Nádasdy Ádám
Mit ér a múlt?
Magyar Narancs, 2008/02/07
A nyelvtudomány olyan korban vált tudománnyá — úgy 1820 körül —, amikor mindent történetileg fogtak föl és magyaráztak. Például az élővilágot is: Darwin azzal állt elő, hogy az élővilágnak története van, hogy nem mindig ugyanezek a fajok voltak, és hogy e történet magyarázatul szolgál arra, miért van minden úgy, ahogy van. Ezért lett olyan nagy sláger az őslénytan, meg hogy a madár tolla valójában a kutya szőrzetének felel meg.
Óriási fölfedezés volt, hogy a nyelveknek is van történetük, s ez a történet — ha megfejtjük — megmagyarázza a mai állapotokat. Itt van például a magyar ló esete. Ez a szó egy szabálytalan -v- vel bővül a legtöbb alakjában: lovak, lovam, lovat, lovas, lovagol — de nem mindig, hiszen nincs -v- az olyan alakokban, mint lóhoz, lónak, lóként, hogy a platóni lóság ideájáról ne is beszéljek. Vizsgáljuk meg, miért nevezhető ez a -v- szabálytalannak.
Talán azért, mert csak nagyon kevés szó mutatja ezt a viselkedést? Ilyenek: tő/tövek, szó/szavak, tó/tavak, tetű/tetvek, lé/levek, mű/művek. Körülbelül 20 ilyen főnév van a mai nyelvben. Igék is vannak, pl. sző/szövök, aludni/alvás, meg egészen rendhagyóak, pl. interjú/interjúvol, de ezektől most eltekintünk. Ami ritka, azt a nyelvész hajlamos szabálytalannak — vagy hagyományosabb szóval: rendhagyónak — nevezni. De a ritkaság nem elég. Hiszen vannak jelenségek, amelyek nagyon ritkák, mégis szabályosak, mert megjósolhatók. Például a mai magyar beszédben (nem a helyesírásban!) csak nagyon kevés szó végén mondunk hoszszú í, ú, ű hangot: zrí, sí, szú, fú, mű, tű. Talán összesen 30 ilyen van — ám ezek mind egy szótagosak! Fel tudunk tehát állítani rájuk egy szabályt, mely — bármily kisszámú egyedre érvényesül — kristálytiszta: a magyarban az egytagú szavak végén hosszú az í, ú, ű. (Hat kivétel van: ki, ki?, mi?, mi, ti, ni.) Ez a kis kitérő arra int, hogy ritka dolog is lehet szabályos. Nincs-e valami szabályosság a lovak -v- jének megjelenésében?
Sajnos nincs. Nem tudjuk megokolni, miért pont ezeknél jelenik meg a -v- és nem másoknál. Ha van mű/művek, miért nincs tű/tűvek? Ha van ló/lovak, miért nincs olló/ollovak? Sem a kérdéses szavak jelentése, sem a hangalakja ezt a különbséget nem indokolja. Márpedig ha valamire nincs szabály — értsd: „ha-akkor” típusú előrejelzés —, akkor az a dolog szabálytalan.
Talán fordítva? Mondjuk, hogy mindezek a szavak „mögöttesen” -v- re végződnek, így tároljuk őket a fejünkben lévő szótárban, majd pedig ezt a -v- t töröljük bizonyos helyzetekben? Nem is -v- vel bővülő szavakról volna szó, hanem -v- t veszítőkről? Ez a gondolat nem érdektelen, hiszen az így föltételezett /lov/ szóból a -v- megjósolhatóan fog törlődni: szó végén, pl. /lov/ = ló, illetve mássalhangzó előtt, pl. /lov+hoz/ = lóhoz. Ez a szabályosság azonban csalóka. Csalóka, mert csak azokra a szavakra vonatkozik, amelyekre vonatkozik. Vannak ugyanis bőven -v- re végződő szavak, amelyekből a -v- sosem esik ki: sav, táv, öv, év — azaz ugyanott vagyunk, ahol az előbb: a kérdéses szavak jelentése, hangalakja ezeket a különbségeket nem indokolja. A -v- vel való bővülést (vagy a -v- elvesztését) cakompakk rendhagyóságnak kell minősítenünk, amire semmilyen magyarázat nincs.
Akkor honnan tudjuk mi, magyar beszélők, hogy ezt mikor kell csinálni? Onnan, hogy megjegyeztük 2–3 éves korunkban, vagy akár később is, amikor e szavakkal találkoztunk. Lexikális információ, hogy mely magyar szavak mutatják ezt a -v- jelenséget. Megjegyeztük ugyanúgy, ahogy azt, hogy melyik bácsit hogy hívják. Arra sincs szabály. Nincs „ha kövér, akkor Géza” típusú általánosítás.
Ha mindezt elolvasná Budenz József, Horger Antal vagy Gombocz Zoltán, a magyar nyelvészet régi nagyjai, elszörnyednének: kolléga, maga ennyire tudatlan?! Üssön föl egy nyelvtörténeti kézikönyvet, ott a magyarázat: e szavak régen egy félmássalhangzós v-szerű hangra végződtek (fonetikai jele [β], hangzása kb. mint az angol w a went vagy a spanyol v a vivir szóban). A mai ló régen loβ volt, s ez a [β] hang fejlődött két irányban: ha magánhangzó előtt állt, akkor rendes v-vé alakult: lovak, lovagol; egyebütt ez a [β] hang eltűnt s a magánhangzó megnyúlt: ló, lóhoz. A mai zérus/ v váltakozásnak ez az oka. Kell ennél szabályosabb szabály?
Ez igaz. Csakhogy én a nyelv működéséről beszélek, amit — görög szóval — „szinkrón” leírásnak nevezünk. (A szó ugyanaz, mint a moziban: azt jelenti, ’egyidejű, egyszerre történő’.) A szinkrón leírást az különbözteti meg a „diakrón” (’időn átívelő, történeti’) leírástól, hogy az anyanyelvét megtanuló, azt a fejében fölépítő és elraktározó embert kívánja modellálni, márpedig ő történeti információt nem hall. Senkinek sem mondja az anyja, hogy „Zsomborka, mondjad szépen: ló, s tudjál róla, hogy a végén azelőtt [β] hang állt”. Nem, a normális beszélőknek nincs hozzáférésük kihalt alakokhoz; ha pedig nincs, akkor ezt nem tudják fölhasználni szabályépítésre, tehát nem lehet része a nyelvi rendszernek.
Gyönyörű és megvilágító a történeti információk felkutatása. De egyáltalán nem magyarázza meg, hogy mit miért mond a mai beszélő.