Különös dolog a tagadás. Egy keresztrejtvényben például ez állt: „Vízszintes 15: Nem öcs.” A megfejtés, mint mindnyájan sejtjük, báty volt. Könnyű volt kitalálni — de kédezzük meg komolyan: miért? Az, hogy valaki nem öcs, miért jelenti automatikusan, hogy báty? Sőt, miért kézenfekvő, hogy a megfejtés személy legyen, hiszen nem az volt megadva, hogy „Olyan valaki, aki nem öcs”?

A logika számára ez nonszensz. A logika (és bármilyen tudományos gondolkodás) szerint ha valakiről vagy valamiről csak annyit mondunk, hogy nem öcs, akkor ezzel a „nem-öcsök” kategóriájába soroljuk, de ennél többet nem tudunk róla. A nem-öcsök kategóriájában természetesen a bátyok is ott vannak, de ott vannak a húgok és nővérek, apák és anyák, szomszédok és teniszpartnerek is. Egyáltalán nem triviális kérdés, hogy miért szűkítjük le válaszkeresés közben a nem-öcsök hatalmas és tarka halmazát az egyetlen báty elemre. (És akkor még csak a személyeknél maradtunk! Pedig ami nem öcs, az lehet akár paradicsompaszírozó, valamint vulkán.)

Mi, tanárok is szívesen dolgozunk ilyen sunyi tagadásokkal. A némettanár azt szeretné elérni, hogy a tanuló a holdról beszéljen, de nem akar magyarul segíteni. Így szól tehát: „Nicht die Sonne…” — mire a tanuló felragyog és rávágja: „Der Mond!”. Vagyis tanár és diák egyetértett abban, hogy ami nem nap, az hold. No de mit szólna ehhez a csillagász?

Ezek a „tagadások” nem a logikára és nem a csillagászatra tartoznak, hanem sokkal inkább a pszichológiára. Az emberi gondolkodás szűkíti le a választást, mert szereti párokban látni a világ dolgait: öcs/báty, nap/hold. Ebből azután következik, hogy a pár egyik tagjának tagadása a másikat hozza elő. Mintha a világ olyan régi fajta barométerekből állna, ahol egy házikóból vagy az esernyős kisfiú, vagy a napsugaras kislány jött elő. Ebben a barométerben tényleg csak két elem van, itt tényleg igaz, hogy a kislány tagadása automatikusan a kisfiú igenlését jelenti. Úgy is mondhatom: „kisfiú” egyenlő „mínusz kislány”. A nyelvben azonban ez ritka eset, hiszen logikailag még az se igaz, hogy aki nem él, az meghalt, mert a kentaurok nem élnek, de meg se haltak, hiszen sohasem éltek.

A nyelvpszichológusok számára érdekes kísérlet, amikor egy tagadásra — gyorsan, gondolkodás nélkül — rá kell vágni a megoldást. Tessék kipróbálni: Aki nem férfi, az…; Aki nem gazdag, az…; Ami nem alma, az…; Aki nem munkás, az…; Aki nem tánctanár, az… Ezekre a leggyakoribb válaszok: nő, szegény, körte, paraszt, illemtanár. Szívesen állapítanám meg, hogy a válaszadók megoldották a tagadási feladatot, mindig az „ellenkezőjét” vágták rá. Elfogadható, hogy a férfi ellentéte a nő, mert — mint az iménti házacskás barométerben — az adott játéktérben csak ez a kettő van, harmadik lehetőség nincs. (Persze, van; anatómiailag is meg pszichológiailag is, úgyhogy még itt se lehetünk elégedettek a nyelv működésével.) Az ellentét a gazdag/szegény esetében is igaz, no de az alma/körte, munkás/paraszt, tánctanár/illemtanár esetében nemigen beszélhetünk „ellenkező” fogalmakról, hiszen miért volna az alma ellenkezője a körte? Az almának nincs is ellenkezője. Ezek a válaszok voltaképpen a dolog „párját”, „ellendarabját”, „pandanját” jelentik, abba pedig erősen belejátszik az emberi tapasztalat, a fontosság, a gyakoriság. Az európai kultúrában például természetes, hogy „ami nem kés, az… (villa)”; de már Kínában, ahol villát nem használnak, nyilván mást mondanának a válaszadók.

De dolog még rendetlenebb. A férfi/nő, alma/körte-félék esetében úgynevezett „diszkrét” fogalmakról van szó, tehát különálló, egymástól függetlenül létező dolgokról. Valami vagy alma, vagy körte. A gazdag/szegény esetében azonban egyszerűen nem igaz, hogy aki nem gazdag, az szegény volna, hiszen az emberek többsége se nem gazdag, se nem szegény. Miért, mondhatja valaki, az emberek többsége se nem tánctanár, se nem illemtanár. No igen, csakhogy a tánctanár/illemtanár választás az emberek többségére nem értelmezhető, így nem is lehet hamis, ám gazdag/szegény szempontból mindenki besorolható, méghozzá a legtöbb ember a skálán valahol félúton helyezkedik el. Legföljebb annyi igaz, hogy valaki nem lehet egyszerre gazdag is meg szegény is. A gazdag/szegény tehát nem „diszkrét” fogalmak, hanem egy (egyetlen!) skálát képeznek, melynek egyik végpontja a gazdag, másik a szegény. Ha ezt mindenki tudja, és mégis azt vágják rá, hogy aki nem gazdag, az szegény, akkor arra kell gyanakodnunk, hogy ez a kijelentés — lévén a valóságban hamis — nem a valóságra, nem a besorolandó egyedekre, hanem magára a skálára, vagyis a nyelvre vonatkozik! Ha tehát a kérdésben a skála egyik végpontját halljuk, akkor válaszunkban — tagadás gyanánt — a skála másik végpontját adjuk meg. Az „aki nem gazdag, az szegény” válasz voltaképpen azt jelenti: „amelyik skálának egyik végpontja a gazdag, annak a másik végpontja a szegény”. Érdekes, hogy ha nem ilyen általános kijelentésként (tehát nem „aki nem X, az Y” formában) fogalmazzuk meg a tagadást, akkor a skála semleges, középső régióit értjük rajta, vagyis azt tagadjuk, hogy valamelyik végletről volna szó. „Mátrai nem gazdag” — ez nem értődik úgy, hogy szegény; „Az igazgató nem öreg” — ez nem jelenti azt, hogy fiatal.

No és mi az ellentéte az elad-nak? Mindenki rávágja: a vesz. „Aki nem ad el, az vesz” — magyarázza a nyelvtanár. Fönt láttuk, hogy ez sok esetben értelmetlen, mert abból, hogy valaki nem ad el, még nem következik, hogy venne is bármit (mint ahogy sok ember se nem tánc-, se nem illemtanár); de szűkítsük le a játékteret egy üzleti tranzakció résztvevőire. Így is furcsa a vesz/elad viszonya, mert csakis egyszerre lehet igaz mind a kettő: az egyik nem tagadása a másiknak. „Én eladtam neki a Corsát, de ő nem vette meg tőlem” — ez képtelenség. Itt szó sincs ellentétről vagy tagadásról, nem mondhatjuk, hogy „elad” egyenlő „mínusz vesz”, mert e két szó éppen hogy ugyanazt a tényt fejezi, csak ki más-más oldalról nézve. Az ellentét itt az ellentétes kameraállást jelenti.

A hatvanas években a gimiben a felelő nem tudta, ki írta a Gyermekmunka Angliában című művet. A tanár a segítségére sietett. „Tudod te azt, fiacskám. Hát ki az, aki nem Marx?”