Az igekötős igék alapvetően kétfélék aszerint, hogy az igekötő mit csinál bennük. Az egyik fajtában az igekötőnek konkrét jelentése van, mert irányt, helyet, állapotot fejez ki: fölmászik, belefagy, átküld, szétszór, leönt (valamit valahova). Ilyenkor az igekötő „hová?, mivé?” kérdésre felel, azaz határozói értékű. „Hova mászol? — Föl.” „Hova szórtátok a hamut? — Szét.” A másik fajtában ezt a rákérdezést nem lehet megcsinálni: *„Hova szerette Dorsch az igazgató feleségét? — El.”; következésképpen az elszeret-ben az el nem határozói értékű, nem helyviszonyt fejez ki. Ez akkor is igaz, ha metaforikusan itt is érezzük az irányjelölést, azaz „tőle el”; a metafora nem maga a dolog. Tja, Dichtung und Wahrheit. Az jó, hogy „Hova szállították a veszélyes hulladékot? — El.”, de az elszeret nem ilyen, megbukik a rákérdezés-próbán.

A nem-határozói fajtában az igekötőnek nincs lokális jelentése, csak befejezettséget (szakszóval perfektivitást) fejez ki: belázasodik, kitör (a háború), lefagy (a számítógép), elolvas, föllelkesít, megsajnál, leönt (valakit valamivel). A perfektív igékben az igekötő olyasmit jelent, hogy „teljesen, maradéktalanul, befejezett tényként”. A perfektív igekötős igéken belül léteznek felnagyító (intenzifikáló) alakok, ahol az igekötő a „teljesen” mellett még „nagyon, túlzottan” értelemmel bír: fölpofoz, agyonfűszerez, leszadiz, kiolvas, de ezek ugyanúgy nem adverbiálisak, hanem perfektívek, mert nem tűrik a rákérdezés-próbát.

Hasonlítsuk össze a két leönt igét. Az egyikben az igekötő határozói értelmű: A benzint leöntötte a csatornába. Bírja a rákérdezés-próbát: „Hová öntötte a benzint? — Le.” A másikban az igekötő perfektív: „Dorka leöntötte a védőnőt kakaóval.” Bár az igének itt is van tárgya (a védőnő), ez más szerepű, mint az előbb: a benzin maga ömlött, a védőnő viszont csak olyanos lett. A le-hez hasonlóan az igekötők többsége mindkét funkcióban szerepelhet: kiénekel (a fürdőszobaablakon), kiénekel (egy magas hangot). Egy kivétel van: a meg, mely csakis perfektív lehet, hiszen önálló jelentése, tartalma nincs, csak a befejezettség kifejezésére szolgál.

A határozói igekötő — mint láttuk — értelmileg egészíti ki az igét, hozzáadva a maga irány, hely, stb. jelentését, de egyebet nem tesz: föl + mászik = fölmászik, ugyanúgy, mint mondjuk Dabasra + indul = Dabasra indul. Megjósolható a mondatbeli szerepe is: ahova a mászik illik, oda illik a fölmászik is. A perfektív igekötő izgalmasabb, hiszen többnyire nem megjósolható, hogy miért éppen az az igekötő fejezi ki azt, amit kifejez: például miért a bevégez jelenti azt, hogy „teljesít”, és a kivégez azt, hogy „megöl”, és nem fordítva? Úgy is alakulhatott volna, hogy ma azt mondanánk: *Szegényt bevégezték, mielőtt kivégezhette volna a munkáját. Igaz, a leggyakoribb perfektív igekötő, a meg, jelentésbeli üressége miatt megjósolható „jelentésű”, amennyiben csak a befejezettséget, a PERF elemet adja az igéhez: PERF + született a lánya = Megszületett a lánya. De nem tökéletes a dolog, ugyanis ahol meg van, ott mindig perfektív az ige, de ahol perfektív, ott nem mindig van meg. Erre sajnos nincs szabály, az egész dolgot (tehát hogy melyik ige befejezettségét melyik igekötővel képezzük) meg kell tanulni, mint lexikális tényhalmazt. A megszületik igét kifejezhetnénk a *kiszületik alakkal is (sőt, az talán kézenfekvőbb volna…).

A perfektív igekötő — mint láttuk — nem is az ige jelentését, hanem a használati értékét, a „szemléletét” változtatja meg; sőt, belenyúlhat az ige mondatbeli szerepébe is, ugyanis tárgyassá (tranzitívvá) tudja tenni. Vegyük például a kiabál igét. Ez önmagában lehet tárgyatlan (A gyerekek kiabáltak a játszótéren), illetve tárgyas (Disznóságokat kiabáltak). Lehet neki határozói igekötője, pl. le, ami ezen nem változtat: A kapitány lekiabált a gépházba; Lekiabálta az adatokat. Ha azonban ugyanez a le perfektív igekötőként járul az igéhez, akkor az tárgyas lesz: Az utasok lekiabálták a kalauzt. Vigyázat: a tárgynak nem kell külön szóként megjelennie, de megléte akkor is nyilvánvaló: Próbáltam én megnyugtatni az utasokat, de lekiabáltak. Az ilyen értelmet most kapcsoljuk ki, mert itt is van tárgy, csak zérus fokon. Vagyis azt nem lehet mondani, hogy *A kalauz nem tud szót érteni magukkal, mert maguk lekiabálnak, csak úgy jó, hogy lekiabálják [őt]. Ugyanígy: A mester levonul vidékre és alkot (*megalkot). Sári esténként a szobájában rajzol (*lerajzol — nem „engem”!).

Mármost különös, hogy az ilyen perfektív tárgyas igék egy csoportja — a fenti szabály alól mintegy kibújva — használható tárgyatlanul is: Hazamegyek és megfőzök. Az uram kiment és fölszántott. Ebéd után beáztatok. Ilyenek még: kitakarítok, begyújtok, megszoptatok, bepakolok, kimeszelek, besötétítek. Mi lehet az a vonás, mely ezeknél ezt lehetővé teszi? Egyfelől talán az, hogy a tárgyuk triviális, mintegy benne foglaltatik a cselekvésben (nem merül föl a kérdés, hogy „mit?”), másfelől az, hogy a cselekvés tökéletes és maradéktalan. A megfőzök azt jelenti, hogy elkészítem mindazt, ami az ebédhez kell, beleértve a salátát is, amit pedig nem is kell főzni (nem is mondanánk rendes tárgyas szerkesztéssel, hogy megfőzöm a salátát). Bevonhatók ide alkalomszerűen más igék is, ha a beszélők számára világos a helyzet, a cselekvés tárgya nyilvánvaló és elvégzése maradéktalan: Te menj előre, én addig leoltok és bezárok. Irénke majd lefertőtlenít (értsd: az egész műtőt). Száz levelet küldünk szét, már be vannak borítékolva, ekkor azt mondom: Na, leülök és megcímzek. (Van ez?)

Jó. De miért van az, hogy bizonyos perfektív igekötős igék ezt a tárgyatlan szerkesztést mégsem tűrik, holott az ő tárgyuk is triviális, és ugyanúgy maradéktalanul elvégzett cselekvést fejeznek ki? *Annyira meleg van, hogy én kigombolok. *Átment a lányáékhoz és megszerelt. *Te, itt nudisták is vannak: én leveszek. *Bemegyünk a könyvtárba és elolvasunk. *Nyáron nekigyürkőzünk és megépítünk. *Fölment a pódiumra és eljátszott (nem a cipőfűzőjével!). Erre kéne választ találni. Amíg nincs, addig a nyelv végtelen gazdagságára hivatkozunk, melyet ugyebár nem lehet sivár szabályok kalodájába zárni.