amióta az emberi nyelveket ismerjük (kb. 6000 éve), azóta minden nyelv egyforma bonyolultságú és ugyanolyan alkotórészekből áll (hangtan, nyelvtan, hang- és szóállomány). Ebből is úgy tűnik, hogy a nyelv az ember fajspecifikus vonása (tehát a homo sapiens egyik működési formája), s nem a társadalom vagy kultúra függvénye. Vagyis minden nyelv egyforma, legföljebb még nem találtuk meg azt a nézőpontot, ahonnan ez az egyformaság igazán jól látszik.

Irodalom

[Antal László]{.smallcaps} 1964. A formális nyelvi elemzés. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[Antal László]{.smallcaps} 1977. Egy új magyar nyelvtan felé. Budapest, Magvető Kiadó.

[Antal László]{.smallcaps} 2005. A formális nyelvi elemzés. A magyar esetrendszer. Budapest, Abacus Kiadó.

[Apreszjan, Jurij D.]{.smallcaps} 1971. A modern strukturális nyelvészet elmélete és módszere. Budapest, Gondolat Kiadó.

[Black, Max]{.smallcaps} 1998. A nyelv labirintusa. Budapest, Holnap Kiadó.

[Crystal, David]{.smallcaps} 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris Kiadó.

[É. Kiss Katalin]{.smallcaps} 1996–97. Van-e általános magyar nyelvészet? Nyelvtudományi Közlemények 95. 25–43.

[Fodor István]{.smallcaps} 2001. Mire jó a nyelvtudomány? Budapest, Balassi Kiadó.

[Janson, Tore]{.smallcaps} 2002. Beszélj! A világ nyelvei — tegnap, ma, holnap. Budapest, HVG Könyvek.

[Kálmán László — Trón Viktor]{.smallcaps} (2005) Bevezetés a nyelvtudományba. Budapest, Tinta Kiadó.

[Kenesei István]{.smallcaps} (szerk.) 2004. A nyelv és a nyelvek. 5. kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[Kugler Nóra — Tolcsvai Nagy Gábor]{.smallcaps} 2000. Nyelvi fogalmak kisszótára. Budapest, Korona Kiadó.

[Nádasdy Ádám]{.smallcaps} 2003. Ízlések és szabályok. Budapest, Magvető Kiadó.

[Pei, Mario]{.smallcaps} 1966 Szabálytalan nyelvtörténet. Budapest, Gondolat.

[Pinker, Steven]{.smallcaps} 1999. A nyelvi ösztön. Budapest, Typotex.

[Robins, Robert Henry]{.smallcaps} 1999. A nyelvészet rövid története. Budapest, Osiris Kiadó — Tinta Könyvkiadó.

[Sapir, Edward]{.smallcaps} 1971. Az ember és a nyelv. Budapest, Gondolat Kiadó.

[Saussure, Ferdinand de]{.smallcaps} 1997. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, Corvina Kiadó.

[Schmidt József]{.smallcaps} 1923. A nyelv és a nyelvek. Budapest, Athenaeum.

[Siptár Péter]{.smallcaps} (szerk.) 1980. Nyelvészeti kisszótár. Budapest, MKKE Nyelvi Intézet.

[Szépe György]{.smallcaps} (szerk) 1973. A nyelvtudomány ma. Budapest, Gondolat Kiadó.

[Szerebrennyikov, B. A.]{.smallcaps} (szerk.) 1986. Általános nyelvészet. A nyelv belső struktúrája és a nyelvészeti kutatás módszerei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[Szilágyi N. Sándor]{.smallcaps} 2000. Világunk, a nyelv. Budapest, Osiris Kiadó.

[Telegdi Zsigmond]{.smallcaps} 1986. Bevezetés az általános nyelvészetbe. 4. kiadás. Budapest, Tan­könyv­kiadó.

[Terts István]{.smallcaps} 1976. A nyelvész szóra bírja a nyelvet. Budapest, Magvető Kiadó.