A múltkor egy reklámcégnél voltam agyrohamozáson, egy új áruház nevét kellett kitalálni. Ömlöttek az ötletek, sokszor a nyelvtani vagy helyesírási szabályok áthágásával is. A szünetben az egyik résztvevő engem kezdett kérdezni, mintegy a lelki békéjét helyreállítandó, hogy de ugye a helyes így meg így volna. Erre egy másik megszólalt: „A Nádasdyt hiába kérdezed, őszerinte nincs helyes és helytelen, ő mindent megenged.”

Na puff neki, ennyit sikerült megértetnem a nagyközönséggel a nyelvi helyességről. Mint ha egy genetikus munkásságából azt szűrnék le, hogy keféljen mindenki fűvel-fával, ahol éri. Ezt a genetikus nem mondja: de azt kötelessége elmondani, hogy a házasságnak, a monogámiának, a cölibátusnak, a különféle társadalmi tilalmaknak és korlátoknak, azaz a nemi erkölcsnek nincsenek (vagy alig-alig vannak) genetikai indokai, vagyis a genetika felől nem értelmezhetők. Futó, méltatlan kapcsolatból, sőt akár nemi erőszakból is ugyanolyan utódok fogannak, mint egyébkor. Ez nem jelenti azt, hogy ne tartsuk be (vagy legalábbis ne mérlegeljük) a nemi erkölcs normáit, helyességi és helytelenségi ítéleteit, csak annyit jelent, hogy a genetika nem tudja, mi az a nemi erkölcs. Azt se tudja, mi a házasság. Az ő számára a helyességnek egyetlen definíciója van: ha egészséges utód nemződik. Ami ezen kívül történik nemi élet címén, arról nem tud mit mondani, se jót, se rosszat.

A nyelvtudományban a helyességnek egyetlen definíciója van: ha megvalósul a közlés, a kommunikáció. Ehhez pedig az kell, hogy a kérdéses mondat, szerkezet vagy szó megfeleljen az adott kisebb-nagyobb közösség nyelvszokásának. Ha abban a közösségben (így pl. amelyikben én élek) az a norma, hogy személynevek előtt névelőt használunk, akkor a közlés sikeréhez éppen ezt a szokást kell betartani. Ha azt hallom, hogy „láttam virágot” (direkt írtam kisbetűvel, hiszen a nagybetű nem hallatszik!), tudom, hogy ez csak növényre vonatkozhat, nem pedig ilyen nevű nőre, hiszen nincs ott a névelő. Ha ugyanis Virág nevű nőre akarnék utalni, az — mint személynév — megkívánná a névelőt: „láttam a virágot” (azaz, rendes helyesírással: Láttam a Virágot). Vagyis az én közösségemben (a budapesti polgári köznyelvben) a névelő jelzi, hogy utána személynév áll, s így elhagyása (mint az irodalmi normának megfelelő Láttam Virágot) félreértéshez vezet. Ami pedig félreértéshez vezet, az gyengíti a kommunikációt, azaz ott és akkor nem helyes. Az ilyen értelemben vett helyességet nevezhetjük „nyelvészeti helyességnek”.

Egészen mást ért a laikus vagy a nyelvművelő helyességen: azt, hogy a kérdéses nyelvben a művelt rétegek, az iskola, az egyház, a legjobb írók és költők, esetleg a főváros vagy más kitüntetett tájegység (pl. az olasz Toszkána) lakói mit használnak, mit tekintenek a maguk nyelvhasználatába illőnek. Ezt nevezhetjük „társadalmi helyességnek”. Ugye nyilvánvaló, hogy ezt történelmi véletlenek alakítják és irányítják. A mai budapesti beszédben a „valahonnan ki” jelentésű ragot -bol/-böl formában, rövid magánhangzóval mondjuk: könyvböl, porbol. Ez könnyen bizonyítható: a rom főnév -ból ragos alakja ugyanúgy „rombol”-nak hangzik, mint a rombol ige: Az ember rombol és épít, a rombol (!) palotát csinál. E közösségben tehát ez a nyelvészetileg helyes. A formális-irodalmi nyelvszokás (a helyesírási szabályzatban, nyelvtanokban, stb.) a hosszú magánhangzós -ból/ből változatot preferálja: könyvből, porból. A laikus azt hiszi, az irodalmi nyelv azért írja elő a hosszú magánhangzós alakot, mert az a helyesebb, pedig fordítva van: azért érezzük helyesebbnek a -ból/-ből változatot, mert azt támogatja az irodalmi hagyomány, a „tanítóhivatal”. A nyelvészetileg helyes és a társadalmilag helyes így gyakran konfliktusba kerül, s ezt kinek-kinek magának kell a helyzethez illően feloldania.

A társadalmi helyességet ugyanúgy nem lehet nyelvészetileg indokolni, ahogy a nemi erkölcsöt se lehet genetikai érvekkel indokolni. Miért helyesebb a könyvből, mint a könyvböl? Talán általában helyesebbek a hosszú magánhangzók, mint a rövidek? Nem, hiszen például a könyvhöz, porhoz esetében a tanítóhivatal is a rövidet támogatja, nem ír elő *könyvhőz, *porhóz alakot. No de, kérdezhetjük a tudós kegyetlen bornírtságával, ha jó a rövid magánhangzó a -hoz-ban, miért nem jó a -bol-ban? Nyilván nem a magánhangzókkal van a baj: a -ból/-ből ragnak létezik hosszú és rövid változata, és az irodalmi hagyomány a hosszút tekinti helyesnek. Ez egyszerű értékítélet, nem a nyelvből magából következik. És akkor még nem is beszéltünk a -bul/-bül alakról: könyvbül, porbul, amit a legjobb költők használtak; nyilván oktalan volna azt mondani, hogy az u, ü magánhangzók valahogy kevésbé helyesek, mint az ó, ő, ma mégsincs társadalmi helyessége a -bul/-bül változatnak. Hogy miért sodródott ki a helyességi kánonból? Így alakult.

Még azt is mondták, hogy én liberális nyelvész vagyok. Te jó Isten. Milyen a liberális kémia? Amelyik többet enged meg a molekuláknak, mint a konzervatív kémia? Ne röhögtessenek. Egyébként liberális gondolkodású ember vagyok, amint az egy városi polgárhoz illik, de hol látszik ez a nyelvészeti nézeteimen? Őszintén szólva, inkább konzervatívnak érzem magam nyelvi ügyekben: hasonlítsák csak össze itteni cikkeimet az Egotrip rovat más szerzőiéivel (ügyeljünk a helyes ragozásra!). Vagy, mondjuk, én sose írnám vagy mondanám, hogy tudok ettől olcsóbbat, csak azt, hogy tudok ennél olcsóbbat — de nem azért, mintha az első nyelvészetileg helytelen volna (hiszen használják, méghozzá sokan, és az ő számukra ez a működő forma), hanem azért, mert a második a társadalmilag helyesebb. Hogy miért, arra nincs értelmes válasz. Fordítva is alakulhatott volna.

Igenis van helyes és helytelen, de tudni kell, hogy nyelvészetileg vagy társadalmilag értjük-e. A nyelvi alakok társadalmi helyességét mindenki tanulja meg, mérlegelje, és a helyzethez illően tartsa be — vagy szegje meg, ahogy műveltsége, vérmérséklete diktálja. Ahogy a genetikus nem a szabad szerelem apostola, úgy én sem vagyok a szabadszájúság viharmadara. Éljen a konformizmus és a tradíció!