Folyik az angol nyelvészeti bevezető óra, magyarázom a hallgatóknak az angol nyelv különféle változatait: a britet, amerikait, ausztrált, meg hogy Anglián belül milyen nyelvjárások vannak. Elmondom, hogy van városi műveletlen nyelvváltozat is, ennek jellemzője például a kettős tagadás: I don’t see nothing „Nem látok semmit”, ami a művelt nyelvhasználatban szigorúan tiltva van (ott I see nothing, szó szerint „Látok semmit” a helyes). Hát igen, mondják, milyen gazdag az angol nyelv. Rendben, mondom, és a magyar? Sorolom a Vas megyei zöngésítést (ládvány, kizsváros) a szegedi ö-zést, ismerik, bólogatnak. No és persze — mondom — van nálunk is műveletlen nyelvváltozat: „majd ha belássa a hibáját”, vagy „nem tudom, ki-e száradt”, vagy „a iskola mellett lakok”. Felcsattan a nevetés, rosszallóan nevetnek, ejnye, tanár úr, miket mond a tanteremben. Némelyek kis borzongással egymásra néznek: júj! Mintha egy siklót vettem volna elő a táskámból és közéjük engedtem volna.

A hallgatók évről-évre ugyanezt a reakciót mutatják. A nyelv tényeihez való ilyen szorongásos, elutasító viszony azért is aggasztó, mivel nyelvszakos hallgatókról van szó, akiknek a nyelv a munkaeszközük, a céltárgyuk, ahogyan az orvosnak az emberi test. Vajon felcsattan-e az orvosi egyetemen a nevetés, amikor a tanár egy törpét vagy egy kórosan elhízott embert vezet elő? Hiszen én sem tettem mást, mint a vizsgált tárgy bizonyos szokatlan alakzatait vezettem elő. De nem is pontos a párhuzam. A törpeség vagy a kóros elhízás ugyanis valóban eltér a normálistól, azaz tudományos értelemben „rossz”, mert az illetőt a mindennapi működésben többé-kevésbé akadályozza. A műveletlen nyelvhasználat azonban ilyen értelemben nem „rossz”. A nyelv elsődleges feladata ugyanis a közlés, tehát az eredményes kommunikáció. Márpedig akik a fent idézett „hibás” mondatokat használják, ugyanolyan eredményesen kommunikálnak, ismerősök és ismeretlenek ugyanúgy megértik őket, mint akik a „helyes” grammatikát követik. A nyelvben csak azt lehet devianciának nevezni, ami az adott közösség (település, kortárscsoport, szakma) nyelvhasználatától eltér és amit a csoport többi tagjai is deviánsnak éreznek. Akik az -e kérdő elemet mindig az igekötő és az ige közé teszik ( át-e rakták, föl-e jönnek) és a közösségben is ezt hallják, azok ezt tartják természetesnek. Ez az ő édes anyanyelvük.

A nyelvműveléssel tehát az első baj az, hogy a művelt köznyelvtől való eltéréseket devianciának láttatja, méghozzá valamiféle erkölcsi vagy jellemhibának, amiben a delikvens igenis elmarasztalható, s így kiérdemli a gúnyt és megvetést: miért nem szedi össze magát, miért nem beszél rendesen? Csakhogy a beszédmód az érintetteknek „úgy nőtt”, ezt kipellengérezni nem erkölcsös dolog. Én nem állítom, hogy a nyelvművelőknek, magyartanároknak ez lett volna a céljuk, de üzenetük — akarva-akaratlanul — így csapódik le a köztudatban, ezt tanúsítom sokéves tanári működésem alapján. Pedig éppen nekik kellene példát mutatniuk abban, hogy minden létező nyelvváltozatot, nyelvi szokást figyelemmel nézzünk, megkülönböztetve (de nem diszkriminálva) az irodalmit a póriastól, az elegánsat az alpáritól, a semlegeset a sértőtől.

A „nyelvművelés” fogalmát most igen tágan értem, belevéve mindenkit, aki az anyanyelv tanításával, magyarázásával foglalkozik, aki újságot szerkeszt, nyelvtant ír. Többségük nagy odaadással és ügyszeretettel végzi munkáját. Ez azonban nem változtat azon, hogy az eredmény felemás. Egy nyelvművelő folyóirat például közölt egy olvasói levelet, mely egy KRESZ-tábla feliratát kifogásolta. A táblán a „megállni tilos” jelzés alatt ez állt: „Útpatkán 18h–06h”. Az olvasó ezt írta hozzá: „Ez a különös felirat, mely a padká-t patká-ra változtatta, József Attila […] versét juttatja eszünkbe: Ős patkán terjeszt kórt…”. Lehet, hogy a kommentár szellemes; a levél tartalma, a beküldő (és a közlő lap) attitüdje azonban elemzést érdemel. Ugyebár egyszerű helyesírási hibával van dolgunk, a feliratozó a füle után ment, hiszen a padkán szót is „patkán”-nak kell ejteni. A nyelv hangtani szabályait jól tudja (zöngésségi hasonulás), csak a helyesírást nem. Nyilván nem járt eleget iskolába — ezért kiröhögjük? De menjünk tovább: a padka szó sajátos, mert ugyan történetileg a pad-ból származik, de ez a jelentés elhomályosult, a -ka itt már nem kicsinyítő képző, a padka nem úgy aránylik a pad-hoz, mint a lányka a lány-hoz. Vagyis lehet, hogy a feliratozó tudja a helyesírás szabályait, a magtár szót nem írná maktár-nak, mert abban felismerhetők az elemek. Ám az eredeti jelentéséből elmozdult padka szó esetében feltételezte, hogy már nem az alkotóelemek szerint, hanem fonetikusan kell írni. Ha ezért szurkáljuk, akkor szurkálhatjuk a Magyar Tudományos Akadémiát is, mert a lélegzet szót így, fonetikusan írja, nem pedig az alkotóelemeinek megfelelően, lélekzet-nek. A padka pontosan ilyen. Hogy miért döntött az Akadémia az egyik esetben (padka) a szóelemző írás, a másik esetben (lélegzet) a fonetikus írás mellett, azt nehéz logikailag indokolni. Nyilván valahol meg kellett vonni a határt, lelkük rajta. A feliratozó tehát nem valamely szabályt nem tud, hanem egyetlen szó — logikailag nem védhető — akadémiai helyesírását nem tudja. Nagy bűn?

A nyelvművelés úgy el van foglalva az egységesítéssel, az irodalmi nyelv szabályainak keresztülhajtásával, hogy közben túl keveset tanít a nyelvről. Nem teríti ki a kártyáit, nem világosítja föl a közönséget, hogy döntéseit, értékítéleteit, tanácsait milyen stratégia alapján alkotja meg. Tegyünk most erre kísérletet. A nyelvről való művelt gondolkodás két nagy szellemi áramlatból táplálkozik: a felvilágosodásból (18. század) és a romantikából (19. század). Az első a logikát, a kifejezés eleganciáját és pontosságát helyezi előtérbe: legyen a nyelv minél cizelláltabb, a világ minél több szeletét tudja kifejezni. Ezen az alapon kifogásolják például a suksükölést, hiszen az összemossa a kijelentő módot a felszólító móddal: ne lássa — nem lássa. A felvilágosodás szemlélete az egységesülés felé hat: a nyelvek nyugodtan hasonlítsanak egymásra, kölcsönözzön a szegény a gazdagtól, gyaluljuk le az egyéni kinövéseket, a folklorisztikus furcsaságokat. Ahogy a matematikát vagy fizikát is minden országban egyformán kell tanítani, úgy legyen a nyelvtan is mindenütt minél egyformább.

A második, a romantikus eszme, éppen ellenkezőleg: a sajátosat, a különöset, az egyéni sorsot becsüli többre. Ha például a magyar nem tudja a hím- és nőnemet megkülönböztetni, ez nem kínos fogyatékosság, hanem éppen büszke különbözőség, mely óvandó és megőrzendő. A romantika szemében értékesebb az öröklött, a magától fejlődött, még ha szabálytalan vagy rendhagyó is. Ezen az alapon kifogásolják például az ikes igeragozás felszámolódását, mert bár nincs különösebb értelme, haszna a mai nyelvben, mégis egy jellegzetes magyar sajátságot őriz. A felvilágosodás logikai szemlélete egyenesen üdvözölné ugyanezt: végre áramvonalasabb, egységesebb lesz az igeragozás, kitisztul belőle egy indokolatlan furcsaság!

A nyelvművelés nem teszi világossá (vagy talán nem is látja), hogy e két szellemi áramlat keveredik benne, és ha ezek szembekerülnek egymással, mindig a romantikus elvet követi. A mai magyarban megjelent az állapotkifejező befejezett igealak: Az igazgató el van utazva, értsd: most sincs itthon, szemben azzal, hogy Az igazgató elutazott, mely esetben akár rég haza is jöhetett. A felvilágosodás logikája szerint ezt üdvözölni kellene, hiszen gazdagodást jelent: a nyelv finomabban, árnyaltabban tudja megragadni a valóságot. A nyelvművelés elítéli ezeket az alakokat, s ebben tetten érhető romantikus elkötelezettsége. Azzal érvel, hogy ez nem sajátja a magyarnak, nem tartozik az öröklött nyelvi készletébe, sőt talán más nyelvek hatására alakul ki. Na és? — mondaná a felvilágosodás; a lényeg, hogy itt van és gazdagítja a nyelvet. Káros, mondja a romantika, mert nem hagyományos.

Nem ártana már eloszlatni a romantikus közhelyeket, melyek a reformkorban (tehát lassan 200 éve!) születtek, és mára — érthetően — kiüresedtek, elavultak. Ilyen például az, hogy a magyar nyelv valami nagyon különleges, sajátos, ritka képződmény volna. Tény, hogy különbözik a környező európai nyelvektől, de aki tanult nyelvészetet, tudja, hogy a magyar nem valami kacsacsőrű emlős, hanem a világmezőnyben nagyonis átlagos nyelv. Sokan hiszik azt is, hogy a magyar fenyegetett, védelemre szoruló kis nyelv; pedig 13–15 millió beszélővel a világ több ezer nyelve között az előkelő 40. hely körül áll. Európában is számos kisebb nyelv van (dán, lett, cseh stb.), védelemre pedig általában csak 1 millió beszélő alatt szorulnak a nyelvek. (A kisebbségi magyarság nyelvét talán valóban védeni kell, de az nem nyelvművelési, hanem nyelvpolitikai kérdés.) Romantikus közhely az is, hogy a véletlen, még a romboló véletlen is, értékes jellemzője a kultúrának, s ezért nem szabad „kipucolni”, modernizálni. Mint az egyén arcán a régi sebhely, a nyelv életében a rendhagyóság, a régi (pl. ótörök) beütés nagy kincs, míg az új csak veszélyes szennyezés. Ezért hirdetik jobbnak a férfihoz, férfival alakokat a szabályos és logikus férfihez, férfivel alakoknál (vesd össze pl. nénihez, nénivel). Ezért sugallják, hogy a régi szláv boronál jobb, mint az újabb latin limitál. A logika tehát kevésbé irányítja a nyelvművelők döntéseit, mint a romantika. Ez nem feltétlenül baj: ki-ki kövesse a neki rokonszenves szellemi áramlatot, de illene tájékoztatni erről a nagyközönséget.

Az átlagember a nyelvművelők üzenetéből azt hámozza ki, hogy létezik egy ideális nyelv, melynek szabályai akkor is ott lebegnek fölöttünk, ha a valóságban az emberek nem (vagy nem úgy) használják őket. A laikus azt hiszi, hogy az emberek a természetes nyelvhasználat során rendszeresen nyelvtani hibákat követnek el. Ez tévedés, pontosabban csak úgy igaz, ha „nyelvtanon” a mindenkori irodalmi nyelv előírásait értjük. Sokan úgy gondolják: a nyelvtan olyan, mint a KRESZ, hogy valakik eldöntötték, szabad-e piros jelzésnél jobbra fordulni, mennyi a sebességhatár, satöbbi. A KRESZ-szabályok érvényességét nem érinti, hogy mennyire tartjuk be őket. Hajthatok az út bal oldalán, ez adott esetben életmentő lehet - de a „helyes” akkor sem ez, hanem a jobb oldalon való hajtás. A nyelvtan nem ilyen. Száz évvel ezelőtt a beszélők megkülönböztették a -nánk és a -nók végződést: az előbbit határozatlan tárggyal használták ( látnánk egy csodát), az utóbbit határozott tárggyal ( látnók a csodát). Olyan nem létezett, hogy látnánk a csodát. Ma szinte mindenki ez utóbbit írja-mondja, a -nók végződés gyakorlatilag eltűnt. A nyelvtan átállt az egységes -nánk-ozásra. Csak romantikus múltkultuszból lehet azt mondani, hogy az a csodát mellett „elvileg” a -nók volna a helyes, csak éppen nem használja senki.

Az erkölcsök, az emberi és társadalmi viszonyok állandóan romlanak, és még sose volt ilyen rémes a helyzet, mint most. Ezt a naivan nosztalgikus bölcsességet évezredek óta halljuk, de tessék Euripidész, Suetonius vagy Shakespeare munkáit (vagy a Bibliát!) forgatni, hogy régen jobban voltak-e az erkölcsök. A világban mindig volt üdvös és káros változás, az új néha valóban silányabb, mint amit felvált, de a nyelvművelés beszorult abba a sarokba, ahonnan nézve minden újítás romlásnak tűnik. Pedig miért volna minden, ami új, rosszabb, mint a régi?

Egy nyelvművelő folyóiratba az alábbi hirdetést küldte be egy gimnazista kislány: „Biliárdasztal eladó vagy elcserélhető jó állapotúbbra.” Kommentárként ezt fűzte hozzá: „ Jó állapotúbbra? Ezt valami új szabály alapján írta így a hirdető? Ezek szerint ezentúl a több évi munka helyett is sokévibb munkáról illik beszélnünk, s a legszebb alakú leányt mostantól legszépalakúbb-ként fogjuk emlegetni?” Íme. A kislány az „új” szót gúnyos gyanakvással használja, láthatóan úgy gondolja, hogy az „új” a nyelvben a „helytelen” szinonímája, mint amikor az igazgató azt kérdezi: „Mi az, fiúk új házirend van, szabad késni?!” Pedig milyen érdekes nyelvtanszakköri téma lett volna megmutatni: valóban új szabály alapján fogalmazott a hirdető, amely szabály persze nem a nyelvtankönyvek lapjain, hanem a beszédközösségben most jelenik meg. Számos hasonlót gyűjtöttem: ennél rosszindulatúbb embert még nem láttam; a legnagysikerűbb bemutatók; nem volt nála szentéletűbb püspök; talán jóhiszeműbben kellene hozzáállni; stb. Úgy tűnik, a nyelv megindult afelé, hogy a kéttagú, -ú/-ű végű jelzőt a végén fokozza. Hogy ez rosszabb-e, mint az eddigi, ahol a közepét fokoztuk ( jobb állapotú, rosszabb indulatú)? Ízlés dolga. Mindenesetre az új egyszerűbb, tehát felvilágosodási alapon üdvözlendő. Ugyanez romantikus alapon elég ahhoz, hogy elvessük. Tessék választani.

A kislány egyébként csúsztat. Felhozza ugyanis a sokévi kifejezést, melyből (a szokásos több évi helyett) ironizálva megalkotja a sokévibb alakot. Csakhogy ilyen nem létezik, mert csakis az -ú/-ű végűeknél jelent meg az új „végénfokozás”. A nyelvművelők ezekkel a csúsztatásokkal azt a látszatot keltik, mintha a gyarló és bűnre mindig hajlamos beszélők korlátok nélkül hágnák át a „szabályokat” (értsd: az irodalmi norma szabályait), holott ez nem így van. Az újítások mindig pontosan körülhatárolt területen, szigorú stratégiával jelentkeznek, akár szeretjük őket, akár nem.

A nyelv rettenetesen fontos. Mégsem a nyelvet kell művelni, hanem az emberek fejét: a nyelvről való gondolkodást, a nyelvhasználatot. Be kell mutatni régit és újat, társadalmilag elfogadottat és lenézettet, és kinek-kinek megtanítani a nyelvi eszközök ügyes forgatását. A kövérnek is, a kopasznak is, a törpének is. A nyelvművelés ne fegyelmezés, ne gúnyos kiszerkesztés és kirekesztés legyen, hanem tanítás. Nagyon keveset tudnak az emberek a nyelvről, pedig nagyon sokat volna érdemes tudni róla.