A cím nem a szőlővesszőt jelenti (melyen nektárt csepegtettél), nem is az ismert írásjelet, nem is a magyar férfi díszét. A „vessző” most a matematikából–geometriából van kölcsönvéve, ahol arra szokták használni, hogy valami konkrét, létező dolog mellé (vagy ellenében) elképzeljenek egy majdnem ugyanolyan, bár nemlétező vagy bizonytalan dolgot. Például a P pont mellé fölveszünk gondolatban egy P′ (olvasd: pé-vessző) pontot. Vagy az f függvénnyel szemben föltételezünk egy f′ (ef-vessző) függvényt, hogy meglássuk: az vajon merre kanyarodna? A „vessző” ilyen használata tehát azt jelenti: „majdnem ugyanaz”; „feltételezett másik, mely alig különbözik”.

A magyar anyanyelvűek — ha kitekintenek a falujuk határán túl —, mind megtapasztalják, hogy nem létezik a magyarra hasonlító nyelv. Rokonai persze vannak a magyar nyelvnek: a finn, az észt, a vogul, az osztják, és a többi finnugor (és uráli) nyelv. Csakhogy ezek mind igen távoli rokonok, ami nem csökkenti a genetikai azonosságot, de a külső hasonlóságot igen. Közeli rokon nincs, nincs olyan nyelv, amit — ha jól odafigyelünk, kicsit megerőltetjük magunkat — meg tudnánk érteni pusztán a magyar tudásunk alapján.

Ez nem egyedülálló jelenség. Vannak még ilyen helyzetű nyelvek a világban, például a görög. A nyelvészet bebizonyította, hogy a görög nyelv oszlopos tagja az indoeurópai (más néven indogermán) nyelvcsaládnak, tehát rengeteg rokona van — a latin, a szláv, az örmény, a hindi, stb. —, de hasonlítani egyikre se hansolít abban az értelemben, amit az utca embere annak nevezne. Hogy a kocsmáros nagyjából értené a másik országból jött ember rendelését. Hogy ketten egy vasúti kupéban jól-rosszul el tudnának beszélgetni. A görög anyanyelvűnek ez az élmény ugyanúgy nem adatik meg, mint a magyar­nak.

Ám gyakoribb az ellenkezője, tehát hogy egy nyelv közelében többé-kevésbé eltérő, de azért hasonló nyelveket beszélnek. A dánok értik a svédet, a lengyelek a szlovákot, az olaszok a spanyolt, a tamilok a malayalamot. (Tényleg így hívják.) Ennek persze van számos praktikus előnye: a kocsmáros érti a rendelést, udvarolni is könnyebb, munkát vállalni is. De az igazán érdekes az a hatás, amit egy „majdnem-ugyanolyan” nyelvvel való találkozás az ember gondolkodására gyakorol. Hogy ráébred: jé, ezt így is lehetne mondani! Az olasz azt mondja: Ho una casa („bírok egy házat”, azaz van egy házam), de hallja, hogy a spanyol ugyanezt így fejezi ki: Tengo una casa — ami olaszul szószerint azt jelenti: „tartok egy házat”. Eltűnődik az olasz: tényleg, valamit birtokolni és valamit tartani nagyon hasonló dolgok.

Hollandul a vervoeren (ejtsd [ferfúren]) azt jelenti: fuvarozni (szószerint: „elvinni” vagy „elvezetni”). Németül ugyanez a szó, verführen, azt jelenti „elcsábítani”, minthogy a csábítás valakinek a (rossz útra való) „elvezetését”, „elvitelét” jelenti. A holland csodálkozik: az „elvezetésnek” milyen átvitt, erkölcsi jelentést adnak a németek! A német csodálkozik: a hollandok ezt a szót ilyen földhözragadt értelemben használják?

De nemcsak a szókincsben, azaz a dolgok nyelvi leképezésében nyújtanak agymozgató példákat a majdnem-hasonló nyelvek. Érdekesek a nyelvtani különbségek is. Sok olyan eset van, amikor az egyik nyelvben helyes az, ami a másikban helytelennek, hibának számít. A németben a befejezett igenevek ge- előragot kapnak (például gekommen „jött”, gespielt „játszott”, gedownloadet „letöltött”), ám tilos a ge- előragot használni az -ieren végű igék elején, tehát a studieren „tanulni” nem lehet *gestudiert, csak studiert. A németórán körmöst kap az, aki azt mondja: *Ich habe gestudiert „én tanultam” . Rút hiba! És láss csodát: hollandul éppen ez a helyes: Ik heb gestudeerd — ez a nyelvtanilag előírt, így beszél a királynő is.

Mivel a magyarnak nincs ilyen majdnem-azonos társa, tételezzünk föl egy „magyar-vessző” nyelvet, mely valamikor egy volt a magyarral, de az évszázadok alatt a földrajzi, vallási, politikai távolságok miatt lassan más nyelvvé fejlődött. Mondjuk Kelet-Európában beszélik egy kis országban. Elég jól érthető, de azért furcsa nekünk magyaroknak. (A magyar-vessző anyanyelvűeknek meg persze a miénk furcsa, olykor komikus.) Például a névelő őnáluk mindig a (a körte, a eper); viszont ők az elbeszélő múltat használják (látám, jövének), nekik furcsa, hogy mi azt mondjuk: láttam, jöttek. A birtoklásra őnáluk nem a nekem van típusú szerkezet szolgál, hanem a tartani ige (mint a spanyolban), tehát nem okom van, hanem okot tartok. És helyett azt mondják: is. A kiejtésről most nem is beszélve: ahogy a szájukat kinyitják, mindjárt föl lehet ismerni őket az éneklő, elnyújtott beszédükről. (Minket meg — őszerintük — a kopogós, dallamtalan mekegésünkről.)

Szilveszter éjjel a tévét véletlenül egy magyar-vessző csatornára kapcsoljuk. Maradhat, elég jól értjük. Elhangzik a himnusz (az övéké), lobog a zászló (az övéké), megjelenik az államelnök (egy másik bácsi). Azt mondja: A elmúlt év eredményes vala hazánki szempontból. A művi élet is a gazdálás különfajos terein szép sikereket érénk el. (Értsd: A kulturális élet és a gazdaság…) Megjöve a önbizalmunk. Mindazáltal nem hiszem, hogy okot tarthatnók a elégültséghez: folytatnunk kell a robotot (= munkát).

Kár, hogy nincs magyar-vessző nyelv: jobban átéreznénk, hogy sok minden, amit „egyedül helyesnek” érzünk a mai magyarban, egyszerű történelmi véletlen. Nálunk így alakult, őnáluk úgy. Talán egyetlen olyan beszédmód van, amelyik a magyar anyanyelvű embernek valamennyire megadja ezt a furcsa „enyém is, nem is; értem is, nem is” élményt: ez pedig a csángómagyar nyelvjárás. Azt kérdezték Szabófalván, ahogy a kocsma felé invitáltak, és a kocsit otthagytuk a házuk előtt: Besátatok a meszenát? Hűha. Magyarul van, de mit mond? Aztán rájöttünk: „becsináltátok a masinát?”, azaz „bezártátok az autót?”.