Azt tanítja a nyelvtudomány, hogy a magyar finnugor nyelv, vagyis hogy rokona a finn, lapp, észt, vogul, osztják stb. nyelvnek. De miért? Talán hasonlít ezekre? A józan hétköznapi megfigyelő számára nem, tessék ránézni egy finn újságra, vagy meghallgatni egy vogul népdalt, egy árva szót sem érteni belőlük. Úgy valóban nem hasonlít, ahogy a német a hollandra, a spanyol a portugálra, a szlovák a lengyelre. Csakhogy ez utóbbi nyelvek sokkal közelebbi rokonai egymásnak, szétválásuk az utóbbi néhány száz évben, a szemünk láttára zajlott le, és továbbra is kapcsolatban maradtak egymással. A magyar viszont jó másfél évezrede elvált utolsó rokonaitól, a vogultól és az osztjáktól is, és az érintett népek elfelejtették, hogy valaha egy nyelvet beszéltek. Meg az ilyesmivel nem is törődött senki.

Az emberiség meglepően későn vette észre ugyanis, hogy a nyelvek változása kétféle. Az egyik a rég ismert, nyilvánvaló változás, mely a kultúrával, életmóddal függ össze, és főleg a szókincset érinti. Például a kereszténység felvételével minden nyelvben megjelennek e vallás kifejezései, általában a latinból és görögből kölcsönvéve, így a görög epískopos — magyar püspök. A régi kor emberét ez a fajta változás érdekelte: mondjuk úgy osztályozott, hogy vannak keresztény nyelvek, mohamedán nyelvek, pogány nyelvek. Keresztény nyelv volt a latin, a dán, az orosz, de a kopt is (pedig az sémi nyelv, tehát az arab és héber rokona), meg a magyar is, mert ezeken a nyelveken lehetett miséről, püspökről, szentháromságról beszélni.

Ám van a nyelveknek egy másik fajta változása, és az a nyelvésznek sokkal izgalmasabb, mert nem függ semmitől, nem tükrözi a kultúra változásait, hanem saját belső törvényeit követi: ez pedig a hangváltozás. Ezt vették észre a 18.–19. század fordulóján, s ekkor kezdték a nyelveket aszerint csoportosítani, hogy milyen hangváltozások történnek bennük. A perzsáról például (amely tipikus mohamedán nyelv, Allahhal, müezzinnel, Koránnal) tisztázták, hogy hangtana és szabályai alapján az indoeurópai (más szóval „indogermán”) nyelvek közé tartozik, rokona a latinnak, dánnak, orosznak, viszont semmi köze a törökhöz, arabhoz, melyekkel pedig ezer kulturális és történelmi szál köti össze (a perzsa írás is az arab betűket használja!). A nyelvtudomány tulajdonképpen ekkor születik meg, hiszen talál a nyelvben valami olyat, amivel semelyik másik tudomány — történelem, teológia, logika — nem tud mit kezdeni.

Az angol távoli rokona az olasznak, körülbelül olyan távoli, mint a magyar a finnek. Mármost az ősi angol szavakban azt találjuk, hogy ha a szó d- vel kezdődik, akkor az olaszban egy hasonló jelentésű szó f- fel kezdődik: angol do = olasz fare ’csinálni’; angol deer ’szarvas’ (régi jelentése: ’vadállat’) = olasz feroce ’vad’; angol dust ’por’ = olasz fumo ’füst’ (eredetileg mindkettő ’felhő’); angol door ’ajtó’ = olasz fuori ’kint’ (eredetileg ’udvar’). Elismerem, ez nem valami látványos, de vegyük figyelembe, hogy e két nyelv úgy háromezer éve vált szét — szép, hogy ennyi közös maradt bennük. És bár a d = f megfelelésre csak maroknyi példa van, ugyanennyi van minden egyes más hangra is, és így a sok megfelelés megszövi a rokonság hálóját. Azt tudomásul kell venni, hogy bizonyos szavak eltűnnek, kivesznek: ’adni’ angolul give, olaszul dare — akármeddig csűrjük-csavarjuk, ezek sose fognak megfelelni, itt a két nyelv más-más szót használ.

A felsorolt angol és olasz szavak nem hasonlítanak egymásra — de épp ebben rejlik bizonyító erejük, vagyis hogy a d- nek mindig f felel meg, mert ez nem lehet se véletlen, se kulturális hatás. Az nem ellenpélda, hogy az angol doctor olasz megfelelője dottore, a direct olaszul diretto, a double ’dupla’ olaszul doppio, mert tudjuk, hogy ezek a szavak későn, a középkorban kerültek az angolba. A nyelvrokonság bizonyítéka nem a felszíni hasonlóság, hanem a rendszerszerűen ismétlődő különbözőség. Annyira így van ez, hogy a nyelvész gyanakvással nézi azokat a szavakat, amelyek nem mutatják a várt különbséget. Például az angol day ’nap(pali fény)’ nem lehet rokona az olasz dì ’nap’ szónak, éppen mert mindkettő d- vel kezdődik: az igazi rokon az olasz favilla ’szikra’, íme a d = f megfelelés, és mindkettő egy eredeti ’fény, világosság’ értelmű gyökből ered.

Az angolt és az olaszt nem szokás így összehasonlítani, mert bőven vannak nyelvemlékek régebbi formájukból: az óangolból egyfelől, a latinból másfelől, s azok hasonlósága sokkal feltűnőbb — ahogy két nővér hasonlósága feltűnőbb, mint unokáiké. A finnugor nyelvekből azonban csak késői nyelvemlékek vannak: a magyarból a 11., a finnből és észtből a 16. században, a többiből még később jelennek meg. Így a magyar nyelvtörténész arra kényszerül, hogy rég elszakadt, egymástól igen eltávolodott nyelveket próbáljon meg rokonítani gyér és késői adatok alapján. S ha ez nem is sikerülhet minden szónál (oly kevés az adat!), azt bátran mondhatjuk, hogy nincs más nyelv vagy nyelvcsoport, mellyel a magyart ugyanilyen elfogadhatóan lehetne rokonítani.

A finn szókezdő k- nak általában magyar k- felel meg, de a/o/u előtt h- lesz belőle, tehát finn kivi = magyar kő, keri = kéreg, käsi = kéz, de kusi = húgy, kuu = hó(nap), kala = hal. Ez a k/h váltakozás önkényes hangtani szabály, nem indokolható se kultúrával, se történelemmel, éppen ezért rokonsági bizonyíték. Néha a jelentés (két-háromezer év alatt!) eltolódott: a finn kumpua- ’buggyan’ magyar megfelelője hab — de az angol-olasz rokonításnál ennél cifrábbakat is láttunk. A finn kulttuuri = magyar kultúra persze se nem cáfol, se nem bizonyít semmit.

Olyasféle munka a finnugor rokonítás, mint amikor a régész néhány kőből kénytelen rekonstruálni a valahai katedrálist. A laikus meg csak nézi: templom? Itt? Azt mondta az iskolában a magyartanárom, hogy a finn-magyar nyelvrokonság tipikus példája a jön a vonat finn megfelelője: jönnaa vonnaa, ugye hogy hasonlít, csak sajnos a jönnaa a ’vonat’ és a vonnaa a ’jön’. Később megtudtam, hogy aljas kitaláció az egész, mert ilyen finn szavak egyáltalán nincsenek.