Ha két dolog egymás mellé kerül, viselkedésük a „társ” fényében gyakran módosul. Ilyen a fizikában a gravitáció (a Föld vonz engem, én lököm a Földet), a biológiában a szimbiózis (a fa hullatja a levelét a gombának, a gomba rohasztja az avart a fának), hogy az emberi társadalomról ne is beszéljek. A nyelvben is van „társérzékenység”. Pédául a katona szóban a szóvégi a gyakran á-ra vált, ha valamilyen elem járul hozzá, azaz ha társat kap: katoná+t, katoná+tól, Bem katoná+i. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ez nem minden esetben érvényes: néha nem történik semmi: katona+ság (nem *katoná+ság), katona+i attasé(nem *katoná+i attasé) — ez a végződésen múlik: némelyik kiváltja, némelyik nem váltja ki. Ám sohasincs változás az ilyenekben: katona+tiszt (nem *katoná+tiszt), katona+zene (nem *katoná+zene). Itt ugyanis minden elem önálló (katona, tiszt, zene), vagyis ezek összetett szavak és nem egy szó toldalékolt alakjai, mint az előbbiek.

Úgy tűnik, ha a két elem önálló (azaz összetett szóval van dolgunk), akkor sosem érzékenyek egymásra, míg ha egy szóhoz önállótlan elemek, toldalékok járulnak, akkor többnyire igen. Még egy példa: szeder+nél de narancs+nál: vagyis a toldalék érzékeny a tőre, harmonizál vele. Viszont nincs harmónia abban, hogy szeder+lé, narancs+lé (nem *narancs+lá), mert a lé szó, mint összetételi tag, érzéketlen a vele összekapcsolt szó magánhangzóinak színezetére.

A magyarban az összetett szavak első tagja csak kisebb, hangtani módosulást szenvedhet; formailag megőrzi önállóságát. Arra gondolok, hogy fog+sor ejtsd [foksor], lak+bér ejtsd [lagbér], vagyis a két találkozó hang közül az egyik ilyenkor módosul: fog > fok, lak > lag. (Ezt a módosulást — a neve zöngésségi hasonulás — a magyar helyesírás nem jelöli.) De mindez csak hangtan. Némely nyelvben viszont az összetétel első tagja ennél komolyabb, formai változást is mutat. Vegyük a németet. Planung ’tervezés’ és Komitee ’bizottság’; ám az összetett szó már Planungs+komitee ’tervbizottság’ (és nem egyszerűen *Planung+komitee), holott a Planung szónak egyébként nincs és nem is lehetne *Planungs alakja. A német ezzel a külön alakkal jelzi, hogy valami, ami egyébként önálló szó (Planung) most összetételi előtagként működik (Planungs-). Ilyen az orosz is: ruka ’kéz’, pisz ’ír(ás)’, de a ’kézirat’ már ruko+pisz (és nem *ruka+pisz), holott a ’kéz’ szónak egyébként *ruko alakja nincs, ez csak így, összetételi előtagként létezik. S végül ilyen a görög, ahol a szavak többnyire ugyancsak -o végződést kapnak, ha összetétel első tagjaként szerepelnek, pl. deino s ’rémisztő’ és sauros ’gyík’ = deino+sauros (magyar dino+szaurusz); de gyakran ennél nagyobb változást is mutatnak, pl. hydór ’víz’, előtagként hydro- (magyar hidro+terápia’vízgyógymód’); vagy phós ’fény’, előtagként phóto- (magyar foto+gráfia ’fényírás, fényképezés’). Sok ilyen görögös összetétel kering Európában, sőt ezek mintájára újabban is képeztek hasonlókat, pl. terminus ’szakszó’ + lógia = termino+lógia; dák + román = dáko+román (nem *dákóromán!); szláv + phil(os) = szlavo+fil ’szlávbarát’ stb.

Rengeteg került be mint jövevényszó a magyarba is. De mit csinál velük a magyar nyelv, amelytől idegen az összetételi előtagok ilyesféle alakváltoztatása? Hiszen a magyarban hiába van pl. bokor/bokr+ot, az összetételben nem a megváltozott bokr- alakot, hanem az önállót használjuk: bokor+ugró (nem *bokr+ugró), ugyanígy hó+eke (és nem *hav+eke), stb. Nos, a magyar egyetlen szónak kezeli a görögös összetételeket (dinoszaurusz, stb.). Ezt azzal bizonyíthatjuk, hogy a középső -o- rövid. Ha ugyanis a magyar az első elemet önállónak tekintené, akkor muszáj volna az -o- nak hosszúnak lennie, hiszen a magyarban a szóvégi o mindig hosszú. Vegyük észre, hogy pontosan ez történik akkor, amikor egy-egy ilyen összetételből elhagyjuk a második tagot, s az elsőt önállóan kezdjük használni: dinó, fotó, autó (< auto+mobil ’önmozgó’), diszkó (< diszko+téka ’lemeztár’), technó (techno + lógiai ’gépies’).

Érdekes kettősség adódik ebből a magyarban. Ha az eredeti görög-tudományos értelemben használjuk az illető szót (vagyis ilyenkor: félszót), akkor az o rövid: auto + mobil; de ha magyar szóként tesszük össze valamely más magyar szóval, akkor — mint bármely önálló szóban — a szóvégi o hosszú: autó + mentő. A fényérzékeny kapcsoló neve fotocella, viszont ha egy kolostorban van egy helyíség, ahol fényképeket hívnak elő, az a fotócella. Ugyanígy van metropolisz de metrópótló, afroázsiai de afrófrizura. Ha átvenné a hatalmat egy szűk réteg, akik a malac filmekből élnek s ezeket rákényszerítik a többségre, ők lennének a pornokrácia. Viszont ha a hölgyek ilyen filmekben is képesek megőrizni valami finom bájt, akkor van bennük pornógrácia.

Így már föltűnik, mennyire rendhagyó a ’fényképező ropirter’ jelentésű szó, ugyanis benne az előtagot rövid o-val ejtjük: [fotoriporter], mintha a riportert a fény késztetné működésre — gondoljunk a fotocella, fotográfia, fotoirritáció (’fényérzékenység’) szavakra egyfelől, illetve a fotómúzeum, fotóalbum, fotógrafika (’fényképből készült grafika’) szavakra másfelől. A helyesírási tanácsadó így írja: „fotóriporter” — ami logikus, nem is kifogásolom, hiszen a helyesírás gyakran inkább a logikát, mint a kiejtést tükrözi. De vajon mondja valaki hosszú ó-val?

S végül mi a helyzet az újkeletű bio szóval, melynek jelentése ’vegyszerek nélkül termelt élelmiszer’? Mint önálló szónak, ejtése csakis hosszú o-val lehet, tehát [bió] (mint mondjuk dió); „tessék mondani, ez a dió bio”? (Írásban mindig röviddel látom.) De vajon hogyan ejtjük összetételi előtagként: [bióbolt] vagy [biobolt]? Kérem, próbálják ki egy példán: egyforma-e a harmadik hang a biológus és a biolóhús szavakban?