Mint szaknyelvész állok itt egy olyan hallgatóság előtt, akinek nem ez a szakmája. Önök a nyelvről — és különösen a magyar nyelvről — sok mindent tudnak és sok mindent gondolnak, de a szakember tudása mindig hidegebb a tárgyát illetően: mintha élesebb fényben, keményebb kontúrokkal látná azt, amit vizsgál (és amit persze nagyon-nagyon szeret, hiszen nem töltené vele az életét, ha nem szeretné). A szülészorvos bizonyára szereti az életet, az újszülöttet, a boldog szülőket, de akkor is az a dolga, hogy jéghideg pontossággal ténykedjen, mert munka közben nincs helye az érzelmeknek.

Mint szaknyelvész, kényes dolgokról fogok beszélni. A nyelv ugyanis elsősorban ösztönös tevékenység, és csak sokadik megközelítésben kulturális vagy politikai vagy esztétikai valami. A nyelv a legjobban a nemi ösztönhöz hasonlít: egészséges egyedeknél egy bizonyos korban leküzdhetetlenül megjelenik és irányítani kezdi az egyén viselkedését. A nemiségnél ez a serdüléskor, a nyelv esetében két éves kor körül következik be — függetlenül nemtől, fajtól, anyagi helyzettől, vallástól, azaz függetlenül minden társadalmi tényezőtől. A nyelvet az is kifogástalanul használja, aki nem tudja, miért teszi: ebben is hasonlít a szaporodásra. Évezredeken át váltak az emberek apává, anyává anélkül, hogy tudták volna, valójában mi történik a szervezetükben. Homérosz kiválóan használta a görög nyelvet, holott nemhogy iskola, de még írásbeliség sem létezett, és ugyanez igaz a honfoglaló magyarokra: azok is kifogástalanul tudtak magyarul. Hadd jegyezzek meg egy érdekes dolgot: a nyelvtudás, a nyelv használata (végig az anyanyelv-használatról beszélek!) nem függ az intelligenciától. Nincs olyan, hogy butább embertársaink, teszem azt, csak a jelen időt tudják használni, a múlt időt nem, vagy az o, u hangot ki tudják mondani, de az ö, ü-t már nem. Az anyanyelvi tudás (szakszóval a „kompetencia”) nem függ az intelligenciától, s ebben is a szexualitásra hasonlít az egészséges ember nyelvi készsége.

Mármost ahogyan a szexualitásra is rárakódik tömérdek kulturális és társadalmi elem: tilalmak, rítusok, tréfák, szabályok, úgy kapcsolódnak a nyelvhez is érzelmek és értékek. Például a civilizált társadalmak tiltják (vagy legalábbis erősen korlátozzák) a mások szeme láttára való közösülést. A szülész-nőgyógyásznak azonban ez nem szempont: őneki mindegy, hol tetszenek közösülni, a lényeg, hogy szép egészséges legyen a magzat. Hasonlóképpen a nyelvekben vannak szavak, nyelvtani alakok, melyeknek használatát a társadalom tiltja (vagy legalábbis erősen korlátozza), ám a nyelvész számára ez nem szempont, legföljebb lábjegyzetet érdemel (hogy egyesek szerint ez helytelen), hiszen nem befolyásolja a lényeget, ami a nyelv esetében a közlés, a kommunikáció létrejötte. Ha valaki egy bizonyos testrészét csak ordenáré módon tudja megnevezeni, s így adja elő panaszát az orvosnak, az nyelvészeti szempontból ugyanolyan kommunikácció, mintha finomkodva vagy latin szavakkal mondta volna el.

Olyasféle viszonya van a nyelvésznek a társadalmi értékekhez, rítusokhoz és vélekedésekhez, mint az orvosnak a „hősi halál” fogalmához. Az orvos nem vonja kétségbe a „hősi halál” létezését, társadalmi és erkölcsi fontosságát, de az orvosi szakmában nem tud vele mit kezdeni, mint orvos nem is érti, mi az. Az orvosi egyetemen nem használják a „tragédia” szót. Ugyanígy nem használja a nyelvész a „csúnya” vagy „közönséges” vagy „helytelen” címkéket, mert ezek társadalmi értékítéleteket hordoznak, azok vizsgálata pedig a szociológiára tartozik. A nyelvész megállapítja, hogy minden egészséges ember tud egy nyelvet vagy nyelvváltozatot — figyelem: ebbe az írás-olvasás tudása nem tartozik bele, az civilizáció! — és az is tény, hogy minden nyelv egyformán megtanulható, azaz a csecsemőnek mindegy, hogy melyik nyelv lesz az anyanyelve: azt tanulja meg, amit hall, s azt fogja egész életében a „legkönnyebb nyelvnek” érezni.

A nyelv a közlésnek, a kommunikációnak az eszköze. Erre minden nyelv egyformán alkalmas. Minden nyelven ki lehet fejezni mindent, mondta Humboldt. Ez már abból is belátható, hogy Isten nem teremtett volna olyan nyelvet, amelyen az ő evangéliuma ne volna kifejezhető. A nyelv ugyanis szimbólumokból áll: a „szimbólum” szó a tudományban olyan fizikai dolgot jelent (esetünkben egy szót vagy egy nyelvtani elemet), amely utal valamire anélkül, hogy hasonlítana rá. Az asztal szó például egyáltalán nem hasonlít egy asztalra, és a múlt idő -t jele sem hasonlít semmilyen módon a múltra vagy az időre.

Jegyezzük meg, hogy a nyelv beszélői mint társadalmi lények a szimbólumokba könnyen belehallanak-beleéreznek mindenfélét. Jókainál van erre egy szép példa. Leírja, hogy valahol Erdélyben van egy magyar falu, s vele szemben, a völgy túlsó oldalán, egy román (vagy ahogy még ő mondja: oláh) falu. A román falu színes temploma, a beszerika fürge, apró harangja azt mondja: „ecet, olaj, paszuly” — a református magyar falu harangja viszont így kong: „háj, zsír, szalonna”. Remek leírás, de lássuk be: nyelvészetileg teljesen megalapo­zatlan, hiszen mondjuk a háj szó hangjainak képzése, rezgésszáma, fonetikai jellemzői sehogyan se hozhatók összefüggésbe a háj nevű anyagot alkotó zsírokkal és szövetekkel. A nyelvhasználó — s a nyelvész szemében Jókai is csak annak számít! — lám, belehallja a kultúrát a szavakba, a szavakat a kultúrába.

Így lehetséges, hogy a nyelv maga is kulturális szimbólummá válik, ahogyan például a fekete szín a gyász szimbóluma a mi kultúránkban. Társadalmi-nyelvi szimbólum például a férjes asszonyok névhasználata. Vegyük Nagy Máriát, aki hozzáment Kovács Józsefhez. Ha ez az asszony protestáns lelkész, akkor Kovácsné Nagy Máriának fogja nevezni magát; ha orvosnő, akkor dr. Nagy Máriának, ha tanítónő, akkor Kovács Józsefnénak. A szimbólumok így sorolódnak be egymás mellé-alá-fölé, így nyernek értéket, ami pedig nyelvészeti szerepükből, mibenlétükből egyáltalán nem következik. Sokan például Janus Pannoniust magyar költőnek mondják, pedig egy sort se írt magyarul, csak Magyarország területén élt. Ám ha a nyelvet ilyen hátra rangsoroljuk, akkor ugyanezzel a logikával Sütő Andrást román írónak kellene neveznünk, mert bár egy sort se írt románul, Romániában él.

A történelem során számos nyelv született és számos nyelv halt ki. Vizsgáljuk meg ezt a két eseményt a természettudós semleges hűvösségével.

Nyelvszületés kizárólag szétválással lehetséges, azaz hogy ami eredetileg egy nyelv volt, az széthasad kettőre. Ez azért lehetséges, mert minden nyelvnek — legalábbis ha párezernél többen beszélik — van belső tagozódása, azaz vannak változatai, nyelvjárásai. A „nyelvjárás” helyett manapság szívesebben használjuk a görög eredetű „dialektus” szót, mert ez mindegyik nyelvjárásra vonatkozhat, tehát a semleges, tájjelleggel nem bíróra (a sztenderdre) is. Az a magyar nyelvváltozat, amelyet most használok önökhöz, a „sztenderd dialektus”, azaz a művelt köznyelv. Történelmileg ez is csak egy a nyelvváltozatok közül, s nem belső értékei, hanem kizárólag a társadalom döntése, hagyománya teszi sztenderddé, aminek eredményeképp úgy érezzük: ez a magyar nyelv, s a többi változatok ennek a módosulásai, alesetei. A dialektusok eredetileg nővérek voltak, ám a nővérek egyikének fölvitte az Isten a dolgát s most úgy tesz, mintha az anyja volna a többieknek. Ezért ma úgy érezzük, hogy például a Dunántúlon a -ból/-ből rag helyett az mondják: -bul/-bül, vagyis házbul, kertbül. Figyeljék meg a „helyett” szócskát: kifejezi, hogy a dunántúli formát mintegy a sztenderd formától elütő, deviáns változatnak tekintjük. Mintha a két nővérről így beszélnék: Rozinak fekete haja van, de Katinak ehelyett szőke. Hogyhogy „ehelyett”?… Nyelvészetileg egyenértékűek és egyformán régiek: nyugodtan mondhatnánk fordítva is, azaz hogy a művelt köznyelvben -bul/-bül helyett a -ból/-ből alakokat használják: házból, kertből.

Ha az egyik nyelvjárást egy közösség, egy nép, egy nemzet elfogadja sztenderdként, akkor azt nyelvnek nevezzük. A holland nyelv a németből hasadt le, s bár máig nagyon hasonlít a németre, más nyelvnek tekintjük — mert a hollandok annak érzik, annak tekintik. Hogy mi nyelv és mi dialektus, az nem nyelvszeti, hanem politikai-kulturális kérdés. Azt szoktuk mondani tréfásan: a nyelv olyan dialektus, mely mögött hadsereg is áll. Igaz, hogy a holland használ számos olyan szót, amit a német nem (például de kleur ’szín’, de krant ’újság’, amik a franciából jöttek), de ez magában nem elég az önálló nyelvséghez. Nézzük a német egy másik leszármazottját, a jiddist, mely a kelet-európai zsidóság német nyelv­változata. Abban is számos nem-német szó van (főleg a héberből, például schabbes ’szombat’, melóche ’munka’), mégsem szokás önálló nyelvnek tekinteni, mert nincsen állímisága — azaz nem áll mögötte hadsereg. A szerb és a horvát jóformán ugyanaz a nyelv, mégis az eltérő vallási hagyomány miatt más-más nyelvnek hívják (ez az írásukban is megnyilvánul: a katolikus horvátok a latin betűt, a pravoszláv szerbek inkább a cirill betűt használják).

Néha egy közösség az ellenkezőjét választja: saját, meglehetősen különböző nyelv­változatát nem kívánja önálló nyelvnek nevezni, s inkább megmarad egy nagyobb nyelv köpenye alatt. Ilyen a svájci német: nyelvészeti szempontból nyugodtan nevezhetnénk önálló nyelvnek, politikai szuverenitása is van, a svájciak mégis úgy tartják, hogy ők németül beszélnek és írnak, tudatosan nem akarnak leszakadni a németségről (szemben például a hollandokkal). Érdekes egy másik svájci nyelvváltozat, a rétoromán sorsa: ez ugyanúgy egy dialektusa az olasznak, mint a Schwyzertütsch a németnek, de mivel a közösség, amely beszéli, gyenge és kevéssé művelt, hagyja magát „önállósítani”, nyelvváltozatát a nyelv rangjára emelni, mert ettől általában is emelkedést remél.

Ritkán, de akad példa erőszakos nyelv-szülésre is: a szovjet időben a moldvai románoknak kéretlenül megadták az önálló nyelv státuszt, „limba moldovenyaszka” néven (szándékosan írom így, mert cirill betűkkel kellett írniuk), holott alig különbözött a sztenderd romántól. Persze a politikai változáskor szappanbuborékként pattant szét ez a csinálmány s az emberek visszatértek a normális románra.

Az óvilági történelem három nagy kultúrnyelve: a görög, a latin és az arab más-más utat futott be e szempontból. A görögnek nem lettek lányai: a dialektusokat mindig kiszorította a sztenderd, sosem önállósultak. Ma is csak egy görög nyelv van: ehhez hozzájárult, hogy nagy területen használták, mindig (viszonylag) kevés beszélője volt, akik viszont művelt és mozgékony emberek voltak. Ez inkább az egységes nyelvnek kedvez.

A latinnak sok lánya lett, a portugáltól a románig, azaz a dialektusok már a középkorban önállósodtak, nyelvek születtek belőlük. Ehhez az kell, hogy sok beszélőjük legyen, akik viszonylag műveletlenek (hiszen a műveltség fékezi a nyelvi változást), de lakhelyüket nemigen hagyják el. A reformáció és ellenreformáció is siettette a nyelvi különbségek tudatosodását a volt római világban.

Az arabnak, hogy úgy mondjam, „természetes” lányai vannak, méghozzá szép számmal: a szíriai, egyiptomi, marokkói, stb. arab, ám ezeket nem szokás nyelveknek nevezni, csak dialektusoknak. Pedig ugyanannyira különböznek, mint a spanyol, portugál, katalán és társaik, de az arab világban a konzervatív írástudók ragaszkodnak az „egy nyelv” ideájához. Nem volt az arab világban reformáció, ami a helyi dialektusokat nyelvvé emelhette volna, nincs helyi nemzettudat, az emberek inkább egy egységes arab nemzet tagjainak érzik magukat.

A magyar nyelv — mint a történelme mutatja — bámulatosan szívós, de nem szapora, azaz nem lettek „leányai”, nem hasadtak le belőle újabb nyelvek.

Akkor beszélünk egy nyelv haláláról, ha a kérdéses nyelvet megszűnnek beszélni. Ennek két oka lehet: vagy elpusztulnak a beszélői, vagy nyelvet cserélnek. Kisebb közösségeknél előfordulhat az első, de a gyakorlatban a nyelvcsere sokkal gyakoribb: az emberek maradnak, a nyelv nem. Az alföldi kunok elhagyták nyelvüket s magyarra váltottak. A bolgárok elhagyták eredeti törökös nyelvüket és egy szláv dialektust vettek föl (bár külsőre ma is inkább törökösek, mint szlávosak). A gallok a középkor elején cserélték le eredeti gall (vagyis kelta) nyelvüket latinra. A nyelvcsere igen gyors lehet, akár egy-két generáció alatt is végbemehet. Az ősi ír (vagyis gael) nyelvet 1850–1890 között hagyták el az írek s álltak át az angolra. Az ír nyelv ma már csak kb. húszezer beszélővel vegetál.

Fontos, hogy a nyelvhalál nem jelenti az illető nyelv romlását, leépülését, „öregedését”: amíg beszélik, addig ugyanolyan nyelv, mint a többi. Még fontosabb, hogy a nyelvcsere sosem a nyelvek belső tulajdonságai miatt következik be, nem azért állnak át az emberek egy új nyelvre, mert az ilyen vagy olyan. Sosem azért választják az új nyelvet, mert abban vannak nemek, vagy mert ott van névelő, vagy mert ott nincs „gy” hang, vagy mert ott az ige a mondat elején van.

A nyelvhalál ezek szerint nem nyelvészeti kérdés, hanem történelmi és társadalmi. Ez következik az eddig elmondottakból, hiszen egy szimbolikus dolognak (a nyelvnek) a változása, cseréje is csak szimbolikus lehet. A házasság például a genetika szemszögéből nézve csupán szimbolikus dolog, hiszen az utódok tulajdonságai (sőt létrejötte!) nem attól függ, hogy a szülők össze vannak-e házasodva. A ma oly elterjedt házasság nélküli együttélés sem feltétlenül jelenti az erkölcsök romlását vagy a szeretet csökkenését: az érintettek lehetnek ugyanolyan szeretetteljesek vagy hűségesek, csak másként kívánják viszonyukat szimbolizálni.

A nyelvhalálnak egy esetben lehet nyelvészetileg is értékelhető oka: ha úgynevezett korlátozott használatú nyelvet adnak föl a beszélői. A korlátozottság azonban csakis a szókincsre vonatkozik: előforul, hogy valamely nyelven nincs kialakult szókincse az élet „magaskulturális” területeinek, nem lehet jogról, tudományról vagy műszaki kérdésekről beszélni, esetleg nincsen írásbeliség. Ilyan korlátozott használatú ma a cigány nyelv, ilyen a Plattdeutsch (vagyis Észak-Németország nyelve, mely tulajdonképpen a hollandhoz hasonlít), ilyen volt a reformkorig a magyar (nem volt magyar nyelvű egyetem, alig volt tudományos vagy műszaki nyelvhasználat), de ilyen volt az angol is a normann-francia hódítás alatt, a 11.–14. században. Hangsúlyoznom kell, hogy e korlátozott használatú nyelveknek a nyelvtana, hangtana egyáltalán nem szegényes, lehet kérdezni és tagadni, lehet időket kifejezni, irodalmuk, népköltészetük, meséik gazdagok és hajlékonyak.

Milyen hát a magyar nyelv helyzete az egységesülő Európában? É. Kiss Katalin budapesti nyelvészprofesszor nemrég megjelent könyvében (Anyanyelvünk állapotáról, Osiris, 2004), kettébontja a kérdést. Egyfelől leszögezi, hogy a nyelv belső állapota teljesen normális és megfelelő, hiszen beszélik és használják — erről a nyelvész nemigen mondhat többet, az nyelvészetileg teljesen mindegy, hogy azt mondjuk: följöttek-e vagy föl-e jöttek. Viszont a nyelv külső állapota — azaz hogy kik és mire használják, hol és hányan — már nem olyan megnyugtató, mert beszélőinek kb. egyötöde él kisebbségben, ahol fennáll a veszély, hogy a magyar korlátozott használatú nyelvvé válik.

Szoktak olyat mondani, hogy a magyar kis nyelv. Ez nem így van, hiszen leglább 13 millió beszélővel a középmezőnyben helyezkedik el. Vannak bőven kisebb nyelvek Európában: a görög 10 millióval, a finn és a szlovák 4-5 millióval, az izlandi 1 millióval mind a magyar mögött áll. Az viszont igaz, hogy a magyar igen rég született, hiszen kb. kétezer évvel ezelőtt hasadt le szülőjéről, az ugor nyelvről; ez a rokonság tényét nem gyengíti, de a hasonlóságot igen, vagyis a magyar ma már alig hasonlít rokonaira. Nincs a magyarhoz közeli, hozzá hasonló nyelv, ahogy a szlovák mellett ott a cseh (szlovák štátná banka — cseh štátní banka), a holland mellett a német (das ist reduziert — dit is gereduceerd), a román mellett az olasz (a cântat — ha cantato), vagyis a magyar beszélőnek nincs olyan élménye, hogy jól-rosszul megért más, az övétől enyhén különböző nyelveket. Mivel nincs ilyen „majdnem-magyar” nyelv (ahogy a csehet érezhetik „majdnem-szlováknak”, a románt „majdnem-olasznak”), hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyarnak egyöntetűnek, egységesnek kell lennie. Még a regionális sztenderdek létét is sokan kétségbe vonják, s azt szeretnék, hogy minden magyar úgy beszéljen, ahogy a budapesti rádió. Pedig Kelet-Magyarországon és Erdélyben a taxi szó a személyautót jelenti, a kocsi pedig a lovaskocsit; így adódott az a mulatságos félreértés Szászrégenben, hogy egy idős bácsi azt kérdezte: Taxival jöttek Pestről? Mire mi nevetve azt mondtuk: Dehogyis, hát kocsival jöttünk — amire viszont ő nevetett rajtunk.

Az egységesítési vágy persze a politikai széttagoltság miatt, azaz Trianon miatt érthető, hiszen a magyar nyelv ma a magyar identitás fő hordozója, nem lévén a magyarságnak egységes vallása vagy külső testi jegye. (Más a helyzet az írek vagy az örmények esetében, akik egységes nyelv nélkül, ősi nyelvüket feladva, a vallás révén érezhetik magukat ma is összetartozónak.) Ugyanakkor látnunk kell, hogy Európa számos más nyelvét is több országban beszélik kisebbségi helyzetben: a németet Olaszországban (Dél-Tirol), az olaszt Franciaországban (Korzika), a franciát Kanadában, a svédet Finnországban, a szlovákot Magyarországon. És akkor még nem beszéltünk a modern népvándorlásról, melynek eredményeképp Ausztriában sokan beszélik a törököt, és így tovább.

A magyar nyelvet féltő emberekben — különösen a kisebbségben vagy emigrációban élőkben — felmerül az aggály: nem fogja-e az egyesült Európa a kisebb nyelveket visszaszorítani, netán kihalásra ítélni? Azaz nem fognak-e a kisebb nyelvek beszélői nyelvecsrét végrehajtani, s addigi nyelvük helyett valamelyik vezető, nagy nyelvre átállni? Erre a nyelvészeti szakiroda­lom egyelőre nemmel válaszol. Nem tűnik úgy, hogy a holland, görög, vagy dán nyelvnek kárára lett volna a csatlakozás.

Végigtekintve a történelmen, azt látjuk, hogy egy nagy egységes államalakulat (egy „birodalom”) jelenthet nyelvi egységesülést, de nem mindig. A római birodalom nyugaton mindenütt a latint terjesztette el (s lett belőle olasz, francia, stb.), de Keleten a görög érintetlen maradt. A Habsburg-birodalom sem járt a német nyelv egyeduralkodóvá válásával, még Csehországban sem, amelyet pedig körülvett a németség. A politikai-gazdasági egység számos téren az egységesülés felé hajt, ahogy egységesül az építészet stílusa, a ruházat, az étkezés, a vallás, a bankkártyák mérete vagy a vasúti nyomtáv. A nyelvcseréhez azonban ennél több kell, valami olyan nyomás, amit jelenleg nem látunk az egységesülő Európában.

Szavak átvétele persze bőven folyik, mint ahogy folyt már a középkorban és az újkorban is — gondoljunk a latinból átvett rengeteg szóra: nóta, sors, persze, tinta, plántál, vice és így tovább. A mai korban bőven jönnek a magyarba olasz szavak (pizza, sztracsatella, szóló, maffia, tiramisu), francia szavak (apartman, bagett, kroaszan, fritőz, kupé, limuzin, karosszéria), angol szavak (piercing, hifi, dárembéz [drum-and-bass], fíling, mainstream). De ennél intimebb, mélyebb hatások is jönnek a vezető kultúrákból: a gondolatok is terjednek. Például a középkorban Franciaországból terjedt el az a gondolat, hogy a szerelmünket rózsához hasonlítsuk, s ma minden magyar népdalban azt halljuk: az én rózsám. Ugyanígy nyugatról terjedt el az a szokás, hogy idegenekhez más nyelvtani formában beszélünk, mint bizalmasainkhoz, azaz megkülönböztetjük a magázást és a tegezést. Nem hiszem, hogy ennek a gondolatterjedésnek kellene vagy lehetne gátat vetni, hiszen például a kereszténység is így terjedt el. A német Blockflöte és gigerli, az angol lézer és lúzer tekinthetők a felzárkózás bizonyítékainak, ahogy régen a pingál, a doktor vagy a kántus. Azt pedig egyenesen veszé­lyesnek tartom, ha a magyart — és különösen a kisebbségi magyart — valamiféle steril­szobába akarjuk csukni és „tisztán tartani” az idegen hatásoktól. Az ilyesmi elszigetelheti, a fiatalok szemében pedig életképtelenné teheti a nyelvet.

Közvetítő nyelvek mindig voltak és ma is kellenek. Jó, ha van egy olyan nyelv, amelyen a repülőtéri feliratokat — a helyi nyelv mellett — ki lehet írni. Régen ez a német és a francia volt, ma az angol. A közvetítő nyelvek történelmi sora igen tekintélyes: görög, latin, arab, francia, német, angol. De újra rá kell mutatnom: ennek nincs köze az illető nyelvek belső tulajdonságaihoz, vagyis nem azért váltak közvetítő nyelvvé, mert ilyen vagy olyan kedvező vonásokkal rendelkeztek. Önmagukban a közvetítő nyelvek nem szebbek, nem könnyebbek és nem értékesebbek, mint a helyi nyelvek.

A nyelvek születésének és halálának (= lecserélésének, elhagyásának) megvannak az ismert típusai; ezek lehetnek a beszédközösség számára előnyösek vagy hátrányosak. Az írek számára nem biztos, hogy egyértelműen hátrányos volt, hogy átálltak az angolra — bár sajnálatos, hogy az ősi ír nyelv gyakorlatilag kihalt. Minden ilyen helyzetben két erő feszül egymásnak: az egyik afelé hat, hogy könnyebb legyen a nemzetközi érintkezés, hogy — mint a vasúti vágányok, az istentiszteleti rend és a bankkártyák — azonosak legyenek minden országban, hiszen így jobban használható a világ, otthonosabban mozoghatunk benne. A másik erő az önazonosság (az identitás) és a hagyományőrzés, vagyis hogy az ember lehessen (és maradhasson) az, ami, hogy ne kelljen föladnia azt, amit addig tanult és örökölt. Ebben ki-ki helyzete, vérmérséklete szerint foglalhat állást. Én most csak azt kívántam megmutatni, mit mond és mit nem mond minderről a nyelvtudomány.