Az ember ilyenkor megossza, amije van — mondta a fiatalember a villamoson a társának, és megvonta a vállát. Bólogattak. Kőművesek vagy szobafestők lehettek, kászálódtak lefelé a Nyugatinál, nyilván ingázók, mentek haza. Az ünnepekről beszélgettek, meglehetősen durva stílusban: „Az anyósom, b★★★meg, az, na szóval valahogy lepirítsa a pulykát, hát az valami k★★★a jó”, meg ilyeneket mondtak. Bunkók voltak, nincs mese. Csak az a mondat, az olyan szép volt, hogy az ember megossza, amije van, így, a nyelvtani hibával. Láttam a szemem sarkából, hogy egy sovány úr, olyan könyvelőféle, picit előrehajol, talán diszkréten oda akarja súgni: megosztja, mint amikor az ember azt mondja: uram, nyitva van a slicce. Aztán az úr csak sóhajtott, rám is nézett: bunkóság ellen nincs orvosság.

Elgondolkoztam a bunkóság ismérvein. Ha a mészfoltos ruha, a kérges kéz alapján minősítem őket bunkónak, régimódi vagyok, szinte feudális. Az, hogy valaki munkásember, parasztlány vagy cigányasszony, csak annyiban érdemes a „bunkó” címkére, amennyiben magát a társadalmi osztályt, a csekély iskolázottságot, a szűk műveltséget minősítem ezzel az elítélő szóval. Persze van, aki így használja, lelke rajta, csak tudni kell, hogy ez bizony becsmérlő csoportcímke, amely egy emberi kategóriát (a személyek egyéni értékeinek vizsgálata nélkül) leszól. „Nem engedem, hogy a lányom hozzámenjen egy ilyen bunkóhoz” — ha ezt olyankor mondja a zord apa, amikor a vőlegény dolgos, józan, becsületes, csak épp műveletlen, mert mondjuk nem használja a -tjuk, -tjük végű igealakokat, nem a fiatalembert, hanem a társadalmi csoportot ítéli el. Joga van berzenkedni attól, hogy egy nagyon másfajta ember kerüljön vele rokoni kapcsolatba: ezek lélektanilag érthető dolgok, de ezt becsmérlő címkével „megindokolni” helytelen. Hiszen az érintett bunkók e bunkóságukat nem maguk választották, hanem saját közegükben tanulták, azaz kulturális értelemben örökölték — így nem is kárhoztathatók érte. Ez a bunkóság tehát erkölcsileg semleges. Nevezzük ezt „hozott bunkóságnak”.

Igaz, számos példa van arra, hogy valaki „hozott bunkóságát” levetkőzve, a művelt beszéd- és viselkedésközösségbe lépjen át, de ezt megkövetelni nem lehet. Az iskolának fontos feladata a kiemelkedés útját megmutatni — de hogy erre az útra rálép-e valaki, neki kell eldöntenie. Ne feledjük, az embernek saját (bármily szerény) kulturális, műveltségi és nyelvi közegéből kiemelkedni olyasféle megrázkódtatás, mint másutt letelepedni: van, aki remekül bírja, van, aki élete végéig kínlódik, van, aki a váltás gondolatát is elutasítja, és van (talán ez a legtöbb), akiben az egész fel sem merül. Miért lenne más, mint ami?

Nyelvész vagyok, engem az egésznek a nyelvi vonatkozása érdekel. Az imént azt írtam, hogy a villamosbeli kőműves, bár szép gondolatot fogalmazott meg, hibás nyelvtani alakot használt. Visszavonom. Nem szabad hibásnak neveznünk, ami neki a természetes, saját kulturális közegében örökölt viselkedésmintái közé tartozik. Így beszél az édesanyja, attól tanulta. Ha kitartanék, hogy hibásan ragozza az igéket, oda lyukadnék ki, hogy nem tud rendesen magyarul. Hogy rosszul beszéli az anyanyelvét. Ez olyan abszurdum, mintha azt mondanám, a hal rosszul lélegzik, mert nem jön föl levegőért. A kőműves alighanem jó iskolába járt: nem az igeragozással nyaggatták, hanem az ünnep lényegét tanították meg neki. (Ha jól vettem ki a szavaikból, arról beszéltek, hogy valami kellemetlen, szegény rokont is meg fognak hívni karácsonyra.) Az iskola mutassa föl, milyen a művelt nyelvhasználat, mintegy ajánlja föl ennek elsajátítását, de a lényeg nem az igeragozásban, hanem az erkölcsben van. A „hozott bunkóságnak” olyasféle feltűnő ismérve a művelt normától eltérő nyelvhasználat, mint más csoportoknál a bőrszín. Szálljon magába mindenki, aki a műveletlen nyelvtannal élőket (szakszóval a „szubsztandard” vagy „vulgáris” beszélőket) bunkónak nevezi, vagy azt találja mondani, hogy ők nem beszélnek szépen magyarul. Mindenkinek a saját édesanyja a legszebb. A hozott bunkóság nem bunkóság. Akkor hát nincs is ilyen bunkóság? Hogyne volna. Az igazi bunkóság nem műveltségi kérdés. Lehet akárhány diplomája valakinek, ha megígéri, hogy kiadja nekem a lakását havi hetvenért, és a hátam mögött kiadja másnak hetvenötért, és nem szól, csak amikor már a kulcsért jelentkezem, na ez a bunkóság. Ha a kiszolgáló kislány mobilon fecseg és hagyja, hogy álldogáljak a pult előtt, sőt hallgassam végig, amint valami ruhavételt megtárgyal a barátnőjével, akár irodalmi nyelven („kiugrom a bőrömből, ha megkaphatom”), akár szaftos vulgárgrammatikával („megkérdeztem, föl-e próbálhatom”). Ezeket az illető a maga felelősségére csinálja, az ő választása, hogy így viselkedik, ezért ezt „választott bunkóságnak” nevezném. Ha a pultoslány azonnal leteszi a telefont, udvariasan odafordul hozzám, felveszi a rendelést, majd azt kérdezi: „Itt fogyassza?”, az nem bunkóság (illetve ez a „hozott bunkóság”, de azt nem is szívesen hívom így).

A választott bunkóság a nyelvben is megnyilvánul, elsősorban a pöffeszkedő nyelvhasználatban: „idén“” helyett „a jelenlegi esztendőben”, „szívdobogás” helyett „tachikardiás roham”, „finn külügyminiszter” helyett „a finn diplomácia vezetője”; vagy a tegezés/magázás lekezelő, olykor hidegen kirekesztő alkalmazásában. Ezek nyelvtani értelemben lehetnek mind kifogástalan szerkezetek, avagy lehetnek vulgarizmusokkal megtűzdelve: a dolog nem ezen múlik.

Remélem, a kőműves békében és szeretetben fogyassza az ünnepi vacsorát, és hogy mi, műveltek és újságforgatók megérccsük, mi bunkóság és mi nem.